Viszonylag későn, 1972-ben ismertem meg, amikor a börtön és valami kátéeszbe történt kilencévnyi száműzetés után odarakták az Akadémia Irodalomtudományi Intézetébe, ahol újra szellemi munkát végezhetett. Ötvenöt éves volt. Nemcsak avval vont hamarosan maga köré sokunkat, hogy ész és szeretet, vagyis bölcsesség sugárzott belőle, hogy született charmeur volt, hogy "mindenkit ismert", hanem legfőképp talán avval, hogy minden szavával kimondatlanul is éreztette: "mégis fáradozni kell", mert mindig van dolgunk a világban. Az övé akkor Nagy Imre szellemi örökségének az ápolása volt.
Akkor már több éve ott dolgozott az intézetben (ideológiailag veszélytelennek tűnő témán, a Petőfi-életrajzon) egy másik ´56-os, Fekete Sándor, akivel összebarátkoztunk: egyfelé laktunk, s a szerdai intézeti nap végeztével számtalanszor bandukoltunk együtt hazafelé, a Ménesi úttól a Szabadság hídon át egészen a Nagycsarnokig. E peripatetikus beszélgetések, no meg az általa később már kissé elferdítve megírt intézeti "folyosói szümpozionok" során kialakult véleményemet Vásárhelyi megerősítette: "A Svarc rendes ember." ´ csak tudta, hisz ott ismerte meg alaposan, ahol mindenkiről egy-kettőre kiderül minden: cellatársak voltak valamelyik börtönben. Nem sokkal ezután azonban Fekete írói becsvágyától hajtva, attól, hogy - Miklós szavaival - nem bírta elviselni, hogy egyetlen sora is némaságra ítélve publikálatlan maradjon, "rendetlenkedni" kezdett. Egyre jobban bedőlve a hivatalosságnak (meg saját öncsalásának) otthagyta az intézetet, s végül mint az Új Tükör tótumfaktuma az aczéli kultúrpolitika egyik fő támasza lett. Persze akkorra már nemcsak a mi sétáinknak, hanem Vásárhelyivel kötött barátságának, minden kapcsolatának is rég vége szakadt. Ami maradt, az a tanulság volt, amelyet ki-ki leszűrhetett kettejük párhuzamos életrajzából.
S noha Miklós nevette volna ki elsőnek azt, aki valamiféle példaképet akart volna faragni belőle, mégis, nekem ő szolgáltatta a legbizarrabb példáját annak, hogy mit jelent tisztességesnek, a "hülyeségig tisztességesnek", akkor is tisztességesnek maradni, mikor senki nem látja. Egy ízben feleségemmel késve érkeztünk valami hangversenyre, az ajtókat már becsukták. Meglepve fedeztük fel, hogy Vásárhelyi ott áll a Zeneakadémia egyik oldalfolyosóján. "Te is elkéstél?" - kérdeztem. "Nem, csak a Sosztakovics után megyek be. Nekem ne zenéljen, aki ilyen mocskos ügyekhez adja a nevét. Pedig milyen jó zeneszerző!" (Sosztakovics akkortájt írt alá valami párthű nyilatkozatot - mint később kiderült, az elvtársak a fiával zsarolták meg.)
Aztán ´56 mellé 1984-től jött Vásárhelyi életének másik nagy ügye: egyéniségének varázsával importálni tudta, meg tudta nyerni az országnak, majd ezen keresztül az egész térségnek Soros Györgyöt, a 20. század "legnagyobb magyarját". Nem csak a Soros-alapítványról van szó. Vásárhelyi 1988 kora tavaszán avval vont félre az intézeti folyosó egyik ablakmélyedésébe, hogy megszervezném-e az összehasonlító irodalomtudományi részt azon a kéthetes sorozaton, amelyet Soros a következő évben kíván indítani a dubrovniki nyári egyetemen, az egész világról meghívható professzorokkal és főként a térségből meghívandó végzős vagy végzett diákokkal. Ezekből a három éven át megrendezett dubrovniki kurzusokból - amelyek más szakjait olyan emberek irányították, mint például a történész Hanák Péter vagy a szociológus Andorka Rudolf - nőtt ki aztán a CEU, a Közép-európai Egyetem.
Amikor már a rendszerváltozás után barátai az intézet egy kis szobájában 75. születésnapján köszöntötték Miklóst, valaki azt mondta, hogy csalódottak vagyunk, mert olyan Magyarországot képzeltünk magunknak, ahol Donáth Ferenc a miniszterelnök és Vásárhelyi a külügyminiszter. Ez jól hangzik. Én azonban biztos vagyok benne, hogy Miklós így, mindenfajta hivatalosságon kívül maradva (és utóbb rekesztve) jobban eleget tudott tenni élete egyik, talán soha ki nem mondott alapelvének: hasznára lenni másoknak, az országnak.
