Magyar Narancs: Sok mindent köszönhetünk az ókori Keletnek, például az első birodalmakat, a birodalmi szerveződés megjelenését. Mondhatjuk azt, hogy ennek voltak olyan, szinte kortalan jegyei, amelyek felfedezhetők a későbbi, akár az egészen modern birodalmakon is?
Komoróczy Géza: Pár évtizeddel ezelőtt még mindenkit a birodalmak felbomlása foglalkoztatott – azóta és ma már az a tudományos kutatás fő problémája, hogy miként maradnak fenn mégis. Ennél is korábban, mondjuk, a 19. században az volt a fő kérdés, hogyan keletkezik egy birodalom. Ennyiben tehát a történelmet a mi érdeklődésünk teremti meg. Ha megnézzük a 19. század, sőt a 20. század első felének történeti irodalmát, akkor láthatjuk, hogy könyvek születnek Hammurápi babilóniai birodalmáról, az 1940-es években – részben Németország hódító törekvéseinek hatására – Asszíriáról, a hettita birodalomról.
Egy birodalom létrejöttéhez – és ebben az ókori Kelet korai birodalmai sem voltak kivételek – mindenekelőtt hierarchizált államszervezetre van szükség, ezt jól leírták az adminisztratív államkeletkezési elméletek. Egyébként önálló települések fölött a három vagy több hierarchizált igazgatási szint, az elosztás bizonyos mértékű centralizációja már joggal tekinthető államnak. A birodalom ebből az állam- vagy politikatörténeti nézőpontból a struktúra hirtelen, erőszakos kiterjesztése – szomszédos vagy akár távolabbi területekre. Van egy régi angol mondás: flag follows trade – azaz a hadsereg csupán a kereskedőket követi.
Ebben az értelemben Óbabilónia, amely tényleg birodalom volt, az i. e. 18. században korábbi kereskedelmi útvonalak mentén terjeszkedett. Az i. e. 24. században az akkád vagy agadei dinasztia Nagy Sarrukín, a birodalomépítő idején éli fénykorát: ő volt az, akire az i. e. 1. évezred asszír birodalmának előképeként tekintünk, mert már ő is zsákmányszerző hadjáratokat vezetett. Ezek azonban nem jártak területi integrációval. Az állami struktúra erőszakos és gyors kiterjesztésének maga után kell vonnia a területi integrációt – ha ez elmarad, akkor azonnal széthullik.
| ||
Ezen túl, a birodalom keletkezése meghatározza azt is, hogyan fog felbomlani. A birodalomszerkezet klasszikus mintáját végül az asszírok teremtették meg – először az i. e. 13–12. században, majd később (másodszor) az i. e. 9. században, végül (harmadszor) az i. e. 8 század közepén III. Tukulti-apil-Ésarra (Tiglath-pileszer) uralkodásától Assur-bán-apli uralmáig egy nagyon jól átgondolt, háromfokozatú minta szerint. Hadjárataik elsődleges célja az azonnali zsákmányszerzés. Ha ez eredményes, rendszeressé, biztonságossá akarják tenni a zsákmányt, és vazallus királyokat ültetnek trónra.
Ha ez a vazallus királyi rendszer nem működik, akkor a területet birodalmi tartománnyá szervezik. Tehát Asszíria körül vannak olyan területek, ahonnan rendszeres zsákmányt (adót) kapnak, de az eredeti elit a helyén marad. A harmadik fokozatban saját embereiket állítják a tartomány élére, a területet betagolják a birodalomba.
