„Magyarország története nem a magyar nép története” – Nyelv és nacionalizmus

  • narancs.hu
  • 2016.01.28 08:13

Tudomány

Hogyan vált a nyelv a hazafiasság alapelemévé, és mi a szerepe a modern nacionalizmus kialakulásában? A tudomány és a közbeszéd közti szakadékról és a magyar történelemírás állapotáról is beszélgettünk a nyelvi nacionalizmus kialakulását feltáró könyv szerzőivel. Rövid ajánló a friss Magyar Narancsból.

Magyar Narancs: A kutatott korszakban (18–19. század) a váltás tíz-tizenöt év alatt lezajlik. Azért ilyen gyorsan, mert az újfajta identitással új rétegek kapcsolódhattak be a társadalmi mobilitásba?

Almási Gábor: Az a legizgalmasabb, hogy tényleg hirtelen történik ez a váltás azoknak az embereknek a fejében, akik részt vesznek a politikában. Miért, hogyan tud egy ilyen nemzeti, nacionalista diskurzus mintegy ideológiává válni és működni? Márpedig tud, mert rettenetesen sok energiát visz a társadalomba, iszonyatos módon dinamizálja. Egy korábban leszakadt kisnemes be tud kapcsolódni a közbeszédbe, patriótává tud válni. Ez teszi igazából mozgalommá: kiszélesedik, újraíródik a korábbi nemesi nemzetfogalom, nemcsak a nemesek lesznek a politikai nemzet része, új rétegek tudják helyzetbe hozni magukat. Hogy ez miért kezd el nagyon sok társadalmi rétegben működni, az egy további kutatási kérdés. A német nyelvrendeletet egyértelműen úgy értelmezték, hogy idejönnek majd osztrákok és más németül tudók, és elveszik a pozícióinkat. Amikor a magyar nyelvet hozzák ilyen helyzetbe, akkor nyilvánvalóan saját magát helyezi előnybe a magyar kisnemes, akinek gyakran tényleg a megyei állásoktól függ a jóléte. Az ellentmondás az, hogy ez a kisnemes magyarosítani akar, márpedig ez azt jelenti, hogy végső soron szélesebb rétegekkel kell majd megküzdenie ugyanazokért az állásokért. Ez logikailag nem tiszta.

Trencsényi Balázs, Almási Gábor

Trencsényi Balázs, Almási Gábor

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Van mindennek a jelenre vonatkoztatható tanulsága?

Trencsényi Balázs: Kérdés, hogy van-e olyan madártávlati nézőpont, ahonnét a 18. és 21. századi történéseket egyaránt le lehet írni, mondjuk, az identitáspolitika fogalmával. Ha feltételezzük, hogy a nemzeti hagyomány nem kontinuus, hanem bizonyos fokig töredezett, akkor nem olyan egyszerű aktualizálni a 18. század vagy a nemzeti romantika szellemi mozgásait. Kezdetben a nacionalizmus összekapcsolódott a demokráciával és a liberalizmussal; a katolikus és az ortodox egyház az 1870-es években masszívan el is ítéli, mert az „eretnek” liberalizmus oldal­ágának tartja. A herderiánus felfogásban még létezik a nemzeti mozgalmaknak egyfajta konvergenciája: mi, magyarok fejlesszük a magyar nemzetet, a románok a románt – csak a szlovákok ne fejlesszenek semmit, mondják, mert ők nem nemzet. És ha a végén minden potenciál kifejlődik, akkor majd az isteni teremtés sokféleségébe ezek a népek be tudnak illeszkedni. De az derül ki a 19. század második fe­lére, hogy ez így nem működik. Amelyik nemzetépítési mozgalom jól tudja az infrastruktúráját használni, az ezt a környékén lévő többi nemzetépítési mozgalom kárára teheti csak meg. Ez már nagyon más nemzetfelfogás.
A kelet-európai nemzeti kánonok végeredményben posztromantikus kánonok: gyöke­reik a kora újkorba nyúlnak vissza, a 18. század végén dinamizálódnak, a nemzeti romantikák teremtik meg sajátos stiláris és fogalmi kere­teiket, és végül a 19. század végi „nemzeti tudományosság” teremti meg azt a nemzetképet, amit aztán minden rendszer és ideológia újratermel – a létező szocializmust is beleértve.

Az Almási Gábor és Trencsényi Balázs történészekkel készített interjút a csütörtökön megjelent Magyar Narancsban olvashatják.

Neked ajánljuk