Lángoló kontinens

Az Ausztrália délkeleti részén tomboló tüzeket aligha fékezik meg egyhamar. Addig zavartalanul zajlik a felelősségről szóló szócsata is.

Az ausztráliai tragédia kapcsán ismét fel­éledt a vita arról, hogy a hatalmas tűzvész kialakulásában mekkora szerepet játszott a klímaváltozás. Arról mindenki meg van győződve, hogy a helyzet súlyosságáért – közvetve vagy közvetlenül – az ember a felelős. Ha pedig igaza van azoknak, akik az antropogén klímaváltozás máris érvényesülő hatásait okolják a példátlanul pusztító erdőtüzekért, akkor felül kell vizsgálni azt az inkább megérzésen alapuló jóslatot, hogy az éghajlatváltozás leginkább a Föld legszegényebb régióit sújtja.

 

Véget nem érő pusztulás

A múlt év közepe óta tartó tűzvészsorozatban eddig 107 ezer négyzetkilométer vált a lángok martalékává. Ez nem csupán nagyobb, mint Magyarország teljes területe, de közel tizenháromszorosa a 2018-as, különösen pusztító kaliforniai erdő- és bozóttüzek által felemésztett területnek, és hasonló mértékben haladja meg a tavalyi amazonasi erdőtüzek által elpusztított régió nagyságát.

Megsemmisült közel 6 ezer épület, ebből legalább 2200 lakóház. Eddig 28 halálos áldozatról tudni, ami bármily tragikus, a katasztrófa kiterjedtségét nézve nem olyan magas. Az élővilágot ért kár azonban visszafordíthatatlan és szinte felmérhetetlen: az ökológusok szerint akár egymilliárd gerinces állat is elpusztulhatott, bár a pontosabb becslésekhez szükséges, hogy a lángok kihunyta nyomán alaposabb vizsgálatokat végezzenek a terepen. Az biztosra vehető, hogy teljes állat- és növényfajok tűnhettek el véglegesen.

A tüzek jórészt Ausztrália délkeleti részét érintették, ahol a viszonylag csapadékos klímának is köszönhetően sűrű növényzet borítja a tájat, ami egy hosszú, száraz időszak után hatalmas gyúanyagot szolgáltat. Az ilyen nagy mennyiségű biomassza irdatlan léptékű tüzeket tud táplálni, a szemtanúk sokfelé 70 méter magas lángokról számoltak be. A tüzet tovább táplálja, hogy a szubtrópusi erdőségek számos növényfaja – például az eukaliptusz – illóolajat tartalmaz, ami a közeledő tűz hatására az erős párolgással, majd hőbomlással a levegőbe kerül, azzal különösen gyúlékony elegyet képezve. A természeti tüzek rendkívüli pusztító ereje abban rejlik, hogy a hatalmas hőmérséklettel terjedő lángok már akkor átalakítják az útjukba eső környezet – például az addig még élő növényzet kémiai összetételét –, mielőtt a tűz frontja odaérne. Ezzel pedig megágyaznak a tűz további terjedésének.

 

Okok és következmények

Az ausztráliai tűzvészrendszer kialakulásának okai között felsorolhatjuk a tartós, extrém hőséget, a rendkívüli, aszályos időszakot, a tüzeket keleti irányba hajtó erős szeleket, valamint a tűzvészek saját, amúgy is heves légáramlást okozó időjárási rendszerében kialakuló, erős elektromos aktivitással járó száraz zivatarokat, vagy az Indiai-óceán feletti légköri áramlási rendszer módosulását. Ezek azonban inkább csak szükséges, de nem elégséges feltételei a katasztrófa bekövetkeztének. Más kérdés, hogy ha ezekből több is teljesül, akkor annak lesz kisebb a valószínűsége, hogy ne történjen tragédia. Már csak azért is, mert a tűztől fenyegetett térségben jelen van az ember is, akinek szinte minden tevékenysége tűzveszélyes.

A kontinens jelentős részét sújtó, 2017 óta tartó szárazság nem Ausztrália azon többségi régióiban a legtragikusabb, amelyek amúgy sivatagi vagy félsivatagi jellegűek. Sokkal nagyobb gondot okoz a csapadékhiány ott, ahol a klíma többnyire csapadékos, tehát a szubtrópusi monszun, az óceáni jellegű, mérsékelt övi klimatikus régiókban. Nem véletlen, hogy a tüzek többsége éppen Új-Dél-Wales államban, illetve a jóval kisebb Victoria állam vele szomszédos régióiban tombol.

Nem túl biztató, hogy a klímamodellek az eddig tapasztalt globális és az átlagnál magasabb lokális hőmérséklet-növekedéshez képest is nagyobb fokú melegedéssel számolnak Ausztráliában, amely eleve a Föld egyik legszárazabb kontinense. A mostanihoz hasonló hőhullámok és száraz periódusok gyakoribbá és súlyosabbá válhatnak.

A hőséghez a szárazságot vélhetően az Indiai-óceán feletti légkörben szabálytalan ciklus szerint megváltozó áramlási viszonyok szolgáltatják: ezek nem új jelenségek, így akár „természetes” okoknak is nevezhetők. Csakhogy a légkör és az óceánok – üvegházhatású gázok hajtotta – további felmelegedésével számoló klímamodellek arra utalnak, hogy ezek a természetes cirkulációk is változnak, komplex és még nehezen érthető folyamatokat módosítva a légköri-óceáni áramlási rendszerben.