MN: Szerintem sokaknak erről az jut eszébe, hogy pontosan így terjeszkedett az oszmán birodalom, előtte a mongol, de valamennyire a szovjet is. Ugyanígy megvoltak a magterületek, voltak vazallus államok, amelyeket néha azután beolvasztottak. Mint Sztálin rövid átmeneti fázis után a Baltikumot vagy a törökök Szerbiát. Még a vazallus államok gyűrűjén kívül vezetett portyák is stimmelnek – talán a szovjet időszakban ilyen már nem volt…
KG: Ha a szovjet érdekszférába vont afrikai fejlődő államokra gondolunk, akkor még a szovjet birodalom is járt portyázni – hajón, repülőn. Ami az oszmán birodalmat illeti, ott egyértelműen az asszír mintát követték. Még abban a tekintetben is, hogy a szeldzsuk-törökök kicsiny, jelentéktelen törzsszövetségéből – mint az asszíroknál egy városállamból – nőtt ki a hatalmuk. Az asszíroknál az i. e. 13. században azzal kezdődött a terjeszkedés, hogy a Tigris-parti Assurból eljutottak az Eufráteszig.
Majd később a két folyam közötti területen kiépítették a tartományi szervezetet. Nagyon gondosan az átkelőhelyeket ellátták helyőrséggel, aztán elkezdtek a folyamon túl is portyázni. A törökök is fokozatosan építették ki a birodalmukat, sorra foglalták el a városokat, tartományokat, végül Konstantinápolyt is – és hadseregük a távolibb portyákról már nem is vonult vissza Ázsiába, hanem Drinápoly (Edirne) vagy Belgrád környékéről indultak az újabb hadjáratokra.
Az efféle terjeszkedésnek megvan a maga határa – ezt például a törökök részéről Bécs 1683-as, kudarccal végződő ostroma mutatja. Pár évtizede a történettudomány egy jó része még értetlenséggel fogadta az akciórádiusz elméletét…
MN: Ezt még Perjés Géza fejtette ki Mohács-könyvében…
KG: Valóban, Perjés írta le ezt a jelenséget, talán kicsit naivan, de maga a fogalom ül: ameddig nincs biztos hátország, utánpótlási útvonal, addig csak egy bizonyos távolságig lehet további területeket hódoltatni. A legjobb modern kori példák Napóleon és Hitler oroszországi hadjáratai. A birodalom kialakulásának a zsákmányszerzés fontos tényezője. Arról van szó, hogy a növekedéshez, amely állandó igény a politikában és a gazdaságban, új erőforrások bevonására van szükség.
Ha ez belső fejlesztéssel nem lehetséges, akkor az államszervezetet, a katonai apparátust zsákmányból kell fenntartani – ez az oka a birodalom terjeszkedésének. Az asszírok ezt zseniálisan megvalósították. A Zagrosz-hegység északnyugati lejtőjét, ahol a médek laza törzsszövetsége élt, hosszú ideig nem tudták tartománnyá szervezni. Ellenben esküt tétettek a törzsi vezetőkkel, és ennek a szövege fennmaradt az i. e. 7. századból, hogy évente, mintegy adó formájában, ellátják az asszír hadsereget lovakkal – így ők maguk nem foglalkoztak lótartással, a hadsereg lovait Kis-Ázsiából és Észak-Iránból szerezték be adóként. Hasonlóképpen jutottak fémekhez is.
Ugyanez volt a törökök birodalomszervezési elve. A birodalmakkal szemben kritikus látásmód nehezen ismeri el, de az erőszakos területi integrációnak van némi civilizatorikus, fejlesztő szerepe.
A médek megúszták a teljes leigázást, majd a lótenyésztés kényszerű megszervezése révén létrejött náluk egy, a saját eredeti igényeiknél sokkal erőteljesebb, fejlettebb gazdasági mechanizmus, hogy kielégíthessék az asszírok követeléseit. Éppen ez tette aztán lehetővé nem sokkal az asszírokkal kötött vazallusi szerződést követően a médek katonai sikereit Asszíria ellen – nem egészen egy évszázadon belül, i. e. 612-ben ők foglalták el az asszírok fővárosát, Ninivét is.
| ||
A nagyobb területi-hatalmi integrációba való bekapcsolásuk létrehozta a szervezettség magasabb gazdasági és politikai formáját. Az asszíroknak a zsákmányon felül az öntözéses gazdálkodás
i. e. 1. évezredi válságát is orvosolni kellett – rendbe kellett hozniuk a csatornarendszert, és szembe kellett nézniük a mi korunkra is jellemző környezeti problémákkal, a folyók medrének változásával, a termőföldek romlásával, az elsivatagosodással. Ehhez új munkaerőre volt szükségük, amit az asszírok ugyanúgy zsákmánynak tekintettek, mint a fémeket vagy a lovakat.
