A civilizációk előbb-vagy utóbb összeomlanak, és ha részletesen vizsgáljuk a történelmet, arra is rájöhetünk, mi idézhet elő egy-egy ilyen összeomlást napjainkban – ez az alaptézise annak az elemzésnek, melyet Luke Kemp kutató, a Cambridge-i Egyetem munkatársa publikált a héten a BBC honlapján.
Hiába nagy egy birodalom, az nem jelent védelmet
Bár arra Kemp rávilágít, hogy a civilizációk bukását több szempontból is nehéz vizsgálni (nem egyértelmű, mit is nevezünk civilizációnak), az egyik legérdekesebb dolog, hogy az összeomlástól a nagyság, a birodalmi jelleg biztosan nem véd meg.
Erre a legegyszerűbb példa a Római Birodalom: 390-ben még 4,4 millió négyzetkilométernyi terület tartozott a fennhatósága alá, öt évvel később viszont már csupán 770 ezer. És mi történt nem sokkal később, 476-ban? A birodalom, legalábbis a nyugati része végleg megbukott.
| Mit takar az összeomlás?
Kemp értelmezése szerint az összeomlás az, amikor egy civilizáció gyorsan elveszíti a népességét, identitását, a közszolgáltatások összeomlanak, vagy működésükben zavar keletkezik, miközben a kormány kezéből kikerül az erőszak monopóliuma. |
Kemp az akkádtól, a föníciain át az ókori görögig rengeteg civilizációt elemez, és arra jut, hogy a civilizációk átlagos élettartama 336 év. Ez nem jelenti azt, hogy ennyi idő után minden civilizáció bukásra van ítélve, hiszen a történelem azt is mutatja, hogy voltak olyanok, melyek fel tudtak állni, vagy éppen átalakultak, és úgy maradtak életben (Kemp a kínai és az egyiptomi civilizációt említi).
De az is előfordult, hogy csak a civilizáció központja élte túl az összeomlást, mint például a már említett Római Birodalom esetében a központ, azaz Róma.
| ||
Kemp azzal érvel, hogy a társadalmak mind a múltban, mind a jelenben komplex rendszerek, amik gyakran összeomláshoz vezetnek. Vagyis szerinte mérettől és fejlettségi szinttől függetlenül normális jelensége ezeknek a civilizációknak az összeomlás.
Ráadásul hiába lettünk technológiailag fejlettebbek, ez Kemp szerint soha nem látott kihívások elé állít minket, ami szinten összeomláshoz vezethet.
Ezek okozhatják az összeomlást
Bár nincs kész válasz arra, hogy miért omlanak össze a civilizációk, különböző események előfordulása mindenképpen hozzájárul az összeomláshoz. Ezek egyike a klímaváltozás: több nagy civilizáció bukása is egybeesett olyan éghajlati változásokkal, melyekre nem volt felkészülve a lakosság. Többek között az éghajlati változás is közrejátszott például az anasazi indián, a tiahuanaco, vagy épp az akkád civilizáció bukásában.
Hasonlón összeomláshoz vezethet, ha a társadalom feléli a természeti erőforrásokat, de ugyanígy az összeomlás egyik okozója lehet a vagyoni egyenlőtlenség és az oligarchikus berendezkedés. Utóbbiak ugyanis nem csupán szociális problémákat okoznak, de hátráltatják a társadalmat, hogy reagáljon a váratlan helyzetekre.
Kemp megemlíti Joseph Tainter antropológust, történészt, aki arról írt a The Collapse of Complex Societies című, 1988-as könyvében, hogy a társadalmak igazából a saját összetettségük és bürokratikus felépítésük miatt omlanak össze.
Akadnak persze olyan külső tényezők is, amelyek előidézhetik az összeomlást: Kemp szerint ilyenek a háborúk, a természeti katasztrófák, az éhínségek és járványok. Mindezek mellett az összeomlás akár véletlenszerű is lehet, szinte teljesen váratlanul is bekövetkezhet. A történész példaként az evolúcióbiológiában ismert Vörös királynő-elméletet (Red Queen’s hypothesis) említi, ami szerint fajok állandóan a túlélésért küzdenek, és ennek következtében a kihalás egy járulékos következmény.
| ||
Az egyenlőtlenség csak nő és nő
Mindezek ellenére Kemp azt írja, hogy nincs pontos recept arra, miért omlanak össze a civilizációk, csak annyit tudunk, hogy a fenti tényező mind hozzájárulhatnak az összeomláshoz. Épp ezért vizsgált meg egyes mutatókat a szerző, hogy megpróbáljon rájönni, nő-e, vagy csökken az összeomlás esélye.
Arra jut, hogy mind az ökológiai lábnyom, mind hőmérséklet folyamatosan növekedett az elmúlt években. Noha az egyenlőtlenséget jóval nehezebb pontosan mérni, és a Gini-index azt sugallja, hogy az egyenlőtlenségek kicsit csökkentek világszerte, országok szintén valójában nőttek, ráadásul a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, egyes tanulmányok szerint a felső 1 százalék birtokolja a világ vagyonának felét.
Az is lehet, hogy megússzuk?
Van azonban, ami késleltetni tudja az összeomlást, illetve segít, hogy a társadalmak felkészültebben reagáljanak egy-egy kihívásra. Ilyen többek között a gazdasági sokszínűség, de az is optimizmusra ad okot, hogy a világon nő az innováció. Ez viszont Kemp szerint nem szabad, hogy elbizakodottá tegyen minket, ugyanis az éghajlat változik, a szakadék nő a szegények és a gazdagok között, a világ egyre komplexebb lesz, és a szükségleteink egyre inkább meghaladják a bolygó kapacitását.
Kemp írása végén egy létrás hasonlattal mutatja meg, miért lehet minden eddiginél veszélyesebb egy jövőbeni összeomlás. Amikor felmászunk egy rosszul összerakott létrára, és már az elején eltörik valamelyik fok, a kezdeti esés még nem túl veszélyes, hiszen nem vagyunk túl magasan. Viszont minél magasabbra mászunk, egy esetleges esés már egyre nagyobb kockázattal jár. Most pedig a technológiai és egyéb fejlődésnek köszönhetően egyre magasabbra jutunk ezen a képzeletbeli létrán.
Kemp mindezek ellenére azt mondja, hogy a civilizációnk összeomlása nem elkerülhetetlen. Bár szerinte a történelem azt mutatja, hogy előbb-utóbb be fog következni, nekünk megvan az a képességünk, hogy tanuljunk a múltból.
Hogy mit is kell tenni? Csökkenteni a széndioxid kibocsátást és az egyenlőtlenséget, illetve hagyni szárnyalni az innovációt. Kemp szerint a szakpolitikai javaslatok készen vannak, csupán a politikai akarat hiányzik.
