A természeti csapások szempontjából különösen szerencsétlennek mutatkozott az utóbbi tizenkét hónap. Volt itt kérem, minden: cunamival kombinált földrengés, földrengés a la natúr, gyilkos hurrikán (több is), változatos hát-terű árvizek, tűzvészek. Az emberiség nagy szerencséjére azonban az idén elmaradt egy kiadós vulkanikus kataklizma - talán hamarosan kiderül, mit is veszített ezzel fajtánk.
A Földünk képét alapvetően meghatározó vulkáni tevékenység kezdete mélyen az ember megjelenése előtti időkbe nyúlik vissza, s ha nem lesz szerencsénk (s miért lenne), a tűzhányók jócskán túl is élik fajtánkat. A vulkánok rendszeres aknamunkáját írott források tömkelege bizonyítja - vigyázzunk, a lejegyzett humán história geológiai szempontból igencsak rövidre szabott, s ennek hossza is más és más például a mediterráneumban vagy Hawaiion, bár aktív vulkánok speciel mindkét régióban akadnak. Ráadásul egy vulkán (sokszor egy konkrét tűzhányó is) nagyon sokféle módon tud megnyilvánulni, ennek megfelelően még a szakembereket is gyakran érik meglepetések - némely, az utóbbi pár tízezer évben nem tapasztalt fejlemény alighanem a művelt emberiséget is jócskán meglepné. Ahhoz, hogy megérthessük, mitől is kell félnünk, ha már mindenképpen parázni akarunk, érdemes áttekinteni, nagyjából milyen típusú tűzhányók léteznek, s melyiknek mi a specifikuma.
Csonka kúp
A lemeztektonikai elmélet megszületése óta egy kicsit jobban értjük, hogyan és mi végre működnek a vulkánokat létrehozó és működtető erők - teljes mértékben talán soha nem fogjuk vágni a dolgok menetét, elvégre ahhoz pontosan tudnunk kellene, milyen is Földünk olvadt anyag alkotta belseje, erről meg ugye csak Ver-ne Gyula álmodott, ő se sokáig. Annyi bizonyos, hogy a földrengések epicentrumainak grafikus ábrázolása mellett (ezek azért némileg relevánsabbak) a földtörténeti jelenkorban (az utóbbi hét-nyolcezer évben) aktív vulkánok is nagyon jól kirajzolják a tektonikai lemezek határait - persze nem mindenhol tökéletesen. Annyi bi-zonyos, hogy a vulkánok (néhány, igencsak hangsúlyos kivételtől eltekintve) jórészt lemezszegélyek mentén találhatók: nagyobb, ámde emberi szem számára jórészt láthatatlan részük az úgynevezett épülő lemezszegélyek mentén, kisebb, de annál látványosabban munkálkodó hányaduk pedig a pusztulók mentén pöfékel. Az épülő lemezszegélyek legtöbbször az úgynevezett óceáni hátságok formájában kerülnek a kutató búvárhajók személyzetének a szeme elé: itt kiterjedt, vetődésekkel jócskán szabdalt hasadékrendszer mentén nyomul a felszínre a részben már megszilárdult (és óceáni kőzetlemezzé alakult), részben még olvadt, forró (s tenger alatti vulkánokat létrehozó) magma. Az efféle tenger alatti tűzhányó ritkán hatol a tengerfelszín fölé: néhány atlanti- és csendes-óceáni vulkanikus sziget lenne a kivétel, továbbá első pillanatra Izland, ám az meg alighanem jóval bonyolultabb geológiai képződmény.
