Negyven évvel ezelőtt, 1969. június 28-án kezdődött el a melegméltóság modern kori története. Ekkor még mindennaposak voltak a razziák a melegek által sűrűn látogatott szórakozóhelyeken, és a rendőrök könnyen találhattak indokokat, hogy valamelyik lokálból bilincsbe verve vezessék el a nekik nem tetsző vendégeket vagy a személyzetet. Ezt elégelte meg a vendégsereg, amikor a New York-i Stonewall Inn bár személyzetét engedély nélküli alkoholárusításra hivatkozva őrizetbe vették, a szórakozni vágyó melegeket pedig az utcára zavarták. A melegek már sokadszorra voltak kénytelenek elviselni, hogy a rendfenntartók el akarják lehetetleníteni a szórakozásukat, ekkor viszont - talán a 68-as diákmozgalom hatására - ahelyett, hogy szokásuk szerint hazaindultak volna, a bejárat előtt álltak készenlétben, és várták, hogyan alakul a helyzet odabent. Az utcán egészen nagy tömeg verődött össze, amikor megérkezett a személyzetnek szánt rabszállító kocsi: a bámészkodók erre dühükben sörösüvegekkel kezdték dobálni a rendőröket, majd megpróbálták megrohamozni a helyet. Utóbbi ugyan nem sikerült nekik, de miután a rendőrök elhagyták a helyszínt, visszatértek a feldúlt szórakozóhelyre, és még aznap este újra megnyitották.
Így vált a Stonewall Inn a melegek szimbolikus helyévé, annak ellenére, hogy egyes meleglapok szerint a rendőröknek még a törvények teljes tiszteletben tartása mellett sem lehetett volna kifejezetten nehéz az említett szórakozóhelyen fogást találniuk. Sőt a melegek többsége nem is szerette ezt a bárt, mivel fertőzésveszélyes, alvilági koszfészeknek tartották, ami ráadásul tele volt kiskorú fiúprostituáltakkal. Az említett éjszaka után viszont egyre több meleg és transzszexuális érkezett az elhíresült szórakozóhelyhez: már nem akartak elbújni a többség szeme elől, sőt nyilvánosan csókolóztak az utcán, kézen fogva jártak a körzetben, amikor pedig a rendőrség megelégelte a jelenlétüket, és elűzte őket, megkerülték a háztömböt, majd visszatértek.
Ez volt az első alkalom, amikor a melegek tettlegesen szembeszegültek a hatalommal, és azt érezhették, hogy ők is igényt tarthatnak azokra a jogokra, amelyekre a heteroszexuálisok. Az esetet követően megalakultak a melegjogi szervezetek, a Gay Liberation Front (Meleg Felszabadítási Front) és a Gay Activists Alliance (Meleg Aktivisták Szövetsége). A következő évben az összecsapás első évfordulóját már több ezer fős tömeg ünnepelte az addigra már bezárt Stonewall bár utcájában, a Christopher Streeten - német nyelvterületen ma is Christopher Street Day-ként jegyzik a demonstráció napját. Tulajdonképpen ekkor indul a mai melegmozgalom története, amelynek később a szivárványszínű zászló, a pillangó, a görög lambda betű, illetve a náci koncentrációs táborokban használt fekete és rózsaszín háromszög vált a legismertebb szimbólumává. És egyben ekkor kezdődtek a felvonulások is, amelyeket mára már évről évre több mint kilencven városban rendeznek meg világszerte.
Nem nézik jó szemmel
A felvonulások célja az volt, hogy a melegek kilépjenek az áldozat szerepköréből, és emellett a társadalom jól látható részeivé váljanak. A melegszervezetek szerint bizonyos helyeken már el is érték ezt a célt. Mint írják, Európában mondhatni privilegizált helyzetben van a melegmozgalom, mivel mára egyetlen európai államban sincs büntetőjogi következménye a homoszexualitásnak. Sok helyütt már antidiszkriminációs rendelkezésekkel próbálják megakadályozni, hogy a melegek, leszbikusok vagy transzneműek hátrányos helyzetbe kerüljenek, és emellett 18 ország ismeri el jogilag az egyneműek bejegyzett élettársi kapcsolatait; Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában, Spanyolországban és Svédországban már az egyneműek közti házasságot is engedélyezik.
