MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.
Hárman vágtunk neki az útnak: Tücsök, aki profi lomtalanító, ebből él, Zsolti, aki a bolhapiacon akart venni valami alapszámítógépet az unokaöccsének, valamint jómagam mint érdeklődő laikus. Vasárnapra virradó éjjelre, pontosan kettő órára beszéltük meg az indulást, de már este nyolckor összeültünk egyeztetni, aztán Tücsök elment haza aludni - ő volt a kijelölt sofőr -, mi pedig vodkatonik-szürcsöléssel, valamint beszélgetéssel töltöttük el az időt. Fél kettőkor megérkezett Tücsök apja kocsijával, egy ezeréves VW Sciroccóval, viszont volt rajta vonóhorog, így rá tudtuk kapcsolni az utánfutót.
Két óra alatt ott termettünk a határon, minden gubanc nélkül, a forgalom sem volt túl nagy, de Tücsi már akkor rámutatott néhány ugyancsak utánfutós járgányra, hogy bizony ezek is lomizni mennek.
A címeket és időpontokat,
vagyis hogy hol és mikor lesz lomtalanítás, meg kell vásárolni: vannak ugyanis, akik összegyűjtik ezeket az információkat az osztrák lapokból, internetről, egyéb forrásokból, majd ha összejött egy papírlapnyi adat, akkor megpróbálják eladni. Egy tartalmasabb és viszonylag exkluzív címsorért akár tizenötezret vagy még többet is elkérnek. Tücsöknek megvannak a maga forrásai, úgyhogy ő is szokott címeket adni másoknak, az első egy-kettőt ingyen, aztán a többit pénzért.
Már nyolc óra előtt megérkeztünk célállomásunkra, Neuhofenbe, amely egy Linz melletti kis falu. Nem egy szegény hely, gyönyörű házak sorakoztak egymás mellett.
Nagy fogást reméltünk,
már fentük a kaszát, Tücsök ráadásul abban is bízott, hogy mivel ez a falu több mint kétszáz kilométerre van a határtól, ide biztos kevés magyar fog elmerészkedni. (A határ közeli osztrák falvakban lomtalanítás idején előfordul, hogy kétszáz magyar autós is megjelenik.) Tücsi teóriája azonban nem jött be. Elég volt kicsit beljebb hatolni a faluba, máris összeakadtunk utánfutós, tetőcsomagtartós, lerobbant autós honfitársainkkal, akik nagy valószínűséggel már előző nap is kint voltak, aztán itt aludtak éjjel.
Ahogy beértünk a faluba, az utánfutót leraktuk egy forgalmas helyre - így is tizenhárom lett a benzinköltség, nem akartuk még azt is megfejelni. Én aggódtam egy kicsit, hogy majd ellopják, de kiröhögtek.
Elkezdődött a mászkálás, a tízzel-hússzal döcögés az utcákon. Még korán volt, helybelit alig lehetett látni, úgyhogy nem tudni, mennyire örülhettek a nem éppen lopakodó típusú kombi ezerkettes Ladánknak. De aztán hiába volt minden, nem láttunk semmi értékeset, csak szakadt ágybetétek, gyereksílécek, második világháborús mosogatógépek, valamint egész jó állapotban lévő hűtők hevertek kinn a házak előtt, de ezeket meg környezetvédelmi okokból nem lehet átvinni a határon. Voltak különböző bútorok is, de azok nem tartoznak Tücsök szakterületéhez, ő ugyanis leginkább tévékkel, videókkal, hificuccokkal foglalkozik. Közben elkezdtek ébredezni a falusiak, egyikük például talicskával hordta a lomot a ház elé. Mikor ezt megláttuk, Tücsök egyből fékezett, és azt mondta, várjunk, mikor hozza a következő adagot, mert addig csak egy lyukas vaslavórt, valamint egy ósdi forgószéket cipelt ki. De aztán csak nem akart kijönni: valószínűleg éppen azt várta, hogy mikor fogunk elhúzni onnan, mert amikor később arra jártunk, már volt kinn néhány síbakancs is. Egyébként nem jellemző az osztrákokra, hogy félnének a magyaroktól, vagy hogy utálnának minket, inkább csak mosolyognak, de Tücsökkel már az is előfordult, hogy odakiabáltak neki:
scheisse ungarisch (szemét magyar)
Az indulatokat sajnos meg lehet érteni, vannak ugyanis olyan lomtalanítók, akik tévedésből elviszik a ház elé támasztott biciklit, kismotort, ilyen apróságokat.
Továbbdöcögve az utcákon, újból megláttunk egy talicskás osztrákot, és szerencsére ő nem menekült el, sőt éppen lomtalanítókat keresett. Gyorsan oda is rúgtattunk mellé, az öreg pedig vigyorogva mutogatott a talicskában heverő varrógépre, valami olyasmit magyarázott, hogy ez még működik. Tücsök kapásból berakta a cuccot a csomagtartóba, majd megkérdezte a pasastól, hogy van-e még valamije, mire az elkezdett bólogatni, úgyhogy odamentünk a házához, és kaptunk tőle még kétzsáknyi ruhát, valamint egy magnós rádiót. Amíg Tücsi kivitte a zsákokat az autóba - én pedig arra vártam, hogy még adjanak valamit -, az öreg udvariasan megköszönte nekem, hogy elvisszük az ócskaságait. Mikor Tücsök visszajött, elmeséltem neki, hogy az öreg folyamatosan danke schönözik itt, mire csak annyit mondott, hogy kérjek tőle száz schillinget, a pasas még így is jobban fog járni, mint ha az osztrák lomelszállítóknak kellene fizetnie. Végül elbúcsúztunk az öregtől, majd két sarokkal arrébb Tücsök kidobta a két zsák ruhát, mert rondák voltak és büdösek.
Az utánfutót végül is nem kellett használnunk, bár találtunk még egy porszívót, egy rádiót, néhány divatosabb ruhát -Tücsök felajánlott nekem egy Take That-pólót, de nem fogadtam el -, valamint egy gofrisütőt, ezek azonban simán elfértek a csomagtartóban. Hazafelé még benéztünk a St. Pölten-i bolhapiacra, de számítógép már nem volt, összességében tehát elég nagy szívás volt ez az út, a deficitet nem is nagyon mertük számolgatni. Tücsök meg is fogadta -mivel főleg az ő pénze folyt el -, hogy többet nem megy Ausztriába, mert már túl sok ott a magyar; eljár inkább Németországba, arrafelé most virágzik a lombiznisz.
Pethő András