A munkaerőt szintén erőszakosan, a meghódított területek lakosságának áttelepítésével szerezték meg. Roppant kegyetlen módon végezték a deportálást, felforgatták a demográfiai viszonyokat, három évszázad alatt becslések szerint négy és fél millió embert telepítettek át, csak a már említett Tukulti-apil-Ésarra 400 ezer főt. Mondhatni, új népeket hoztak létre. Ebben a tekintetben az asszírok utáni Újbabiloni Birodalom sokkal körültekintőbben viselkedett.
Míg az asszírok mindenkit összefogdostak, akit tudtak, majd mezőgazdasági kényszermunkára vitték őket, addig a babiloniak családokat telepítettek át Dél-Mezopotámiába, s földet adtak nekik, hogy azon gazdálkodjanak és adót fizessenek. Így maradhattak fenn a Júdából deportált zsidók a babiloni fogságban, megőrizhették a családi struktúrákat, sőt fikcióként még a törzsit is. Nehezen tudnánk ezt pozitívan értékelni, hiszen manapság ez a birodalmi hódítás legdurvább eszköze – valószínűleg sokaknak a múlt évszázad végi balkáni háborúk alatti etnikai alapú üldözés, népirtás, atrocitások jutnak az eszébe. De az biztos, hogy a modern birodalmak politikai eszközrendszere még az asszíroknál alakult ki.
A történetírónak láttatnia kell ezt is, a birodalomszervezés morfológiai jegyét, de a lelkiismeretére hallgatva el kell ítélnie mint korunkban alkalmazható módszert. Mindamellett területi integrációra szükség van – jellemző, hogy ez a birodalmak eltűnése után is legalább részlegesen fennmarad.
A birodalmak természete az, hogy sok nép él bennük, kis egységekből állnak, amelyeknek megvan a maguk relatív autonómiája, de közben megvan a nagyobb akadályok nélküli kapcsolat is a részek között. Mély átéléssel olvastuk Musilt, amikor megjelent magyarul: és hogy szerettünk volna mi is útlevél nélkül utazni! Mily édesnek tűnt akkor a Habsburg Birodalom bomlásának illata!
MN: A birodalmak bukását, az efféle szuperstruktúrák szétesését temérdek dologgal szokás magyarázni. Miért?
KG: Nem lehet megtalálni a bukás egyetlen okát, ám egyenként vizsgálva a birodalmakat, azért előbukkannak a valódi faktorok – de soha nem pusztán egyetlen tényező lesz a felelős. Hogy néhány példányt mondjak: Sarrukín akkád birodalma azért bomlott fel, mert a maroknyi dél-mezopotámiai város nem tudta katonai erővel fenntartani a kis-ázsiai fémlelőhelyekig vezető hódító hadjáratokat. A III. uri (Ur, Tell Muqayyar Dél-Mezopotámiában) dinasztia az i. e. 21. században olyan bürokratikus adminisztrációt épített ki, hogy végül összeomlott a nyilvántartási rendszere.
Néha az az érzésem, hogy ez fog történni Magyarországgal is. Igor M. Djakonov szovjet asszirológus egykori bonmot-ja szerint a III. uri dinasztia olyan tökéletes könyvelési rendszert állított fel a beszolgáltatások és a zsákmány nyilvántartására, hogy nem az a csoda, hogy összeomlott, hanem hogy egy évszázadon át fenn tudott maradni. A Hammurápit követő időszakban, az i. e. 18. században azért szűnt meg az Óbabiloni Birodalom, mert a csatornarendszer az üledékfeltöltődés és a mederáthelyeződések miatt oly mértékben tönkrement, hogy nem maradt munkaerő, amely karbantartotta volna.
