„Ezen a tavaszon kit agyon nem vernek, / Tartsa magát ősszel szerencsés embernek.” Így hangzott Móra Ferenc 1920-ra költött kalendáriumi bökverse, amely már-már objektív tárgyilagossággal jellemezte az általános magyarországi helyzetet. A jogbiztonság minimuma, határok, nemzetközi elfogadottság, rendezett államforma és legitim államfő – sok egyéb mellett ezeket az alapvető fontosságú dolgokat nélkülözte az emlegetett esztendő beköszöntével a demarkációs vonalak között, részben megszállás alatt és fehérterror közepette élő, közeli és távolabbi múltjával egyaránt meghasonlott ország, s a kilátások nem is ígértek gyors vagy pláne zökkenőmentes rendeződést.
A helyzet kuszán ellentmondásos jellegét jól érzékeltették mindjárt az 1920 januárjában megtartott nemzetgyűlési választások. A még 1910-ben összeült, mandátumát jócskán túlszolgáló Országgyűlés helyébe eredetileg 1919 áprilisában választott volna új képviselőket az ország, ám erre az aktusra a kommunista hatalomátvételt követően nem kerülhetett sor. Fél évvel később azután a folyamatos legitimációs válságban leledző ellenforradalmi Friedrich-kormány decemberre tűzte ki a választások időpontját, amelyet utóbb időhiányra hivatkozva egy hónappal még tovább halasztottak. Jobb híján Károlyiék néptörvényeihez visszanyúlva, végre tettleg érvénybe lépett az általános, egyenlő és titkos választójog, amely 24 év felett megilletett minden férfit és minden írni-olvasni tudó nőt. Vagyis megvalósult egy évtizedes demokratikus követelés – amúgy magyarosan: külső presszióra, torzult kivitelezésben és egyszeri jelleggel. Hiszen a szociáldemokratákat a terrorjelenségek távolmaradásra késztették, az ellenforradalmi rendszer pedig már a következő, 1922-es választásra visszaállította a nyílt szavazás túlsúlyát, kevéssel utóbb aztán a felsőházat is.
Nemzeti és keresztény
Az 1920-as nemzetgyűlési választás így is szakítást jelentett a múlttal, hiszen a régi elit közjogi pártjainak immár nyomuk sem volt, s a két győztes egyike sem akart visszatérést a világháború előtti szisztémához. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja meg az Országos Kisgazda és Földmíves Párt egyaránt egymással vajmi nehezen összebékíthető elemek gyűjtőpártja volt, de mindkettő megfelelt a politizáló közvélemény újdonságigényének, amelyet Ernszt Sándor prelátus, a keresztény politizálás szürke eminenciása így jellemzett: „A régi politikai klubok megvoltak, de új emberek tolongtak bennük, új emberek, új vezérek, új ideák… A népnek új jelszavak kellettek, s a nép új szónokok után szaladt.” A két leggyakoribb jelszó a nemzeti és a keresztény volt („Egyik kezemben a kereszt, másikban a nemzeti zászló” – ahogy a korszak emblematikus politikai kalandora, Friedrich István fogalmazott), s e szavak koptatása egészen vészes méreteket öltött. Ahogy a parasztdemokrácia eszméjét szorgalmazó kisgazda vezér, Nagyatádi Szabó István lapjában panaszolták: „Még sohasem éltek vissza úgy egy jelszóval, mint azt most teszik a kereszténység jelszavával. Ezt harsogja feléd minden tizedik lépésnél a plakátok és egyéb nyomtatványok tömege, ez zúg az utca piszkos levegőjében száz meg száz rekedt torkú rikkancs ajkáról… Ezek ellen a keresztények ellen meg kell védeni a kereszténységet.” Igaz, utóbb nekik is be kellett szállniuk a licitversenybe, amit jól jelez, hogy az 1920 nyarán, utólag megtartott tiszántúli választásokon e formáció már a Keresztény-Keresztyén Kisgazda és Földmíves Párt néven szerepelt.
| ||
A hatalom közelébe került új pártvezérek igen hamar nyomasztó kényszerek között találták magukat. Így március 1-jén Horthy különítményeseinek jelenlétében államfőt kellett választaniuk az eleve igencsak korlátozott kínálatból: a másik, közszájon forgó esélyes jelölt, gróf Apponyi Albert már a szavazás előtt bölcsen a Nemzeti Hadsereg fővezérét javasolta maga helyett. Ráadásul jóval nagyobb hatáskört kényszerültek Horthyra ruházni, mint amit eredetileg terveztek. Június 4-én azután sor került a trianoni békeszerződés aláírására: a diktátum drasztikus jellegét sem beszédekkel, sem térképekkel, de még egyházi közbenjárók bevetésével sem sikerült enyhíteni. Ahogyan arról is mindhiába informálta Magyarország a francia közvéleményt, hogy Kossuth hű hazai helytartója, a tiszta erényű Irányi Dániel 1871-ben tiltakozott Elzász-Lotaringia Németországhoz csatolása ellen.
