Megoldja-e a természet? A túlnépesedés hatásai bolygónkra

Tudomány

Az emberi népesség rendületlenül, bár némileg csökkenő ütemben növekszik, s ezt maga a Föld is megsínyli.

Ha vannak is kétségeink az emberi faj (bármilyen értelemben vett) előrehaladását illetően, számbelileg legalább biztosan gyarapodunk: 2019. július 1-jén például már 7,714 milliárd embertársunk élt a Földön (akadnak olyan internetes oldalak, ahol a számláló pillanatról pillanatra mutatja a folyamatot).

World Population Clock: 7.7 Billion People (2019) - Worldometers

How many people are there in the world? World population has reached 7.5 billion. World population live counter with data sheets, graphs, maps, and census data regarding the current, historical, and future world population figures, estimates, growth rates, densities and demographics

Az emberi populáció gyarapodása sokáig rendkívül lassú volt; hiába volt magas a gyermekszaporulat, ha ehhez mérten alacsony volt a születéskor várható élettartam. Ezen belül rendkívül magas volt a csecsemő- és gyermekkori halálozás – ahogy a háborúk és az ezektől többnyire nem függetlenül kialakuló járványok és éhínségek is jócskán kordában tartották a népszaporulatot.

Egyről a hétmilliárdra

Az emberiség létszámát jócskán megviselte egy-egy súlyosabb pandémia: a 14. század közepétől több hullámban támadó pestisjárványok nyomán néhány évtized alatt 70 millióval csökkent Európa népessége, és ezt a veszteséget csak további két évszázad alatt sikerült kinőni. Az amerikai őslakos népesség azonban soha nem heverte ki, hogy mintegy 90 százalékos arányban áldozatául esett az Európából a hódítók behurcolta kórokozóknak.

false

A világ népessége a 18. század végén kezdődő ipari forradalom nyomán indult exponenciális növekedésnek, amit az sem mérsékelt, hogy a fejlődés magországaiban idővel mindenhol folyamatosan csökkenni kezdett a népszaporulat. A demográfiai gyarapodás során mindinkább a feltörekvő/fejlődő országok vitték (és viszik ma is) a prímet, különös tekintettel Afrika nagy részére. A földi népesség létszáma először a napóleoni háborúk idején (1804-ben) érte el az egymilliárdos határt (a Homo sapiens kialakulásától számítva sok százezer év alatt), ám jellemző, hogy a következő milliárdos létszámgyarapodásokhoz egyre kevesebb időre volt szükség.

A 20. század húszas éveiben (a becslések szerint 123 év alatt) jutottunk egyről a kétmilliárdra, de a háromhoz mindössze 32 további év kellett (1959-ben sikerült elérni), pedig közbejött a 2. világháború is. A négymilliárdhoz már csak 15, az ötmilliárdhoz 13, a hathoz 12, a hétmilliárdhoz (2011-re) ismét 12 évre volt szükség.

Aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy a globális népességgyarapodás üteme komoly mértékben lassult, az ábrándokat dajkál – habár kétségtelen, hogy már csak évente 1,07 százalékkal bővül a Föld népessége (e mutató a hatvanas években benézett 2 százalék fölé is). Mindez „csak” akkor ad okot aggodalomra, ha abból a hipotézisből indulunk ki, hogy a földi népesség gyarapodása egy bizonyos, nehezen meghatározható határon felül – akár fenntarthatósági, környezeti, ökológiai, akár objektív, kemény korlátok miatt – kedvezőtlen hatásokhoz vezet (amit sokan még mindig vitatnak).

De hol tetőzik?

Jelenleg nem létezik konszenzuális becslés arról, mikor laposodik el a népességnövekedés ütemét jelző, jelenleg meredeken felfelé ívelő görbe, azaz mikor váltja fel az intenzív növekedést a demográfiai folyamatok tetőzésének időszaka. Az sem világos, hogy hány milliárdos létszámnál fog bekövetkezni ez a még mindig csak hipotetikus tetőzés.

Tumultus a Times Square-en

Tumultus a Times Square-en

 

 

Egy 2017-es, viszonylag optimista ENSZ-becslés szerint 2050-re a világ népessége elérheti a 9,8 milliárdot, 2100-ra pedig a 11,2 milliárdot, majd ezt követően hamarosan stabilizálódik a populáció mérete, azaz beáll egy viszonylag magas értékre. Csakhogy ezeket a becsléseket többen kétségbe vonják, mondván, a népesség ebben az évszázadban már aligha fog stabilizálódni, és a nagy ütemű növekedés akár még további száz évig is folytatódhat, így az is lehet, hogy a tetőzésre 15 milliárdos létszámnál kerül sor.

