Bár a nevük elsőre tán riasztónak hat, de az ammóniomagnéziovoltait, a klajit és a kabazit-Mg a miénk, és büszkék lehetünk rájuk, s még inkább felfedezőikre s azonosítóikra. Olyan ásványokról van szó, melyekről, tulajdonságaik alapos vizsgálata nyomán, épp az utóbbi egy évben derült ki, hogy a nemzetközi ásványvilág teljes jogú tagjai, ráadásul előfordulási helyük (legalábbis lapzártánkig) kizárólag hazánk területén lelhető fel. Mint látni fogjuk, az újdonság ereje az adott ásványok különlegességének felfedezésében rejlik - persze ezeket előbb a sokszor laikus, a krisztallográfiában, mineralógiában meglehet, nem annyira jártas, ám annál ügyesebb, szorgalmasabb, sőt fanatikusabb gyűjtőnek (néha egy évtizeddel is korábban) meg kell találnia.
Nem mind fénylik
Mindenekelőtt: nem minden ásvány, amit ki lehet túrni a földből, vagy levakarni a barlang faláról. Bár néha lehet szerencsénk is, s pont beletenyerelünk valami szépbe, máskor meg hiába hajoltunk le a kőfejtőben pusztán egy zöld üveges sör maradványaiért. A definíció szerint az ásvány egy határozott kémiai összetételű, zömmel szilárd matéria, melynek szigorúan szabott atomi szerkezete, ettől korántsem függetlenül ideális és tipikus kristályosodási formája van, jellemzők rá keletkezésének körülményei, s fizikai tulajdonságai. Az ásványok tanulmányozásánál fontos, hogy melyik rendszerben kristályosodik, milyen a kristályok megjelenésének habitusa, hogyan hasad, illetve törik, milyen nehéz (fajsúly-/sűrűségvizsgálat révén), vagy hogy milyen kemény (a Mohs-féle keménységi skálán, ahol a tízes a gyémánt). Ehhez képest csekélység, hogy egy rendes ásványnak van színe, ettől sokszor különböző karcszíne. Fénye lehet fémes, üveges, selymes, zsíros vagy gyöngyház, transzparencia szempontjából pedig átlátszó, áttetsző vagy opak (a fényt elnyelő). A szilárd jelleg annyiban módosulhat, hogy egy ásvány magába zárva tartalmazhat folyadékot (például vizet vagy higanyt, mint a cinnabarit), az amúgy számos változatában féldrágakőnek számító opál pedig kémiai szempontból gél, azaz szigorúan véve nem is ásvány, csupán mineraloid, aminek nincs határozott kémiai összetétele. A kőzetek, melyek tömeges formában a szemünk elé kerülnek (például úgynevezett hegyek formájában) ehhez képest különböző ásványok tiszta keverékei - bár ad absurdum előfordulhat, hogy egy hegy vagy legalábbis egy nagyobb szikla ugyanabból az ásványból áll. Jelenleg mintegy 4400 ásványfajt ismerünk, számuk - hála a gyűjtőknek és a mind kifinomultabb kémiai-fizikai analitikai módszereknek - évente és világszerte 50-70 új típussal gyarapszik, ehhez képest (pláne földrajzi-domborzati adottságaink mellett) számít szenzációnak a három új magyar ásvány.
Hegyek, völgyek között
Jellemző, hogy a mostanában azonosított ásványok közül a klajit már vagy tíz éve előkerült: egy évtizedek óta aktív pécsi ásványvadász, Klaj Sándor találta meg a recski Lahóca-hegyen. Az eredetileg megtalált kristályok mérete a fél millimétert (!) sem érte el, azóta is csak négy darabot őriznek belőle (összesen ennyi került elő) - a gyűjtőn kívül a Magyar Nemzeti Múzeum és a Herman Ottó Múzeum rendelkezik belőle példányokkal, melyek nemzetközi ásványpiaci értéke darabonként 4-5 ezer euró is lehet. Az apró kristályról a gondos vegyelemzés derítette ki, hogy egyedi összetételű réz-mangán-arzenát, s mivel ebben a vegyületcsoportban nincs - máshol megszokottnak számító - szigorú nevezéktan, így az azonosítást végző szakemberek (Szakáll Sándor, Fehér Béla és Mádai Ferenc) megtehették, hogy a felfedező nevét adják neki. A klajitnál lényegesen barátságtalanabb nevű ammóniomagnéziovoltaitot egy másik pécsi gyűjtő, Papp Csaba találta meg Pécs-Vasas mellett. A sárgás-barnás kristályokról a már említett Szakáll Sándor, a miskolci egyetem kutatója és Sajó István, az MTA Kémiai Kutatóközpontjának munkatársa állapította meg, hogy kémiailag ammónium-magnézium-szulfát (rokona a voltait nevű másik ásványnak, mégis egészen más). A harmadik, a kabazit-Mg szintén csöppnyi kristályait a változatosság kedvéért a Balaton-felvidéken, a Kalapos-tető nevű bazaltcsúcson gyűjtötték hat éve, egy ásványgyűjtő tábor keretében, ám csak a közelmúltban sikerült meghatározni az összetételét: zeolit típusú szilikátásvány, melynek szilícium-oxigén vázába magnéziumatomok épültek - innen a nevében szereplő Mg.
A klajit mostani magas piaci árát magyarázza ritkasága: a kutatók sejtése szerint ebből az ásványból aligha kerül elő mostanában több (a másik kettő, még be nem árazott újdonság előfordulására, sőt képződésére van némi esély eredeti lelőhelyükön).
A gondos analízissel még korántsem zárult le a katalogizálás és törzskönyvezés: a beadott dokumentáció alapján a Nemzetközi Ásványtudományi Társaság dönt arról, valóban új ásványfajtát sikerült-e fellelni. Ebből a szempontból sem lényegtelen, hogy éppen most rendezték meg 1600 küldött részvételével Budapesten a társaság huszadik világkongresszusát, ami az eddigi legjelentősebb magyarországi geológiai találkozó, s egyben a rendezvény ötvenéves történetében is csúcsnak számít.
Jellemző, hogy a kongresszus témái között kiemelt szerepet kapott az ásványtan gyakorlati hasznosításának bemutatása - a radioaktív hulladékkezelés ásványtani aspektusaitól a gyémántok keletkezésének rejtélyéig. Pedig talán elég rámutatni arra: az ásványtan művelőinek tudományos eredményei nélkül mit sem tudnánk a félvezető kristályok működéséről - bár tudjuk, azért az elektroncső is szépen csillog.
