Az emberiség számtalan állatot háziasított története során, némelyeket kifejezetten kedvtelésből. Közülük a kutyák és a macskák a legnépszerűbbek, és ugyan ragadozó, húsevő lényekről van szó, a táplálékukat nekünk kell megtermelni, bevásárolni, aminek önmagában is igen komoly a környezeti költsége.
A kutya- és macskatartás környezeti terheiről sokáig csak benyomásaink alapján formálhattunk véleményt, az utóbbi időben azonban számos olyan, tudományos igényű tanulmány is született, amelyek számszerűsített modellek segítségével is igyekeznek megvonni a mérleget: mennyibe kerül közösségünk számára, hogy embertársaink nem kis része kutyái/macskái kedves társaságát élvezi?
| ||
Sokat eszik, sokat ürít
A háziállatokra vonatkozó ökológiai lábnyom egyik legfontosabb komponense a szénlábnyom. Ez figyelembe veszi mindazon mezőgazdasági és ipari technológiai műveleteket, amelyek szükségesek az állatok kapcsán felmerülő fogyasztásunk fedezéséhez, és ennek nyomán kalkulálja ezek járulékos üvegházhatású gázkibocsátását. Optimális esetben ebben benne van az így keletkező hulladék önmagában is jelentős kibocsátási hozzájárulása. A kalkulációk számos becslést alkalmaznak, és mivel igyekeznek átlagolni, így jönnek ki azok a vitatható vagy nehezen ellenőrizhető adatok, amelyek szerint például egy átlagos házimacska éves ökológiai lábnyoma egy Volkswagen Golfénak felel meg (nagyobb testű kutyáknál ez már egy terepjáróval egyenértékű), vagy hogy egy jól táplált cica több környezeti erőforrást használ el, mint egy szegény sorsú etióp.
Persze nem arról van szó, hogy nem lehetne számításokat végezni e téren. Például 2017-ben Gregory S. Okin, az UCLA környezeti tudományokkal foglalkozó kutatója megvizsgálta, mennyivel terheli meg a környezetet a Föld legszorgosabb háziállattartó államának számító USA kutya- és macskabarátainak ilyen irányú tevékenysége. Okin pusztán az élelmiszer-fogyasztást vette számításba, és a PLOS One tudományos folyóiratban megjelent kalkulációja szerint az amerikai háztartásokban tartott 163 millió házi kedvenc élelmiszer-bevitele az emberek által fogyasztott ételenergia ötödét teszi ki. Persze aki sokat eszik, az sokat is ürít: a kutyák és a macskák ürüléke (durva becslés szerint) az emberek által adott időtartam alatt termelt széklet egyharmadát teszi ki, ráadásul az anyagcsere eme végterméke nem csupán veszélyes hulladék, de bomlása során jócskán szabadulnak fel belőle olyan üvegházhatású gázok, mint például a metán. Nem véletlen, hogy ha csak a macskák és a kutyák teljes élelmezési folyamata során felszabaduló, különösen veszélyes üvegházhatású gázok mennyiségét nézzük, akkor ez CO2-egyenértéken számolva 64 (±16) millió tonnát tesz ki. Mivel a szén-dioxidhoz képest a metán jóval erősebb üvegházhatású gáz, belőle kevesebb is bőven sok lehet.
Annyi biztos, hogy kedvenc húsevőink a teljes állattenyésztési vertikum környezeti terheinek 25–30 százalékáért (!) felelősek, amiben benne van a földhasználat, a vízhasználat, a fosszilis energiahordozók felhasználása, a foszfát műtrágyák vagy éppen a növényvédő szerek kiszórásának ökológiai költsége. Az amerikai példa máshol is egyre inkább mérvadó lesz, ahogy terjed az igényes háziállattartás, s ahogy a most még „házikoszton” (elegyes konyhai hulladékon) tartott kutyákat és macskákat mind gazdagabb állatifehérje-tartalmú táppal etetik. Okin is megjegyzi tanulmányában, hogy önmagában a kínai háztartásokban szaporodó háziállatok igényesebb ellátása további óriási terhet ró majd a világra, ami persze nem csökkenti a fejlettebb régiók állattartóinak környezeti felelősségét. De Kína másféle példával is szolgál: főleg az ország délkeleti régiójában még mindig sok millió kutyát és macskát fogyasztanak el, ami mélyen elítélendő formája a házi húsevőinkkel kapcsolatos ökológiai problémák megoldásának.
