Az emberek zöme esélytelennek (vesztesnek) születik, amennyiben a teljességet tekintjük minimális célnak, s úgy is marad. Akadnak aztán még olyanabbak, akiknek, ad absurdum, még erre az esélytelenségre sincs esélyük. A munka szabad versenyében alulmaradt egykori bérrabszolgák, akik már arra se jók, hogy regisztrált munkanélküliek vagy jogcím nélküli lakásfoglalók (potenciális kilakoltatottak) legyenek. Az ingyenkonyhák és éjszakai menhelyek előtt bebocsátásra váró hajléktalan had. Egy lefegyverzően fegyvertelen, szuperpacifista gyülekezet, legalábbis egyelőre. (Francia sorstársaik éppen mostanság lázadoznak és foglalnak hivatalokat, középületeket, igaz, ők még nem a legesélytelenebbek kategóriájába tartoznak, csak munkanélküliek.)
A pokol tornácának peremén pendlizőknek a minimálprogramhoz a nap huszonnégy órájában a maximumot kell kihozni magukból. Ezt csak az tudja, aki már próbálta élesben, mekkora meló nap nap után fedél és pénz nélkül életben maradni. Aki nem hiszi, próbáljon meg röpke félórát tarhálni valamelyik huzatos aluljáróban. A nyárspolgárok, akik többnyire vagyunk, csak azt nem értik, hogy ezek a lét alatti szelíd motorosok miért nem adják fel végleg.
Hogyan képesek tovább görgetni sziszifuszi, civilizált emberi lényre olykor legkevésbé sem emlékeztető önmagukat? És legfőképpen miért? Nem elég, hogy sokszor büdösek, visszataszítók, ráadásul ott vannak mindenütt, folyton szembesülésre kényszerítve bennünket, akik dehogyis akarunk szembesülni. Van enélkül is elég bajunk.
Oldja meg az ő problémáikat más. Állam bácsi, az önkormányzat, azok, akiknél a pénz. Csakhogy a hajléktalanság Iványi lelkész könyve szerint mindenekelőtt lételméleti probléma, s csak másodjára szociális. A szó szoros értelmében lenullázott, a többségnek végletesen kiszolgáltatott emberi lények kérnek segítséget olyan embertársaiktól, akik soha nem tapasztalták ezt a fajta megnyomorítottságot, talán ha Dosztojevszkijnél olvastak ilyesmit, de inkább, ha adta a tévé, megnézték az Olivert az Operettből.
A gazdasági ellehetetlenülés, hiszen a végső ok mindig ez, legyen szó munkanélküliségről vagy éppen a válást követő, családból való kizuhanásról, előbb-utóbb szétzilálja a személyiséget. Akinek nincs pénze albérletre, kajára, nem szabad ember. (Az önként vállalt csöves életforma, állítja e szociográfia is, ritka, mint a fehér holló. Hobónak errefelé legfeljebb szerepzavarban szenvedő slágerénekesek nevezik magukat.) Mégis, amikor ez a pópaszakállas ember, aki mellesleg a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei (FSZKI) igazgatója, beszélget velük (íme, érdeklődő, másikra figyelő emberek beszélgetése, nem mélyinterjúnak álcázott kihallgatás), akkor ezek a brutális érzéketlenséggel név és arc nélkülivé lefokozott emberi lények megnyílnak. És nem létezik nagyobb (még ha tudjuk: percnyi, kortynyi s csak e könyv lapjain megmaradó) szabadság ennél az őszinteségnél. Iványi riportalanyai (jobb híján nevezem őket így) kezét egy pillanatig sem engedi el, aprólékos, már-már mazochista következetességgel mesélik el életüket, járják végig bukásuk stációit. A szociális munkás, szociográfus szerző hiába lelkész "civilben", nem ígér a gyónóknak megváltást, nem próbál könnyű vigaszt sem nyújtani, mégis a legtöbbet teszi, amit egy ember tehet: egyenrangú félként ül szemben velük. Nem olvas a fejükre, nem háborodik fel gyengeségeiken, nem papol, szembesíti őket önmagukkal. Végül vagy van katarzis, vagy nincs. Jó lenne tudni, hogy Iványi hajléktalan beszélgetőtársai olvasták-e a velük készült interjúkat, s miképpen vélekedtek róla. T. Éva, T. Dezső, Z. Ila vagy a két gyerekkel hajléktalanná lett egykori vállalkozó, B. Gáborné családjának sorstorzója egyszerre felemelő és borzasztó. Az elviselhetőség határán túli élethelyzetek, ahonnan a racionalitás szabályai szerint nincs tovább. Aztán, ki tudja, hogyan, mégiscsak. Az emberre tényleg igaz a közhely, hogy mindent kibír, és még akkor is föláll, ha maga sem látja értelmét. Ez persze igaz a másik oldalra, a klienseket gondozó szociális munkásokra, az "életművészekre" is, akiknek legkiválóbbjait ugyancsak interjúkban mutatja be harcostársuk, a szerző. Ezek a beszélgetések (amelyek, tegyük hozzá, korántsem annyira izgalmasak, mint a hajléktalanokkal készültek) arra szolgálnak, hogy megismerkedjünk az intézményrendszerrel és anomáliáival. Talán egyedül Gyuris Tamás pártfogóból sikerült kihozni ugyanazt a kendőzetlen és kritikus őszinteséget, ami a kliensek sajátja mindig.
Talán Solt Ottilia volt az utolsó, aki úgy tudott szót érteni a legelesettebbekkel, mint Iványi. Más kérdés, hogy egyikőjük sem volt hajlandó fölfelé adminisztrálni magát. A bürokrácia akkor is bürokrácia, ha a mieink ülnek odafönt. Iványi Gábornak sem sikerült prófétának lennie a sajátjai között.
Tódor János
Magyarország felfedezése sorozat,
Sík Kiadó, Budapest, 1997, szerkesztette Bognár Róbert