Az utóbbi hetekben gyakorta emlegetik az Indiai-óceáni Dipólust (IOD), amely épp úgy az óceáni felszíni hőmérsékletek szabálytalan oszcillációjában nyilvánul meg, mint a Csendes-óceánon régóta ismert párja, az El Niño–Déli Oszcilláció (ENSO). Az IOD pozitív fázisa hagyományosan abban merül ki, hogy az Indiai-óceán nyugati–északnyugati zónájában, Afrika partjainál megnő az óceán felszíni hőmérséklete, ami ott gyakoribb és nagyobb mennyiségű csapadékkal jár. Ehhez képest az óceán keleti medencéjében, Ausztrália partjai mentén csökken a tengervíz felszíni hőmérséklete, és ez szárazsághoz vezet Ausztráliában és részben Indonéziában.

A kontinenst időről időre sújtó sokéves száraz periódusok a vizsgálatok szerint rendre pozitív IOD-eseményekkel estek egybe, de az ilyen, nagy léptékű folyamatoknál jobb óvatosan bánni az oksági magyarázatokkal. A klímakutatók szerint az indiai-óceáni Dipólus szerepe kétségbevonhatatlan Ausztrália klímája, főleg a délkeleti régió csapadékossága szempontjából, és a klímaváltozással megnőhet az extrém pozitív IOD-események gyakorisága is. Ehhez képest Indonéziát ezen a télen a pozitív IOD ellenére is kerüli az aszály, sőt, az indonéz szigetrendszert hetek óta rendkívüli esőzések és áradások sújtják. Ráadásul Ausztráliától északra és északnyugatra sorra alakulnak ki a trópusi ciklonok is, ami arra utal, hogy ott nincs semmi baj a vízfelszín hőmérsékletével.

Az utóbbi hetekben átvonuló, részben a kontinens belsejét is érintő ciklonok némileg enyhítették a tűzhelyzetet, de nem a legkritikusabb délkeleti régiókban. Oda további extrém hőséget, tartós szárazságot jósolnak a meteorológusok, így nehezen látni a pokoli időszak végét. A papírforma szerint a monszun klímájú délkeleten a nyár a csapadékos évszak – ehhez képest legfeljebb a déli partoknál betörő hűvös, de zömmel száraz légtömegek kínálnak a tűzoltók számára némi csalfa reményt.

 

Parttalan viták

Az efféle katasztrófák velejárója, hogy az érintettek gyorsan megnevezik a vélt felelősöket. A katasztrófa által közvetlenül sújtott és a tűzvészek útjából menekülő ausztrálok jelentős része például a kormányzatot és személy szerint Scott Morrison miniszterelnököt találta meg, aki szerintük keveset tett a tűzvészek megfékezéséért, a bozóttüzektől fenyegetettek megmentéséért és a menekültek helyzetének javításáért. Sokan (köztük a tudomány képviselői) azt is a politikai establishment szemére hányják, hogy nem törődtek az Ausztráliát a Föld más régióinál is erőteljesebben sújtó felmelegedéssel és ennek az előrejelzésekben is megjelenő hatásaival. A minap épp egy olyan klímaprognózist dörgöltek az ausztrál vezetők orra alá, amely épp a 2019–2020-as évekre tette a természeti tüzek gyakoribbá válását. Persze egy ilyen, súlyos aszályok sújtotta országban nem nehéz efféle jóslatokkal élni. A tűzvészekkel rendre számolni kell, még ha a mostaniak minden képzeletet felülmúlnak is. De az már a miniszterelnök és az alapvetően kétpárti politikai establishment gyér fantáziáját jellemzi, hogy előbb a gyújtogatókra próbálták kenni az országnyi méretű tűzvész kialakulását, később pedig a helyi környezetvédő csoportokat vették elő, akik gátolták volna a megelőző célú égetések elvégzését. Ezzel csupán az a baj, hogy egy bizonyos lépték fölött már nem érdekes, végeztek-e megelőző égetést. A mostani nagy tűzvészek közül (ezekből cikkünk írása idején 123-at tartottak számon a tűzoltók) több is olyan helyen pusztított, ahol egy-két évvel korábban tervezetten perzselték fel a bozótost és az aljnövényzetet.

A politikai támadások és a nyilvános megszégyenítések abból a szempontból elérték céljukat, hogy a miniszterelnök meghátrált: Scott Morrison – aki a tűzvész kritikussá válásának idején elutazott Hawaiira vakációzni – elismerte, hogy sokkal jobban is kezelhette volna a krízist. Sőt, azt is állította, hogy a kormány számításba vette, hogy ezentúl hosszabb, forróbb és szárazabb ausztráliai nyarakkal kell számolni, amelyek kapcsolatban vannak a klímában bekövetkezett nagyobb léptékű változásokkal. E beismerés egy olyan közegben történt, ahol számos helyi politikus még a közelmúltban is tagadta a klímaváltozás ember okozta tényezőit.