Kálmán Imre operettjének biztos helye van azon a listán, amit lánglelkű színházi emberek "nemzeti színjátszás" fedőnévvel illetnek, olyan műveket felemlegetve, mint a Bánk bán, Az ember tragédiája vagy a Hunyadi László. Ott van az első tízben még akkor is, ha az eredeti librettó német nyelvű, a premier helyszíne pedig Bécs volt. A Csárdáskirálynő rózsaszín lakkréteg a balsorstól tépett piros-fehér-zöld rivaldán, alapmű. A huszadik századi magyar szórakoztatóipar etalonja, belőle eredeztethető minden vidámság és önfeledt felhőlovaglás, a pesti kabaré éppúgy, mint a Záray-Vámosi házaspár életműve: szépet hazudni, megnevettetni, elandalítani.
A Csárdáskirálynő az operettek operettje, színpadi narkotikum, rámás csizma a bélyegen. Az 1916-os premiert fantasztikus világsiker követte a háború kellős közepén. Bemutatták Pétervárott, Londonban és a Broadwayn. Viszonylag hosszú ideig tartotta magát, még a negyvenes évek végén is tomboló siker volt Párizsban, ami igazán büszkeséggel tölthet el bennünket az Emmerich Kálmánozás ellenére is. Igaz, hogy marcipán a javából, de
minőségi cukrásztermék,
a maga nemében zseniális munka, ahol minden a helyén van. A dalok egytől egyig slágerek, a poénok ma is ülnek és a sztori sem gombhoz készített kabát. Rákosi Jenő és Rákosi Mátyás is profitált belőle, a két háború között a kávéházi szögletrúgók (polgárság) számára volt ideális trip, a népi demokrácia idején pedig a munkásosztály tocsoghatott három felvonáson át valami tiltottnak tűnő szivárványos gyógyvízben. Talán éppen az a Csárdáskirálynő hazai mítoszának titka, hogy az ötvenes években is engedélyezték színpadra állítását (igaz, átdolgozott változatban), a szocreál masszív vaddisznói között is óvták ezt a már-már szürreálisnak tűnő flamingót, fittyet hányva ideológiára, osztályharcra. Az 1954-es bemutató után szinte feltételes reflexszé vált a legendás szereposztás, Honthy Hanna, a sipítozó démon, akinek csak "be kellett jönni", hogy eufóriába kergesse a fél országot, vagy a Latabár Brothers, amikor azt éneklik, hogy a "jányok angyalok". A szocreál porcelánállatkái, a pesti megasztárok, akiknek meghagyták a cipőből pezsgőt ivó illúziókat, akik nélkül nem volt szilveszteri műsor, és akik ezért cserébe beleradíroztak az agyakba valamiféle lila kódot. Operettország katonái, akik annyira beleélték magukat a szerepbe, hogy valóban azzá váltak, akiket eredetileg csak alakítaniuk kellett, hercegnővé, bugyuta mágnássá, táncoskomikussá. Mégis profik voltak, szentimentális profik, mert akkor még létezett ilyesmi. Sikerült elhitetniük, hogy vannak az agymosásnak finomabb módszerei is, hogy létezik
a csárdáskirálynőéletforma,
hogy "lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér". A több mint ezer telt házas előadást és a sok-sok felújítást csak a nyolcvanas évek elejétől egyre inkább elterjedő musicaldömping tudta megfékezni, ami lényegében a magát nagynak nevező generáció ösztönös operettéhségét hivatott csillapítani. 1983-ban már így siránkozott a gumiarcú táncoskomikus, Rátonyi Róbert: "Lehet, hogy tévedek, de szerintem az operett napjainkban, mint afféle Csipkerózsika, édes álmát alussza. Csak arra a mesebeli fiatalemberre vár, aki csókjával felébreszti az álmából." Talán ő sem gondolta komolyan, hogy a visszatérés ennyire zökkenőmentesen történik, hogy a közönségsiker záloga már 1996-ban ez a színpadi hallucinogén lesz, ráadásul megháromszorozottan.
A Csárdáskirálynő-bemutatót Zalaegerszegen egy régi színházi hagyomány,
a jutalomjáték
felelevenítésével tették teljessé. A város kedvence, Egervári Klára, tizenötödik évadját kezdi a Hevesi Sándor Színháznál, ezért az ünnepi premier. Hogy teljes legyen az illúzió, a díszelőadást hintós felvonulás követte, decemberig garantált a táblás ház, kell ennél több? Tökéletesen elégedett lehet mindenki, nem csak a művésznőt, Zalaegerszeg lakosságát is jutalmazták ezzel, elég volt két felvonás között végignézni a csillogó szemű, hálás publikumon, korra és nemre való tekintet nélkül.
Valószínűleg hasonló lesz a helyzet a szolnoki Szigligeti Színházban, ahol október 18-án mutatják be az operettet Esztergályos Cecíliával a címszerepben, de az Operettszínház decemberi premierjét követően Budapesten is borítékolhatjuk a telt házat, hosszabb időre.
Úgy tűnik, ismét kitört a szunnyadó marcipánvulkán, ami voltaképpen örvendetes a végtelenségig lezüllött hazai szórakoztatóipar szempontjából, feltéve, ha legalább olyan színvonalú előadások lesznek, mint Zalaegerszegen. Az általános öröm és elégedettség ellenére mégsem a legbiztatóbb előjel, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ezt az operettet mindig akkor vették elő, amikor baj volt, nagyon nagy baj.
- legát -