A másik, emberi szemnek sokkal látványosabb geológiai formátum a pusztuló lemezszegélyek (többnyire kontinensperemek) mentén létrejövő, jórészt kúp alakú rétegvulkán. Ilyenkor a sűrűbb, ezáltal nehezebb óceáni kőzetlemez nekiütközik a kontinentális lemeznek, ennek következtében alábukik, s itt, a szubdukciós zónában, jórészt a súrlódás miatt, az anyaga megolvad. A felszín felé törő olvadt kőzetanyag hozta létre jórészt az Andok hatalmas vulkanikus hegyláncait, akárcsak a Csendes-óceán átellenes, ázsiai partvonala mentén található vulkanikus hegyláncokat (nem hiába hívják ezt a földrajzi fenomenont pacifikus tűzgyűrűnek). Az is előfordulhat persze, hogy épülő kőzetlemezszegély jön létre egy geológiailag látszólag egységes kontinens kellős közepén - ez történik például Kelet-Afrikában, ahol a nagy árokrendszer (rift) mentén működő vulkánok azt jelzik előre, hogy egykoron (amit nemcsak mi, de unokáink sem érnek meg) eme árokrendszer mentén ketté fog szakadni a kontinens. S persze az is előfordulhat, hogy két, egyaránt óceáni típusú kőzetlemez ütközik, s ennek nyomán szigetív alakul ki - ennek köszönheti létrejöttét a Kis-Antillák szigetcsoport. És végtére ott vannak azok a tűzhányók, melyek létezését csak az úgynevezett forró pont (hotspot) elmélet tudja megmagyarázni - persze csak hipotetikusan. E szerint alkalmanként a lemezszegélyektől igen távol (a jelentős kontinensméretekhez képest), szinte pontszerű magmacsatornák mentén is feltörhet az olvadt cucc, s fent végül vulkánokat képez. Mivel a fent (a lábunk alatt) található tektonikus lemez fokozatosan elmozdul, a stabil helyzetű (?) forró pont hozzá képest mintha maga is mozogna, így sajátos vulkáni láncolat alakul ki - a forró pont körül a legfiatalabb, majd onnan távolodva egyre öregebb vulkánokkal. Ezek tipikusan pajzs alakúak, és alkalmanként iszonyú méretűek: a hawaii Mauna Loa például összességében kilencezer méter magas (az alja ugyanis a tenger-fenéken található), teljes átmérője pedig százhúsz kilométer!
A lejtő alján
A Földünkön a látszólagos véletlenszerűség ellenére szabályosan eloszló vulkánok működése (az ismert törvényszerűségek mellett) nem nélkülözi a néha (mondjuk, emberi szempontból) tragikus esetlegességet sem. A közkeletű sztereotípia szerint előbb füstöt eregetnek, azután jön a láva, sokan már a hamuesőről is tudni vélnek, sőt a természetfilmes csatornák és a népszerű játékfilmek jóvoltából egyre többen láttak már (legalább modellezve) piroklasztikus folyamot, izzófelhőt és egyéb nyalánkságokat. Való igaz, a vulkánok többsége a sztereotípiákhoz híven legalább egy-egy lávafolyamot is elindít lefelé a lejtőn - ám ezek nem feltétlenül érkeznek meg a lejtő aljára, ráadásul néha éppen ebből adódik a probléma. A sok szilikátot tartalmazó, viszkózus (ha úgy tetszik, savas természetű) lávaféle ugyanis nagyon lassan ömlik, könnyen el is akad, ezáltal például hajlamos lávadugót képezni, az alatta rekedt olvadék pedig felhabosodni, hogy azután, a pezsgősüveg működéséhez hasonlóan, egyszer csak kivesse a dugót, és robbanásszerűen törjön a felszínre - akár gigantikus törmelékár formájában. A Mount St. Helens ominózus, sokak által látott 1980. május 18-i (27 ezer hirosimai atombomba erejével egyenértékű) kitörése alkalmából például 2,3 köbkilométernyi (!) anyag tört ki a vulkán egyik kráterfalának összeomlása után, beborítva és persze hurrikánsebességgel felperzselve vagy hatszáz négyzetkilométernyi, javarészt erdős területet (az áldozatok között, hála a minuciózus amcsi statisztikáknak, találunk 1500 jávorszarvast, 5000 egyéb szarvasfélét vagy 11 millió halat és 57 embert - azért csak ennyit, mert vasárnap volt, és a favágók éppen nem dolgoztak.)
A Mount St. Helens az írott história legnagyobb méretű törmeléklavináját produkálta. Az is igaz, hogy - szerencsére egy kicsit távolabb az ember által lakott terület-től - csinált már hasonlót a természet, még ugyanebben az évszázadban. Ekkor (1912) az alaszkai Katmai vulkán oldala szakadt fel és tört ki belőle relatíve rövid idő alatt iszonyú mennyiségű, finom eloszlású anyag, több kilométer vastagon beborítva a környék völgyeit (ez utóbbi típusú erupciót nevezik a tudósok ignimbrites kitörésnek). S persze van olyan is, hogy nem jön ki sok dzsuva, de amennyi mégis, az igen gyorsan és igen forrón - 1902-ben például Martinique szigetén (ha máshonnan nem volna ismerős, innen származik a fél francia futballválogatott) St. Pierre városát pusztította el a néhány kilométerre fekvő Mount Pelée: az izzófelhő két ember (egy cipész és egy börtöntöltelék) kivételével mind a harmincezer lakost megölte, gyakorlatilag néhány perc alatt. Ehhez képest maguk a forró lávaárak direktben ritkán ölnek: általában olyan lassan folyik a cucc, hogy van idő kitérni, vagy legalábbis jól ki lehet számítani az útját. Jelentős kivétel a kelet-afrikai Nyiragongo, amelynek újra- és újraképződő állandó lávatavából néha kitör a forró, viszonylag híg kőzetolvadék - legutóbb pár éve a 30-40 km/órás sebességű, rendkívül gyorsan mozgó lávaár valósággal kettévégta a kongói (amúgy menekültektől nyüzsgő) Goma városát, s közben igen sok útjába akadó embert is megölt.