Mindeközben már 1920-ban megkezdődött a hatalomgyakorlási szisztéma visszaalakításának és a régi elit részleges visszatérésének folyamata. A Horthy-bizalmas gróf Bethlen Istvánnak ugyan 1920 nyarán még nem sikerült kormányt alakítania, de az a javaslata már ekkor megvalósult, hogy a két nagy tömörülés egyesüljön közös kormánypárttá. Igaz, ezt a laza formációt hamar szétvetette a királyválasztás ekkor amúgy eleve megoldhatatlan kérdésének széttartó megítélése, de ez a tény csak fölerősítette a régi gyakorlat iránti nosztalgiákat: amikor még nem a párt(ok)nak volt kormánya és miniszterelnöke, hanem fordítva. Amíg ehhez megteremtődtek a feltételek, a hamar leléptetett átmeneti figurák (Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor) után újra csak egy arisztokrata, gróf Teleki Pál vesződhetett a pártokkal. Roppant kedvetlenül, hiszen ahogy azt Horthy tiszttársának, Kozma Miklósnak mesélte: „Néha egy nap háromszor adta be lemondását… s távozás közben az ajtónál negyedszer is lemondott, folyton Bethlent ajánlva maga helyett.”
Népfajok
A hatalmi helyzetükben gyorsan kopásnak indult új erők a nemzetgyűlés első évében nem sok sikert számlálhattak. A legnagyobbnak ezek közül a kisgazdák szívügye, a Nagyatádi-féle földreform bizonyult, amely ugyan a nagybirtokrendszer demokratikus felszámolását meg sem kísérelhette, de már-már önfeladó engedmények árán mégiscsak elérte, hogy mintegy 200 ezer földmunkás törpebirtokossá válhatott, s hogy további 100 ezer paraszt valamelyest megnövelhette birtokát. Az augusztusban elfogadott lex Nagyatádi mellett, abszurd módon, a másik büszkén felmutatott törvényhozói siker a szeptember 26-án megszavazott numerus clausus törvény volt. Ez a nyári beterjesztéskor még alig foglalt többet magába, mint az „értelmiségi proletariátus” kialakulása ellen fellépő egyetemi hallgatói létszámkorlátozást. De azután a keresztény pártok képviselőinek óhajára bekerült a javaslat szövegébe az erkölcsi és nemzethűségi kritérium, majd a „népfajok” aránya is:
„…arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.”
A sokak által már akkor helytelenített, ma pedig olykor bagatellizált törvény korabeli jelentőségét az 1920-as akusztika segít megérteni. Merthogy a keresztény és a nemzeti mellett volt ennek az esztendőnek még egy kulcsszava: a zsidó. A világháborús idők nélkülözéséhez és az 1918/19-es eseményekhez kapcsolódó kollektív hibáztatás ugyanis korántsem érte be a „szabadelvűség tatárdúlásának” emlegetésével, s a politikai antiszemitizmus új szintre emelkedett. Jól mutatja ezt a katolikus befolyású Központi Sajtóvállalat délutáni lapja, az Új Nemzedék sűrű zsidózása, amely a numerus clausus vitája idején már a középiskolába való bekerülést is radikálisan korlátozta volna, egyebek mellett imigyen érvelve: „...egészen reménytelen, hogy az élelmes, magántanítók által preparált, jó kondícióba hozott, anyagilag kétségtelenül jobb viszonyok közt fölnevelkedett zsidó gyermekekkel szemben a siker kilátásával vehesse fel a versenyt az a keresztény tanuló, akit az élet nehézségei agyon-handicapeltek s akinek emberi számítás szerint le kell maradnia a versenyben.”
A világháborús vereség, 1918/19 és Trianon sokksorozatát súlyosan megszenvedő, több százezer vagonlakó menekülttel elárasztott ország a hibáztatás mellett a bosszúállásba is jócskán belemerült. Méghozzá a nevetségesen kicsinyesbe és a véresen brutálisba egyaránt. Így 1920-ban is tovább folytatódott az az irodalmi boszorkányüldözés, amelyet az írói tehetségtelenségét politikai túlmozgással ellensúlyozó hajdani dandy, Pekár Gyula dirigált: a Petőfi Társaság februári közgyűlésén sor került „a nemzet és a kultúra ügyére nézve… végképp elveszett” Móricz Zsigmond és Babits Mihály kizárására. (Eközben Bécs átmenetileg a magyar irodalom kettes számú fővárosa gyanánt funkcionált.) És ebben a hónapban gyilkolták meg az Ostenburg-különítmény tisztjei a Népszava két munkatársát, a szerkesztő Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a holttesteket utóbb Megyernél a Dunába dobva.
Az ilyen és ehhez hasonló, sorozatos események a kortárs szemlélők számára is riasztó képet festettek a magyarországi állapotokról, jóllehet a szigorúan idézőjelesen megemlített fehérterror kapcsán Teleki ily szofisztikáltan és indokolatlan múlt időt használva védekezett miniszterelnöki programbeszédében: „…nem a mi hibánk, vagy legalábbis távolról sem egyedül a mi hibánk volt, hogyha az államhatalom Magyarországon nem volt olyan erős, mint ahogyan az államhatalmat a háború előtt és a háború ideje alatt definiálni szokták”. (Az erre ráhelyeslő kormánypárti közbekiáltás határozottan keresetlenebb volt: „A nemzetközi zsidó söpredék bűne volt! Ma is azok dolgoznak a nemzet ellen!”)
Az elszigeteltség legtöbbet emlegetett nyílt jele az a bojkott volt, amelyet a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség 1920 márciusában hirdetett a magyarországi áruszállításokra. A nemzetközi jelző amúgy is láthatólag rosszul csengett itthon, ami nem könnyítette meg a kapcsolatteremtés kényszerét amúgy felismerő diplomaták és politikusok dolgát. A titkos és féltitkos szervezetek valóságos tömegéből ilyesformán épp az oktobrista és bolsevik bűnökkel gyanúsított, vészesen internacionális szabadkőművességet tiltotta be májusban az éppen soros belügyminiszter. A helyébe viszont megkapta az ország a Vitézi Rendet.
A cikk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. január 8-i számában jelent meg Nulladik év címmel.