Malthus megmondja

Nem éppen új felvetés, hogy az emberiség létszámának gyarapodása problémákat okozhat, ám a demográfiai alapon huhogó gondolkodók korábban egészen más felvetésekből indultak ki. A legismertebb közülük Thomas Robert Malthus, a 18–19. század fordulójának egyik legeredetibb brit gondolkodója, aki először fogalmazta meg azt az észrevételt, hogy a népesség radikális ütemű növekedése határozott, objektív korlátokba ütközhet.

Ez a korlát Malthus szerint az élelmiszer-termelés, amelynek növekedése kezdetben beindítja az elszabaduló demográfiai folyamatokat, ám végül nem tudja tartani az ütemet a populáció gyarapodásával. (Malthus-ról és a klasszikus közgazdaságtanról lásd egy korábbi interjúnkat).

„Közülük egyesek hasznosak"

Új fordításban olvashatjuk David Ricardo klasszikus munkáját, A politikai gazdaságtan és az adózás alapelveit. A kötet kísérő tanulmányának szerzőjével, a klasszikusok hagyatékáról a közgazdaság-tudomány hasznáról és válságok által is megihletett történetéről beszélgettünk. Magyar Narancs: Több mint kétszáz éve jelent meg először Ricardo most újra kiadott munkája.

Malthus-szal szemben utólag gyakran fogalmazzák meg azt a kritikát, hogy nyilvánvalóan tévedett abban, hogy nem látta előre az agráriumot teljesen átalakító zöld forradalmat. Ám Malthus egyrészt ennél sokkal szofisztikáltabb képet nyújtott a társadalmi folyamatokról, és végig feltételezte, hogy a növekvő mennyiségben hozzáférhető javak amúgy sem egyenlő mértékben oszlanak el a társadalmi osztályok, rétegek között.

Thomas Robert Malthus

Thomas Robert Malthus

Fotó: Wikipédia

Az alsóbb osztályok pedig mindvégig kiszolgáltatottabbak lesznek a malthusiánus katasztrófák, a háború és az éhínség szempontjából, amelyek rendre helyreállítják a kínálat és a kereslet közötti egyensúlyt. Malthus idejében a járványok még nem tettek különbséget szegény és gazdag között, így a vakcináció bevezetése előtt a fekete himlő (és korábban a pestis) éppen úgy sújtotta valamennyi osztályt, de a 19. században már a kolerajárványok is jobban sújtották a szennyezettebb vízforrásokat használó szegényebbeket, mint a gazdagokat.

Annyi biztos, hogy Malthus pontosabban látta a problémákat, mint azok a merkantilista gondolkodók (és általuk befolyásolt uralkodók, politikusok), akik a gyarapodó népességben pusztán nagyobb felvevőpiacot, bővülő munkaerő-kínálatot (azaz a gazdasági fejlődés motorját) és mind több mozgósítható fegyverforgató alattvalót láttak. Ezt azért is érdemes leszögezni, mivel napjainkban is számos felzárkózó, illetve fejlődő ország vezetője eme régi közgazdasági gondolatok rabja (ma is támogatják és propagálják a robbanásszerű népességgyarapodást – a születésszabályozási programokat pedig ellenzik és gáncsolják).

A neomalthusianizmus viszont a ma is világméretű szegénység és éhezés létéből következtet arra, hogy az emberiség még korántsem lépett ki a Malthus-féle csapdából. Ugyanakkor azt is feltételezi, hogy ha az óriási méretűre hízott emberi populáció igényeinek kielégítésére papíron rendelkezésre állnak is a megfelelő technikai eszközök (a mezőgazdasági technológiától a forradalmi energetikai megoldásokig), ha ezeket mind alkalmazzuk, az a természeti erőforrások végletes kimerítését vonja maga után. Vagyis a populáció meredek növekedése gerjesztette fejlődés nem fenntartható, és idővel természeti, társadalmi és demográfiai katasztrófához vezethet.

E végletesen pesszimista megközelítés korántsem örvend egyöntetű népszerűségnek napjainkban. Az optimista megközelítés szerint törvényszerű, hogy kitörjünk a Malthus-féle csapdákból, és az innovatív megoldások lehetővé teszik majd azt is, hogy a gyarapodó népességet egyelőre még nem ismert, de egyszerre környezetbarát, fenntartható és hatékony módon ellássuk mindenféle földi jóval (de minimum elegendő táplálékkal, ivóvízzel és a megélhetéshez szükséges jövedelemmel), még ha ennek részleteiről egyelőre csak a sci-fi-szerzők fantáziálnak is. De hogyan lehet a népesség minden határt átlépő gyarapodását megfékezni?