Kérem a következőt
A vulkanológusok szerencsére rövid távon (pár nap, esetleg hét) már igen jól előre tudják jelezni a közelgő kitörések többségét - általában értenek a fokozódó szeizmikus tevékenységben és egyéb geofizikai fenoménekben manifesztálódó intő jelekből, és riasztanak. A kormányok, még a harmadik világbeliek is, úgy tűnik, tanultak a közelmúlt tragédiáiból, és szó nélkül evakuálnak - ennek csak az utóbbi másfél évtizedben sok ezer filippínó, mexikói, guatemalai, ecuadori stb. köszönheti életét. Az utolsó intő példa mondjuk jó húszéves. Ekkor a Nevado del Ruiz nevű kolumbiai vulkán tört ki, ami azután elolvasztotta a magas hegy jégsapkáját; a következmény egy gigantikus vulkáni eredetű iszapár (lahar), amely a vulkántól látszólag jó messze található Armero városka 23 ezer lakóját fojtotta sárba, meg akiket a figyelmeztetések ellenére elmulasztottak evakuálni. Persze egyik vulkanológus sem tudja akár csak középtávon, melyik vulkán fog kitörni, s egy erősödő szeizmikus aktivitás sem jelzi előre holtbiztosan a kitörést (de hát tudjuk: akit megmart a kígyóÉ). Ehhez képest az sem egyértelmű, melyik vulkán tekinthető aktívnak: amelyik állandóan, évente, tízévente, pár száz évenként hallat magáról, vagy amelyik legalább a holocénban kitört már egyszer-egyszer. S azt is nehéz megsaccolni, hogy egy emberi lépték szerint jó régen nem működő vulkán még csak alszik, vagy végképp kialudt-e. Vigyá-zat, vannak olyan elméletek, me-lyek szerint a Yellowstone vidéke, amely valójában egy több millió éves, gigantikus, üstszerű vulkáni kráter (ún. kaldera), még ma is aktívnak tekinthető - dacára annak, hogy 70 ezer éve nem volt itt semminémű klasszikus vulkáni tevékenység. Csak éppen állandóan friss magma tolul a felszín köze-lébe - nem véletlenül működik itt megannyi gejzír. Megjósolha-tatlan, vajon tényleg ebből lesz-e majd az új, globális, de legalábbis kontinensnyi méretű katasztrófát okozó szupervulkán (filmet már csináltak belőle), ahogy azt sem tudjuk, valóban összeomlik-e a közeljövőben valamely kanári-szigeteki kaldera, s jön-e a nyomában gigantikus szökőár (lásd: Krakatau vagy Szantorin, a krétai/mükénéi kultúra pusztulása), ami elmossa Amerikát. Az emberiség (még annak szakképzett fele is) vajmi keveset tud a vulkánokról, a túléléshez feltétlenül szükséges óvatosság kiváltásához pedig látnivalóan friss félelmekre van szükség, mert ki emlékszik már arra, mi is volt hatvan-hetven éve (Nápoly és a Vezúv esetéről lásd: Nápolyt látni és meghalni, Magyar Narancs, 2005. április 21.). Mi, magyarok persze akár óvatlanul hátra is dőlhetnénk karosszékünkben: ide nem üt be se hurrikán, se cunami, vulkánjaink pedig több millió éve nyugton vannak. Pedig amikor 1815-ben, Waterloo évében a távoli Holland Indiában (a mai Indonézia) a Tambora vulkán az eddig ember által tapasztalt legnagyobb energiájú kitörést produkálta, annyi anyag került a légkörbe, hogy majd egy évig a szükségesnél jóval ke-vesebb napsugárzás érte a föl-det. A következő évben a világ számos pontján nem volt mit aratni - néhol még az akkori Magyar-ország területén sem -, és a télen tízezrek haltak éhen csak Szatmár, Bereg, Bihar és Krassó megyé-ben. Tudjuk, ez már régen volt, aki meg manapság éhes lesz, az bemegy az ábécébe, és lop magának parizert. Csak a figyelmet szeretnénk felhívni arra, hogy alkalmanként a természet is tud olyat lépni, amire nem nagyon tudunk mit válaszolni.