Hazai állatok
Bár nem könnyű megbecsülni és a hivatalos statisztikák sem foglalkoznak nagyon ezzel, készülnek kalkulációk a magyar hobbiállatokkal kapcsolatban is. Az Európai Állateledel-ipari Szövetség (FEDIAF) 2018-as adatai szerint az Európai Unióban a háztartások legalább negyede tart minimum egy kutyát vagy egy macskát. A kutyák száma az EU-n belül nem egészen 66 millió volt, míg a macskáké bő 75 millió, ami nem sokkal marad el az amerikai számoktól. Magyarországon 1,2 millió kutyát és 2 millió macskát kellett ellátnia az állateledel-kereskedelemmel foglalkozó cégeknek, amiből a nálunk továbbra is nagy számban „ridegtartásban”, félig-meddig külterjesen élő (például csomagolt tápot sosem látó) macskák, kutyák számát figyelembe véve, egy ennél jóval népesebb populációra következtethetünk, vagyis a hazai állatok tartása sem csekély terhet ró a környezetre.
| ||
Ilyen körülmények között pedig nem árt megfogadni néhány jó tanácsot az állattartás kizöldítését illetően. Elsősorban nem kell feltétlenül ragaszkodni az állateledel-ipar készen szállított, nem éppen környezettudatosan előállított, sokszor nagy távolságról a fogyasztás helyére utaztatott kutya- és macskatáphoz. Jobban kell ügyelni arra, hogy állataink helyben készített élelmiszereket kapjanak, és az sem árt, ha mi magunk főzzük nekik a menüt, ami persze jóval macerásabb, mint a kész konzerv kinyitása és feltálalása. Noha állategészségügyi okokból sokáig intettek a régi hagyománytól, de némi gondosság mellett nem ártana újra elővenni az állateledel céljára újra felmelegíthető házikosztot sem, ami a háztartások szintjén jelentkező, újra nem hasznosuló hulladékmennyiséget is jelentősen csökkentené. Ráadásul az sem mindegy, hogy mit esznek! Esetükben is igaz, hogy fajlagosan a marhahús előállítása sújtja a legjobban a környezetet, és például a halevés ennél némileg közelebb áll a fenntarthatóság eszméjéhez.
De nem csak az etetésnél lehet ügyeskedni, hiszen a kutyatartás egyik hulladékokkal kapcsolatos problémája abban rejlik, hogy le nem bomló zacskókban gyűlik temérdek kutyaürülék. Lebomló zacskókat használva nagyobb esélyt adnánk a lebontó organizmusoknak is, hogy visszajuttassák a talajba a kutyapiszokban rejlő organikus és ásványi anyagokat (talán kevesebb üvegházhatású gáztermelődés kíséretében). És persze nem ártana optimálisabb szinten tartani a kisragadozók állományát, ami általában gondos ivartalanítást jelentene a hobbiállattartók felelősségére.
Kutya vagy macska?
Az ökológiailábnyom-alapú modellek gyakorta vetik össze a kutyák és macskák – mindkét esetben erősen méretfüggő – fogyasztási profilját. Az ilyen összehasonlításokból gyakorta a macskák jönnek ki győztesen, a becslések szerint ugyanis míg egy német juhász ökológiai lábnyoma 1,1 hektár, addig egy macskáé 0,15 (az aranyhörcsögé 0,0014, vagyis 14 négyzetméter). Egy középtermetű kutya táplálásának ökológiai költsége pedig akkora, mintha évente tízezer kilométert vezetnénk egy 4,6 literes Toyota Land Cruisert. Ezek a megállapítások jórészt két műkedvelő environmentalista, Robert és Brenda Vale Ideje megennünk a kutyát? című, 2009-ben megjelent bestselleréből származnak, amivel persze nem azt akarjuk mondani, hogy az alaposabb számítások ne hoznának ki nagyságrendileg hasonló eredményt.
De a macskatartásnak is vannak környezettudatosabb formái, ilyen az újrahasznosított papírból, cellulózból vagy még közvetlenebbül növényi alapú nyersanyagból készült lebomló macskaalmok használata. Ráadásul a macskákkal szemben további vádak is megfogalmazódnak: kíméletlen ragadozóként ritkítják környezetük faunáját, nem igazán ügyelve a zsákmányok ökológiai rendszerben betöltött fontos szerepére, esetleges védettségére.
A manapság uralkodó vélemények szerint korlátozni kellene a macskák vadászati hajlamát vagy a zsákmányszerzés sikerességét, sőt bizonyos helyeken, ahol a házi macska invazív ragadozóként került be az addig háborítatlan ökoszisztémákba, felmerült a populáció radikális megritkításának gondolata is. Bár több, főleg szigeten élő gerinces faj kipusztulásához valóban hozzájárultak a lankadatlan lelkesedéssel vadászgató cicák, a Journal of Animal Ecology című folyóiratban megjelent 1999-es tanulmány szerzői arra jutottak, hogy egy szuperragadozó (jelen esetben a macska) szó szerinti kivonása a többszereplős ökológiai szituációból nem feltétlenül szolgálja a védendő madárpopuláció védelmét. Sőt, eredményeik alapján már ez is a veszélyeztetett fajok gyors ütemű kihalásához vezet, amennyiben a területen olyan kis-közepes ragadozók élnek, mint például a madarakra szintén veszélyes, sokfelé szintén inváziós fajnak számító patkányok, amelyek állományát így már nem korlátozzák az örökké éhes macskák sem.