Az utóbbi időben szinte konszenzus övezi azt a megközelítést, hogy a népességgyarapodás önmagában is komoly forrása számos környezeti problémának és egyben hajtóereje a klímaváltozást gerjesztő folyamatoknak is. 2017-ben például a Times Higher Education magazin 50 Nobel-díjas tudóst kérdezett meg a Földet és az emberiséget fenyegető veszélyekről – a megkérdezettek a túlnépesedést és a környezet pusztulását nevezték a legfontosabb faktoroknak. A két tényező összekapcsolásában tovább ment az a 2017 novemberében 184 ország több mint 15 ezer tudósa és kutatója által szignált felhívás, amely szerint az emberi népességnövekedés áll számos környezeti és társadalmi fenyegetés mögött.

Morális aggályok

Míg a tendenciák valóban párhuzamosan működnek, a valódi oksági kapcsolat felvázolása nem mindig egyszerű, bár a növekvő népesség által elfoglalt természetes élőhelyek degradációja kétségtelenül fajok, teljes ökoszisztémák eltűnéséhez vezet. Rendre akadnak azonban kritikusai annak a gondolatnak, hogy az épp jelenleg robbanásszerűen növekvő népességű régiók lennének a felelősek a földi ökoszisztémát, pláne az éghajlatot fenyegető veszélyekért.

Európa hatalmas népsűrűségét és a többnyire magas fogyasztási színvonalát nézve a klímaterhek igazságosabb elosztását hirdetők némi joggal hivatkoznak arra, hogy az öreg kontinens egy négyzetkilométerre vetített környezetterhelése nemhogy Afrikáénál, de a Föld erőforrásainak fő felzabálójaként ismert Egyesült Államokénál is jóval nagyobb (de Kínát nem biztos, hogy veri). Rossz emlékeket ébreszthet az is, ha kívülről akarnánk megszabni (mi, a világ „fejlettebb” része), hogy az emberiség állítólagos közös, magasabb érdekeire való tekintettel mely régiókban növekedhet a népesség, illetve hol kéne rálépni a fékre – naná, hogy ebből is a szubszaharai Afrika kerülne ki rosszabbul!

A globálisan, de akár helyi szinten meghozandó, egyelőre még csak hipotetikusan létező, radikális népességszabályozási politikák rengeteg morális aggályt vetnének fel, igazságtalanságuk pedig könnyen belátható (lásd Kína nem éppen követendő példáját). Egyelőre jobb, ha a helyben érvényesülő tendenciákban a népszaporulat idővel bekövetkező „természetes” csökkenésében bízunk.

Jelenleg a hatékony népességszabályozás gyakorlatának megismertetése nem csak helyi szinten ütközik ellenállásba - hol hivatalos, állami szinten blokkolják, hol társadalmi szinten, esetleg a tradicionális, vallási értékekre hivatkozva szabotálják. A jelenlegi, részben ókonzervatív bázisú Trump-féle amerikai vezetés (amely korábban Amerikában is betámadta a születésszabályozás biztosítás alapú finanszírozását) nem hajlandó olyan nemzetközi programokat és csoportokat finanszírozni, amelyek a születésszabályozást (kimondva az abortuszt) propagálnák.

Malthus-szal szemben utólag gyakran fogalmazzák meg azt a kritikát, hogy nyilvánvalóan tévedett abban, hogy nem látta előre az agráriumot teljesen átalakító zöld forradalmat. Ám Malthus egyrészt ennél sokkal szofisztikáltabb képet nyújtott a társadalmi folyamatokról, és végig feltételezte, hogy a növekvő mennyiségben hozzáférhető javak amúgy sem egyenlő mértékben oszlanak el a társadalmi osztályok, rétegek között. Az alsóbb osztályok pedig mindvégig kiszolgáltatottabbak lesznek a malthusiánus katasztrófák, a háború és az éhínség szempontjából, amelyek rendre helyreállítják a kínálat és a kereslet közötti egyensúlyt. Malthus idejében a járványok még nem tettek különbséget szegény és gazdag között, így a vakcináció bevezetése előtt a fekete himlő (és korábban a pestis) éppen úgy sújtotta valamennyi osztályt, de a 19. században már a kolerajárványok is jobban sújtották a szennyezettebb vízforrásokat használó szegényebbeket, mint a gazdagokat.

Neked ajánljuk