A hettita birodalom végzete egy viszonylag rövid ideig, pár évtizedig tartó, szárazságot hozó éghajlatváltozási ciklus lehetett. A hettita és a babiloni levéltárak tele vannak kérelmező levelekkel: nincs gabona, nincs élelem, küldjél gabonát! A bibliai József-történet mitikus háttere ez a „hét évig” tartó „szűk esztendő”, szárazság és élelmiszerhiány. A középasszír birodalom nagy valószínűséggel egyszerűen azért omlott össze, mert még nem tudták az említett hármas birodalmi struktúrát kialakítani.
MN: Nem volt meg a magterület, vazallus államok, portyázási terület hármasa?
KG: Így van, nem volt meg a magterület körül centrifugálisan a tartományok, vazallus kisállamok és az évi hadjáratokon szerzett zsákmány övezete. Asszíria végül, Assur-bán-apli korában, nagy hódítói sikerei csúcsán, amikor már Babilont, a médeket, Élámot (Délnyugat-Irán), sőt egy időre Egyiptomot is elfoglalta, hirtelen – két évtized alatt – omlott össze. Az asszír helytartó helyi alhivatalnokokat volt kénytelen alkalmazni, és ezek előbb-utóbb önállósodtak. Nagy Sándor birodalmát egy túl merész személyes vállalkozás, az indiai hadjárat rendítette meg: alvezérei önálló, egymással is ellenséges államokká tördelték szét.
Az 1980-as években a történetírásban is elterjedt volt a természettudományoktól átvett katasztrófaelmélet, amely az egyensúly megbillenésével magyarázza a birodalmak gyors összeomlását. A Római Birodalom kapcsán Johan Galtung norvég konfliktus- és békekutató felállította a Róma vs. Kína oppozíciót: Róma terjeszkedett, míg Kína térbeli határok között tartotta magát, éppen ezért idővel a Római Birodalom felbomlott, Kína pedig máig fennmaradt. Ez a folytonos növekedés és a stacionárius birodalomépítés közötti különbség.
Ez az elmélet ugyan megvilágít valamennyit a különbségekből, de figyelmen kívül hagyja, hogy Kína időnként folytatott expanziós politikát, gondoljunk csak a közép-ázsiai térségben korábban folytatott terjeszkedésére vagy a 20. században Tibet bekebelezésére. Másrészt Kína időről időre belül darabolódott fel, hosszú periódusokon át akár több dinasztia is osztozott a területén. Róma pedig valójában nem bukott meg az 5. században.
MN: Hiszen a (kelet)római császárok Konstantinápoly székhellyel még további majd ezer évig uralkodtak.
KG: Tovább is mehetünk: a Német-római Császárság csak a napóleoni háborúk nyomán múlt ki! Edward Gibbon, a jeles 18. századi angol történész könyve a saját koráig viszi a Római Birodalom – akkor már Német-római Birodalom – történetét. Ez persze független a Keletrómai (Bizánci) Birodalom fennmaradásától, vagy akár a volt nyugatrómai területek egy részének 6. századi bizánci meghódításától. Galtung két birodalmában tulajdonképpen ugyanaz a jelenség játszódott le: integráció és feldarabolódás váltakozott hullámszerűen.
MN: Megszűnnek egyáltalán a birodalmak?
KG: A szó átvitt értelmében soha nem szűnnek meg! A civilizatorikus hatás igen hosszú időn át fennmarad, mint a mezopotámiai agyagtűzhely (akkád tinúru, arab tannur stb.), a római úthálózat, a latin számjegyek, a török konyha, vagy a zokni-papucs viselet. Még Szentpéterváron is!
MN: Vagy a római jog.
KG: Ez egy külön hatalmas téma a középkori Nyugat-Európában, de Iránban a Szászánida Birodalom is a római jog mintájára alkotta meg a közép-perzsa jogkönyvet. Az államszervezési mechanizmusok is megmaradnak – ezért is lehetett úgy írni egy időben a Szovjetunióról, hogy formailag, akár józan megfontolásból, az asszírokról írtunk, hiszen megvolt a strukturális hasonlóság.
