Magyar Narancs: A kutatott korszakban (18–19. század) a váltás tíz-tizenöt év alatt lezajlik. Azért ilyen gyorsan, mert az újfajta identitással új rétegek kapcsolódhattak be a társadalmi mobilitásba?
Almási Gábor: Az a legizgalmasabb, hogy tényleg hirtelen történik ez a váltás azoknak az embereknek a fejében, akik részt vesznek a politikában. Miért, hogyan tud egy ilyen nemzeti, nacionalista diskurzus mintegy ideológiává válni és működni? Márpedig tud, mert rettenetesen sok energiát visz a társadalomba, iszonyatos módon dinamizálja. Egy korábban leszakadt kisnemes be tud kapcsolódni a közbeszédbe, patriótává tud válni. Ez teszi igazából mozgalommá: kiszélesedik, újraíródik a korábbi nemesi nemzetfogalom, nemcsak a nemesek lesznek a politikai nemzet része, új rétegek tudják helyzetbe hozni magukat. Hogy ez miért kezd el nagyon sok társadalmi rétegben működni, az egy további kutatási kérdés. A német nyelvrendeletet egyértelműen úgy értelmezték, hogy idejönnek majd osztrákok és más németül tudók, és elveszik a pozícióinkat. Amikor a magyar nyelvet hozzák ilyen helyzetbe, akkor nyilvánvalóan saját magát helyezi előnybe a magyar kisnemes, akinek gyakran tényleg a megyei állásoktól függ a jóléte. Az ellentmondás az, hogy ez a kisnemes magyarosítani akar, márpedig ez azt jelenti, hogy végső soron szélesebb rétegekkel kell majd megküzdenie ugyanazokért az állásokért. Ez logikailag nem tiszta.
| ||
MN: Van mindennek a jelenre vonatkoztatható tanulsága?
Trencsényi Balázs: Kérdés, hogy van-e olyan madártávlati nézőpont, ahonnét a 18. és 21. századi történéseket egyaránt le lehet írni, mondjuk, az identitáspolitika fogalmával. Ha feltételezzük, hogy a nemzeti hagyomány nem kontinuus, hanem bizonyos fokig töredezett, akkor nem olyan egyszerű aktualizálni a 18. század vagy a nemzeti romantika szellemi mozgásait. Kezdetben a nacionalizmus összekapcsolódott a demokráciával és a liberalizmussal; a katolikus és az ortodox egyház az 1870-es években masszívan el is ítéli, mert az „eretnek” liberalizmus oldalágának tartja. A herderiánus felfogásban még létezik a nemzeti mozgalmaknak egyfajta konvergenciája: mi, magyarok fejlesszük a magyar nemzetet, a románok a románt – csak a szlovákok ne fejlesszenek semmit, mondják, mert ők nem nemzet. És ha a végén minden potenciál kifejlődik, akkor majd az isteni teremtés sokféleségébe ezek a népek be tudnak illeszkedni. De az derül ki a 19. század második felére, hogy ez így nem működik. Amelyik nemzetépítési mozgalom jól tudja az infrastruktúráját használni, az ezt a környékén lévő többi nemzetépítési mozgalom kárára teheti csak meg. Ez már nagyon más nemzetfelfogás.
A kelet-európai nemzeti kánonok végeredményben posztromantikus kánonok: gyökereik a kora újkorba nyúlnak vissza, a 18. század végén dinamizálódnak, a nemzeti romantikák teremtik meg sajátos stiláris és fogalmi kereteiket, és végül a 19. század végi „nemzeti tudományosság” teremti meg azt a nemzetképet, amit aztán minden rendszer és ideológia újratermel – a létező szocializmust is beleértve.
Az Almási Gábor és Trencsényi Balázs történészekkel készített interjút a csütörtökön megjelent Magyar Narancsban olvashatják.