Ez persze nem feltétlenül jelenti, hogy a társadalom is jó szemmel nézné két férfi szerelmét. "A tolerancia szintjét ezekben az országokban részben a felvonulások fogadtatásával is lehet mérni" - véli Mark Chapman, az európai melegfesztivál-szervezőket tömörítő EPOA (European Pride Organisers Association) elnöke. Szerinte főképp Kelet-Európában érződik, hogy a jogi lépéseket, amelyeket részben az Európai Unió sugallatára kezdtek alkalmazni, nem követte a politika és a közvélemény tolerancia irányába való eltolódása: "Egyes kelet-európai országok konzervatív vallási és szélsőjobboldali politikai csoportjai még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy a felvonuló melegeket zaklassák. Bizonyos rendezvények, mint például a lettországi Baltic Pride, csak fokozott rendőri védelem mellett tarthatók meg, vagy ami még rosszabb, meg sem rendezik őket - mint például Oroszországban -, mert ha demonstrálnak, akkor a rendőrök letartóztatják a melegjogi tüntetőket. A meleg, leszbikus, biszexuális vagy transznemű emberek viszont továbbra is tiltakozni fognak a kényszerek ellen. A láthatóságuk, lobbizásuk és politikai munkájuk révén pedig azt próbálják meg bebizonyítani, hogy ők is ugyanannyira 'normálisak', mint a társadalom bármely más tagja. Egyes európai országokban szerencsére már eléggé elterjedt ez a felfogás."
A mozgalom azóta egyre sokszínűbb programkínálattal büszkélkedhet. Az 1982-ben útjára indított GayGames, majd utóda, az EuroGames révén már hivatalos sportrendezvényük is van, az EPOA pedig 1992 óta évente megrendezi az "Europride" parádét, amelyre a szervezők elmondása szerint hatalmas tömegek érkeznek a kontinens minden sarkából. Idén Zürichben százezren vettek részt rajta, de két éve Madridban a látogatók száma elérte a kétmilliót. Ennek ellenére sokan munkálkodnak azon, hogy ellehetetlenítsék a szervezők tevékenységét, és a melegeket visszaűzzék a kamrába: Svájcban egy család például petíciót indított a zürichi Europride betiltására, máshol pedig nemcsak próbálkoznak, hanem valódi sikereket is elérhetnek a szabotőrök.
"Még mindig van öt problémás város, ahol előfordul, hogy betiltják a rendezvényeket, vagy ellentüntetéseket rendeznek - bár ezek nem mindig torkollnak erőszakba. Ezek a városok Zágráb, Bukarest, Moszkva, Chisüinau és Riga. Lengyelországban az utóbbi években rendeződött a helyzet, olyannyira, hogy jövőre Varsóban tartjuk az összeurópai Europride felvonulásunkat. Problémás helynek nevezhető még Belgrád, de ott a 2001-es első parádét követő erőszakos cselekmények óta nem voltak próbálkozások a rendezvény szabotálására. Ellenben voltak helyette Szófiában és Brnóban. Jelenleg mindössze Moszkvában és Chisüinauban nem engedélyezték a felvonulást, Rigában ugyanis egy bíróság hatályon kívül helyezte a hatóságok korábbi tiltását" - foglalta össze Kurt Krickler, az EPOA emberi jogi koordinátora, de hozzátette, hogy a homofób agresszió nem korlátozódik Kelet-Európára: "Még az ismert melegmetropolisokban - Amszterdamban, Berlinben vagy Londonban - is előfordulnak bárok ellen elkövetett támadások, esetleg rajtaütések az ismert találkozóhelyeken, de említhetném a koppenhágai Outgames rendezvényt is, ahol a felvonulókat bántalmazták. Ám ezek egyedi esetek, nem kell mögöttük rendszert feltételezni, így azt se mondanám, hogy rettegniük kellene ezeken a helyeken a melegeknek. De azért azt tudni kell, hogy a homoszexualitás nyílt vállalása a világ bármely pontján ellenérzéseket kelthet, és agresszív reakciókat is kiválthat az emberekből."
Piknik rózsaszínben
"Bár a parádék elsősorban a láthatóvá válásról szólnak, és azt a célt szolgálják, hogy ne kelljen bujkálnunk, hanem nyíltan élhessünk homoszexuálisként, mára lett egy másik fontos aspektusuk is. Heteroszexuálisok is gyakran vesznek részt a felvonulásokon, hogy ezzel hozzák a társadalom tudomására: nem zavarja őket, hogy családtagjuk, barátjuk vagy munkatársuk meleg" - mondta Krickler. Ezzel lényegében Steigler Sándor, a budapesti Meleg Méltóság Menetének szervezője is egyetért: "A fesztivál célja eredetileg az, hogy minél több meleg embert mozgósítson, de ha vannak heteroszexuális szimpatizánsok is a menetben, az csak jó lehet. Tavaly érdekes volt, hogy több volt a hetero felvonuló, mint a meleg. Idén pedig már úgy hirdettük meg a felvonulást, hogy szexuális orientációtól függetlenül bárkit szívesen látunk. Jelenleg már nem is csak a melegjogokról szól a menet, hanem az utóbbi év magyarországi történéseinek tükrében az emberi jogok fontosságáért szállunk síkra."
