Hiába van a belváros kellős közepén a Budapesti Városvédő Egyesület (BVE) kiállítóterme, a Kossuth Lajos utcán csak az gyalogol végig, akinek nagyon muszáj, az se nézdegél jobbra-balra, így aztán jobbára föl se tűnik, hogy itt látnivaló akad. Ezúttal viszont a két kirakat is valamelyes figyelmet kelt, különösen a bal oldaliban a kopottas, régi ponyvasátor a kis evezőlapátos figurával. A helyiség nem nagy, egy ilyen kamarakiállításhoz viszont épp elegendő: nehéz volna ennél keskenyebb, de még kellőképpen étvágygerjesztő szeletet hasítani a főváros történetéből. Megjegyzendő, hogy a címként szolgáló hangulatos-nosztalgikus József Attila-idézet így, kiragadva feledteti, hogy a költő nem evezősként, hanem "a zörgő, vontató Tatáron" hajósinasként bámulta a Dunát, és ezt az emlékét szőtte bele Flórának tett szerelemszorított vallomásába.
Természetesen Széchenyi István honosította meg Magyarországon az evezést is mint szabadidősportot - ki más! (További érdemeire kritikai rovatunkban még rámutatunk.) Naplójából tudjuk, hogy már 1830-as al-dunai utazását is részben evezve tette meg Beszédes József vízépítő mérnök társaságában, összekötve folyamszabályozási vízióinak kidolgozását a testgyakorlással. Az evezés mellett gyakran úsztak is a beszámoló szerint akkor még tiszta vizű folyóban, mit sem adva a helybéliek veszedelmes halakkal kapcsolatos aggodalmaira, mindazonáltal fél font marhahús vízbe lógatásával tesztelve az alsóbb néposztályok rettegésének megalapozottságát.
A folyami úszás a későbbiekben sem vált széles körben élvezett kedvteléssé, eltekintve erősen szelídített, biztonságos változatától, melyet a dunai kosaras uszodákban űztek Pesten és Budán. A hatalmas léckosarakat, melyeken átáramlott a folyóvíz, tutajok keretezték, rajtuk öltözők, egyszemélyes mártózóhelyek. A faalkotmányokat télire az újpesti öbölbe vontatták, itt is pusztultak el a II. világháborúban, és utána a szervezett (részben fizetős) dunai fürdőzésnek érthető egészségügyi okokból és a hajózás, illetve kikötés zavartalansága érdekében vége is szakadt.
Széchenyi első "csónakdája" Pesten, a mai Lánchíd-fő körül létesült, 1834-ben. Hogy ez miből állhatott, nehéz elképzelni, miután 1841-ben is még csak fabódé épült ide, amelyre egy évvel később húztak emeletet, s lett ezután a Hajós Egylet otthona, ahol John Dews
angol csónakmester,
egykori tengerész tette vízre Széchenyi evezős csónakjait. Ebben az időben már javában folyt a Lánchíd építkezése, és az első magyarországi evezősverseny a magyar, angol és olasz építők között zajlott, a tervező, Clark Ádám sikeres részvételével, amit tárgyi emlékek híján a kiállítás csak tényként említ. A versenyevezés fényképanyaga már az 1920-30-as éveket jeleníti meg, de a sportemberek még ekkor is pantallóban, fehér pulóverben pózolnak, vállukra emelve például Szendey Bélát, a többszörös nemzetközi bajnokot és helyezettet. A civilben ügyészként tevékenykedő sportember emlékét cédrusból készült egypárevezős hajójának angol gyártmányú gurulóülése és míves üregelt lapátja örökíti meg, mely utóbbival 1930-ban elsőként evezett célba Liége-ben, az Európa-bajnokságon.
Az újabb és újabb evezősegyletek (Neptun, Hunnia stb.) csónakházai kezdetben a város szívében létesültek, a Fővám tértől a Margitszigetig. A külön tablón taglalt túraevezés korai emléke az a fotósorozat, amely a Neptun hét tagjának 1898-as útjáról számol be Ulmtól Budapestig. A képeket (ifjabb) Kammermayer Oszkár adományozta a Magyar Evezős Szövetségnek, akinek az édesapja a sportág egyik fontos irányító egyénisége volt egykoron, miként ezt saját készítésű réz szócsöve tanúsítja, melyet sajátos bőr-gumi szerelékkel rögzített magán, talán az evezés közbeni használhatóság érdekében. Persze nem az ilyen, majd ezer kilométeres túrák voltak a jellemzőek, hanem a rövidebb hétvégiek, amelyeket később az egyesületi tolvajnyelv csak "Neptun-flekkenesnek" titulált a grillezés korabeli változatára utalva.
Már a századforduló körül északra, a Római-partra, illetve délre, a Soroksári-Duna-ágra tolódott ki a fővárosi evezős élet centruma. Az utóbbi partszakasz részletes térképe a hétvégi időtöltés kiegészítő helyszíneit, a korcsmákat és csárdákat is tételesen megmutatja. A kiállításon elhelyezett plakátok, egyesületi zászlók az evezős élet színesedését illusztrálják, egyszersmind utalnak a nemzetközi kapcsolatokra is.
A csónakházak 1945 után egyre szaporodtak, hovatovább minden vállalatnak lett vízisporttelepe, viszszaszorítván így az egyesülethez nem tartozó, viszont saját hajóval rendelkező vadevezősök ellenőrizetlen és a
bukolikus spontaneitás
hírébe hozott közösségét. A korábban kifejezetten úriasnak számító sportág népi demokratikus eltömegesedése mellett ekkor vert gyökeret végképp a Dunán a kajakozás és kenuzás, de ez már nem tárgya a kiállításnak. Az utóbbi évtizedeket bemutató fotóanyag kétségtelen fénypontja az a kép, amelyen kidolgozott, ámbár a korabeli fürdőruhadivat által beárnyékolt női fenekek sorakoznak szorosan egymás mellett, pironkodva kuncogó pajzánkodással mutatva a gurulóüléseken történő hosszas előre- és hátramozgás során szerzett, büszkén vállalt hámsérüléseket. Egy vitrinben meg is szemlélhetjük a vétkes tárgyat, mellette pedig korszerűbb, immár két nagy lyukkal kényelmesített változatát, továbbá a lábtámaszokat és a különféle sárgaréz "tulipánokat", amelyekbe az evezőket kell illeszteni a csónak szélén.
A vízi sportolás szokása a hetvenes években kezdett a motorizált szabadidő-eltöltés új lehetőségei mögé szorulni, a rendszerváltás pedig eltüntette a csónakházak többségét. A szomorú jelent bemutató tabló így a mulandóság édesbús hangulatával vonja be az evezés fővárosi történetét.
BVE, Budapest V., Kossuth Lajos u. 14-16., június 5-ig
