Love Parade, Berlin: Friede, Freude, Eierkuchen

szerző
StiedLiebe Gábor
publikálva
1996/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az a mintegy 600 ezer fiatal, aki részt vett a világ legnagyobb - egyébként politikai demonstrációnak bejelentett - techno-felvonulásán, többnyire jól érezhette magát. A legnagyobb ellenségként beharangozott berlini időjárás kooperatívnak mutatkozott, volt zsigerig hatoló zene, elképesztő designbemutatók különféle energianövelő cseppfolyós, szilárd és por kiszerelésben, szóval minden, ami kell. Csak egyvalami hiányzott a happeningből: a cél, amely ezt a hatalmas összetartó tömeget egy értelmes irányba vezette volna.

Az a mintegy 600 ezer fiatal, aki részt vett a világ legnagyobb - egyébként politikai demonstrációnak bejelentett - techno-felvonulásán, többnyire jól érezhette magát. A legnagyobb ellenségként beharangozott berlini időjárás kooperatívnak mutatkozott, volt zsigerig hatoló zene, elképesztő designbemutatók különféle energianövelő cseppfolyós, szilárd és por kiszerelésben, szóval minden, ami kell. Csak egyvalami hiányzott a happeningből: a cél, amely ezt a hatalmas összetartó tömeget egy értelmes irányba vezette volna.

Szimbolikusan ez a felvonulási útvonalra is érthető. A Love Parade egy három kilométeres útszakaszon hömpölygött föl s le a Brandenburgi Kapu árnyékában, kezdet és vég nélkül. A menetet úgy kell elképzelni, hogy a negyven felcicomázott, kihangosított teherautó, illetve kamion, amelyek mindegyike külön zenét és designt sugároz, lassú, araszoló mozgással közlekedik a tömegben. Amerre halad, megélénkül az élet, tánc, tombolás fogadja őket, a résztvevők egyre inkább rave-be jutnak. A révület általában addig tart, amíg egy menet el nem halad, aztán várjuk, hogy újra jöjjön. Mindezt 12 órán keresztül, déltől éjfélig. Föntről úgy nézhetünk ki, mint egy nagy giliszta, amelyik a saját farkába harap.

A raver vagy techno-fan békés ember, nem harap, nem üt, nem bánt. A szervezők büszkék is arra a tényre, hogy a rendezvény méreteihez képest elenyésző a balhék száma. Itt mindenki szeretni igyekszik mindenkit, ami ugye nem könnyű feladat ilyen méretekben, ezért hát elsősorban önmagát szereti. A Love Parade az individuális ember demonstrációja önmagáért és az áhított közösségért. Nem véletlen az idei mottó sem: We Are One Family. Ez a család azonban kissé naiv elképzeléseken alapszik. A közös identitás a technóba - mint az egyetlen globális zenébe a földön - vetett hit, valamint a béke és a szabad szex keveréke. Az esti tévé-összefoglalóban nyilatkozó DJ-k és szervezők valami furcsa megszállottsággal prognosztizálják a techno térhódítását és világokat összekötő, egyesítő szerepét.

1989-et írunk

Egy Dr. Mote (Dr. Moly) fedőnevű ember kitalálja, megszervezi és bejelenti a politikai demonstrációt. 150 ember táncolja végig a Friede, Freude, Eierkuchen mottójú technobulit a Ku´dammon, amely egy új generáció politikaellenes értékeit képviseli. Háború helyett béke, szabályok helyett egyéni szabadság és tolerancia. A publikum extravagáns, színes. A buli jól sikerült, olyannyira, hogy ettől kezdve minden évben ugrásszerűen nőtt a résztvevők száma. A tavalyi 250 ezres rendezvény már kinőtte a Ku´dammot, de az idei új helyválasztáshoz hozzájárult az ottani üzlettulajdonosok panasza is, akik nem tudtak megbirkózni a hátrahagyott szeméthegyekkel. Így került sor idén a Tiergartenre, Berlin "zöld tüdejé"-re, amit a környezetvédő-kön kívül mindenki lelkesedéssel fogadott.

A várakozás óriási volt, 600 ezer résztvevővel számoltak. Szállásbörzét szerveztek az idelátogatóknak, bár legtöbbjük úgyis virraszt. Ez techno-szokás. Estétől másnap délelőttig táncolni, kiizzadni az összes Red Bullt vagy kólát, elszállni a füst- és fénytengerben, hiszen ez is egy nehéz hét volt. Néha akad egy kis gyorsító is, jobban mondva stabilizáló, mert a természet nem biztos, hogy ilyen extrém hétvégékre teremtette a ravert. Óvatos becslések szerint a techno-közösség 70 százaléka használ úgynevezett partidrogokat, például ecstasyt.