A menetnek egyik nélkülözhetetlen eleme a résztvevők hivalkodó színekben pompázó, sokszor meglepően kevés anyagból készült ruházata, amelyet az ellenzők folyton felhoznak mint legfőbb indokot a felvonulás betiltása mellett. Steigler viszont nem gondolja úgy, hogy ezen változtatni kellene: "Ha mindenki öltönyben mászkálna, az nagyon unalmas felvonulás lenne. Mint ahogy a közösségünk is kevésbé lenne színes a travik nélkül. Ha pedig mégis rászánnánk magunkat arra, hogy frakkban és kiskosztümben vonulunk, akik nem kedvelnek minket, továbbra is találnának valamilyen indokot arra, hogy belénk kössenek."
Magyarországon a rendszerváltást követően indult el a nyilvános melegélet. Az első nagyobb esemény a Pink Piknik nevű kirándulás volt a budai hegyekbe. A melegfilmfesztivál 1993 decemberében, az AIDS világnapján debütált, míg a Meleg Büszkeség Napja felvonulást 1997. szeptember 6-án szerveztek meg először. Ekkor közel félezer meleg és leszbikus rázta magát Budapest utcáin, a felvonulás azóta a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű film- és kulturális fesztivál része, amely ebben az évben augusztus 30-án vette kezdetét. Persze a rendezvények megtartása nálunk sem ment mindig könnyen, tavaly például a rendőrség azzal próbálta megakadályozni a felvonulást, hogy kijelentette: a közlekedés aránytalan akadályoztatása miatt nem hagyja jóvá a szervezők kérését. De egyes politikusok és civilszervezetek nyomására a tiltást visszavonták. Steigler szerint azóta nagyon jó az együttműködés a rendőrséggel: "Idén tizenharmadszor rendezzük meg a felvonulást, de csak az utóbbi két év tapasztalatai vezettek oda, hogy elgondolkodjunk: a résztvevők testi épségének garantálásáért többet kell tennünk, mint az elmúlt években. Ebben a rendőrség nagyon segítőkésznek mutatkozott." A közös munkát az alapozta meg, hogy tavaly a rendőrök sem gondolták volna, hogy ilyen indulattal csapnak le az ellentüntetők, ezért idén a korábbiakkal ellentétben nem közvetlenül a felvonulók mellett áll a kordon, hanem az Andrássy úttal párhuzamos utcáknál lesz lezárva a keresztutca, hogy dobótávolságon kívülre kerüljenek azok, akik szabotálni szeretnék a rendezvényt.
A problémák ellenére meg se fordul Steigler fejében, hogy ne tartsák meg a rendezvényt, amelynek véleménye szerint rengeteget köszönhet a magyar melegközösség: "Nagyon fontosak a felvonulások, még ha nem is olyan jókedvűek mostanában, mint amilyenek lenni szoktak. A létük biztosan szerepet játszott abban, hogy a parlament idén elfogadta a bejegyzett élettársi kapcsolatot, és életbe is tudott lépni; vagy abban, hogy a polgári törvénykönyvben terveznek egy olyan változtatást, amely lehetővé tenné melegeknek, hogy örökbe fogadják azonos nemű élettársuk vér szerinti gyermekét."
Veszélyes hajlamok
A homoszexualitás első törvényi tiltása, amely a fajtalankodó férfiak számára halálbüntetést írt elő, az időszámításunk előtti hatodik századból, a zsidók babiloni fogsága idejéből származik, és a Leviták könyve tartalmazza. A pogány népek körében akkoriban elterjedt volt a férfiszerelem, és a monoteista vallások térhódítása után az egyre szigorúbb büntetések ellenére - a Római Birodalomban például a bűnösöket élve máglyára vetették - is tovább élt. A középkorban a "szodómia" bűnnek számított, de csak a 13. században nyilvánították bűncselekménnyé: halálbüntetés járt érte. A felvilágosodás hatására egyre több ország enyhítette a büntetéseket, mások viszont azon munkálkodtak, hogy immár a tudomány nevében nyilvánítsák betegséggé és/vagy büntethető nemi aberrációvá a homoszexualitást.
Ezt a felfogást vették át később a kommunista államok, de az 1960-as évekig számos nyugati országban is "hajlamuk" miatt büntették a homoszexuálisokat. Kanadában például "veszélyes szexuális bűnözőkként" tartották őket számon. Az Egyesült Államokban 1962-ig mindenhol bűncselekménynek számított, s akit "tetten értek", azt hosszabb - Idahóban akár életfogytig tartó - börtönre is ítélhették.
A New York-i események után egyre több országban törölték el a még meglévő diszkriminatív törvényeket, sőt Svédország 1972-től már nemcsak engedélyezi a transzszexuálisok nemváltoztató műtéteit, de államilag finanszírozza az ehhez szükséges hormonterápiát. Az Amerikai Pszichiátriai Szövetség 1973-tól, az Egészségügyi Világszervezet 1990-től törölte a betegségek listájáról a homoszexualitást.