A történelemben soha nincs üres lap, mint ahogy nincs szűzföld sem: mindig vannak előzmények, egy nagy struktúra pedig nagy nyomot hagy – ennek egyaránt vannak pozitív és negatív megnyilvánulásai. A birodalmak árnyéka a fejünk felett lebeg – mindamellett a békés integráció elől nem szabad kitérni.
MN: Látjuk azt is, hogy a már-már kimúltnak hitt orosz birodalom is új életre kel, és nem először.
KG: Oroszország története valamiért mindig a meleg tengerekről szól, nem is véletlen, hogy az új orosz birodalmi törekvések ismét dél, például Ukrajna, a Krím felé irányulnak, és ezért olyan ingerült Putyin ebben az ügyben – mintha a hidegháború vége után vagy 1990-ben elvágták volna Oroszország 16. század óta tartó és Jermak Tyimofejevics kozák atamán által kezdett terjeszkedésének fonalát.
Persze a terjeszkedés és a már elveszett régi területek részleges visszaszerzése során egyszerre fontos a presztízs, a stratégiai célok elérése és a nyersanyagigény. Egyvalami azonban napjainkban mégis sikerült Moszkvának: Szíria ismét az orosz birodalom kvázi szatellit-/vazallus állama. Ne felejtsük, már az 1960-as évektől a Szovjetunió építette ki Szíriában a Latakia földközi-tengeri kikötőbe vezető, az egykor német érdekeltségű Bagdad-Bahnhoz (Orient expressz!) csatlakozó vasútvonalat, ezért lehetett a kelet-európai országok katonai kémszolgálatainak központja éppen Aleppó.
MN: A közel- és közép-keleti térség úgy jelenik meg a mi demokratikus birodalmunk és benne Magyarország horizontján, mint egy új népvándorlás forrása, ami elsöpörheti a mi civilizációnkat. Nálunk ugyanazok nevezik ki ezt a régiót migrációs veszélyforrásnak, akik a magyar őshazát szokták idehelyezni, amúgy kevésbé tudományosan.
KG: A migrációk mindig is délről és keletről tartottak nyugatra és északra, amióta történeti körülményeit ismerjük, mindig hullámokban zajlott és megállíthatatlan volt. A nomádok ellen az első falat Sulgi, a III. uri dinasztia királya építette az i. e. 21. században Dél-Mezopotámiában, kétszáz évvel később az egykori nomádok már városlakó babiloniak voltak és akkádul beszéltek, ők tartották fenn a demográfiai és kulturális folyamatosságot.
| ||
Legyen az ellentétes irányból is egy példa: nálunk Kristó Gyula érvelt amellett, hogy néhány tízezernyi férfi érkezett ide a dél-oroszországi sztyeppéről a 9. században, zömmel nők nélkül, ők alapozták meg a mai tízmilliós magyar kultúrát, civilizációt, és ezt aligha kell félteni újabb tízezrek érkezésétől. Én a migrációkat természetes jelenségnek tartom. Amerikában láttam a bevándorlás, a fennmaradás és a beolvadás mechanizmusait, ahogy Izraelben vagy a Közel-Keleten is.
Tudjuk, hogy a kurdok etnikailag megmaradtak különállónak a maguk sok évezredes településszerkezetében, nyelvükben irániak, vallásukban az iszlám híveként perzsa/arab/török közegben.
MN: Az asszimiláció, a népelemek feloldódása, a szórványnépességek eltűnése nemzeti nézőpontból régi félelmek forrása.
KG: Egy népvándorlás akkor söpri el a kultúrát, amellyel találkozik, ha az nem képes arra, hogy fenntartsa magát. Botrányosnak hangzik, de a történelem nem nemzetekben és nyelvekben, hanem populációkban működik – a Kárpát-medence személynevei itt is, ott is tanúskodnak arról, hogy a népek egy része a peremeken, a perifériákon hol lemorzsolódik, hol feltöltődik. Babiloni ékírásos táblák igazolják, hogy ez történt a „babiloni fogságban” élő zsidókkal is: fenn tudták tartani magukat úgy, hogy amikor a fogság után engedélyt kaptak a visszatérésre, jutott is, maradt is belőlük: van babiloni Talmud, és van jeruzsálemi.