Délben elindul a buli

A 12 órás nonstop menetben mindenkinek nyílik alkalom, hogy azt csinálja, amit akar. A külső szigorúan egyéni. Egyértelmű belépőnek számít a színes haj, trendszínek a rózsaszín, narancs, a világító foszforzöld vagy a hidrogénszőke. A testből annyit kell mutatni, amennyit csak lehet. Nőknél ez a szabad melltartó vagy annak imitációja, férfiaknál a meztelen felsőtestre erősített bőr vagy szőrme. Sapkák, fejdíszek tetszés szerint, nagyon megy a rövidnadrág és szinte kötelező a napszemüveg. Végül is bárhogy kinézhetsz, semmi nem probléma. Mire én kiérek, már javában áll a bál, a mellettünk elguruló teherautó legénysége minden testi adottságát beveti a közvetlen környezet felvillanyozására. Többé-kevésbé sikerül is nekik, de egyre inkább érezhetők a fáradtság jelei is. Nem könnyű csak egy félidőt is letáncolni.

Az emberek keresik a kontaktust egymással és a távolival, szinte szomjazzák a transzcendentális kapcsolatot, de aki ezt csak kívülről várja, az könnyű préda az individualizmus kérlelhetetlen fogaskerekeinek. Az arcok változók. Van sok öröm, csodálkozás, ámulat, de kritikaként egyre többször megjelenik a csalódás jele is, a szájak sarkában lefele fagyó kanyarulat. A hangulat összességében nagyon jó, tulajdonképpen szuper, csak valahogy nem az enyém. Talán csak én nem érzem azt a hangulatot, ami egy tokiói, egy schwarz és egy brémai technóst úgy össze tud kötni.

Este nézem a tévét

Van sokórás élő adás, de a híradó is bőven hozza. Légi felvételeken hatalmas tömeg, a tiltás ellenére kandelábereken hintázó veszélykeresők, egy szado-mazo pár hiányos viseletben, fehérre festve. A nő, mert mellei felismerhetően szabadon mozognak, hosszú gólyalábakon járva pórázon vezeti térdeplő férfi társát a tömegben. Meglepően sok a csinos nő, a csinos fiú és a meleg arc, ennyi esztétikus szabad testrészt ritkán lát az ember egyszerre. A kommentátor szkeptikusan zárja a hírt: "Csak azt ne kérdezzék, hogy mi az egész értelme, mert a bulin kívül nincs más válasz - nur Spass!"

Az esemény esti lezárásaként Dr. Mote sugározza be a hívőket, mégis csak politikai megmozdulás. Újdonság nincs. Megmutattuk a világnak, hogy tudunk bulizni, tudunk szeretni, és jól nézünk ki. Szabadok akarunk lenni, mosolygunk, a háborút meg vívják meg a nyakkendős politikusok.

Az individuum olyan nyilvános szertartása ez, amely saját kiteljesedését tartja legfőbb értéknek, és ezt ápolja. Imidzse a szabadság, annak egyéni formái, alapja pedig a tolerancia. Kelléke a drog és a zene.

Éjjel valamikor vége a mulatságnak. A technós ilyenkor privát ünnepel tovább. Előtte az egész hétvége, klubok tucatjai rendeznek kisebb-nagyobb bulikat, talán itt valóra válik a közösség vágya, a nagy család.

Másnap, mielőtt átlépem a német határt, az autórádió híreket mond: a tiergarteni rendezvény mégis a vártnál nagyobb mértékben rongálta és szenynyezte a környezetet. Az, hogy a berlini szenátus gondoskodó támogatása a 90-es évek ifjúságának politikai demonstrációját szolgálja-e, vagy csak a hétvégi 100 millió márkás többletbevételt tartja szem előtt, számomra még bizonytalan. Dr. Mote azonban már most tervez. Jövőre Moszkvában és három napig. Tehát mégis marad valami, valami tartós, ami a közös célt fogja szolgálni továbbra is. A neve: remény.

StiedLiebe Gábor

(Berlin)

szerző
StiedLiebe Gábor
publikálva
1996/32. (08. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...