„Miért nem temethetik el a halottaikat?”

Búr Gábor történész Afrikáról és az Eboláról

Bármekkora legyen is a pánik a világban, az Ebola-járvány kevéssé van jelen a leginkább érintettek gondolkodásában, és az epidémiának a helyi társadalmakra s az érintett kisállamok gazdaságára gyakorolt hatása is kisebb lehet az előzetesen becsültnél – erről is beszélgettünk az Afrika-kutatóval, az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék vezetőjével.

Magyar Narancs: Naivan és talán cinikusan azt szokták felvetni Ebola-ügyben, hogy csupán Afrikát nézve sem ez az első járvány, ami főleg a kontinens lakóit sújtja. Miért pont ez okoz akkora pánikot a világban? Mert ugye tény, hogy eddig ez okozta a legnagyobb riadalmat…

Búr Gábor: Igen, ez igaznak tűnik. Rendkívül veszélyes betegséggel állunk szemben, melynek a halálozási aránya is igen magas. Nyugat-Afrika érintett országaiban a megbetegedettek 70 százaléka meg is halt. Ez bőségesen magyarázza, hogy miért is félnek e járványtól ennyire.

MN: Akik relativizálni próbálják az Ebola hatását, rendre a malária példáját hozzák fel, habár annak lefolyása és kórélettana is más. Maláriában sokkal többen, egyes becslések szerint évente egymillióan halnak meg, nagy részük kisgyermek, évszázadok óta pusztít, vakcina nincs ellene, elkaphatja egy nyugati is (ugyanakkor „magától” nem terjed), és az mégsem kelt ekkora figyelmet.

BG: Pedig volna a maláriára gyógymód, létezik megelőző kezelés, lehet ellene védekezni – ha  a világ összes állama összefogna, hogy megszabadítsa magát és Afrikát e betegségtől, akkor megvolnának hozzá az eszközei. De általában ez így szokott lenni: felsorolhatnánk még a tbc-t, az AIDS-et és egy sor más betegséget, amelyek összehasonlíthatatlanul több áldozatot szednek, mint akár ez az Ebola-járvány. Csak éppen az a különbség, hogy a malária mindennapos – ezzel szemben előjön a semmiből, az őserdőből egy betegség, amire nincs gyógyszer, és a betegek többsége belehal. Akik megbetegednek maláriában, azok többnyire túlélik, betegségük pedig kezelhető vagy legalábbis kezelhető volna. Ott tartunk, hogy van hat érintett afrikai ország – és ebbe már beleértettük a Kongói Demokratikus Köztársaságot, ahol a mostani góchoz képest önálló, izolált esetek fordultak elő. Valódi járványról csak Guineában, Libé­riában és Sierra Leonéban beszélhetünk – Nigériában és Szenegálban bár felbukkant, végül járványt nem okozott az Ebola-vírus. És néhányan megbetegedtek már a fejlett nyugati államokban is, az Egyesült Államokban eddig négyen. 2014 első hetéig körülbelül 13 ezer ember betegedett meg a hivatalos statisztikák szerint, de Afrikában biztosak lehetünk abban, hogy a statisztikák soha nem biztosak. Ehhez képest értendő a 4-5 ezernyi halálos áldozat, és ez a szám gyarapodni fog. Egy közepes népességű afrikai államban is többen halnak meg a fent említett „banális” betegségekben.

MN: És ezek közül is csak néhányat említettünk eddig…

BG: Persze! Ugyanakkor az Ebola mintegy megjeleníti mindazon betegségeket, melyekkel az emberiség magát rémisztgetheti: egyelőre nincs ellenszere, se vakcina, se más megelőző kezelés. Emellett kiszámíthatatlanul viselkedik, váratlanul bukkan fel, s a korábbi esetekben hirtelen el is tűnt. A halálozási aránya igen magas – tán magasabb, mint a középkori pestisjárványoké.

MN: Külön figyelmet érdemel a járvány nyugati visszhangja. Egyes amerikai elemzők már arról beszélnek, hogy az Ebola azért tűnik oly félelmetesnek (egy olyan országban, ahol az Ebola még más trópusi betegségeknél is kevesebb problémát okozott), mert a hagyományosan zűrzavaros és rendezetlennek tűnő, feketék által lakott kontinensről érkezik.

BG: Óriási balszerencséje Afrikának, hogy mindig ilyen negatív konnotációban kerül említésre. Külön tragédia, hogy a járvány éppen egy 5–10 éves gazdasági konjunktúra nyomán tört ki, amikor olyan kedvező változások történtek, melyek visszahelyezhették volna ezt a korábban leszakadóban lévő kontinenst a világgazdaság térképére. Afrikával ismét elkezdtek számolni, Kína után a kontinens produkálta a legjelentősebb gazdasági növekedést. S bár megmaradtak a vele kapcsolatos negatív sztereotípiák, kiegészültek olyan szlogenekkel, hogy ez a jövő kontinense, s az is lehet, hogy a 21. század Afrika évszázada lesz. Ebbe a reményteli helyzetbe robbant be a mostani járvány, ami az 54 afrikai országból gyakorlatilag csak hármat érint komolyan, Nigériát és Szenegált a 42 napos karantén leteltével járványmentessé nyilvánította a WHO.

MN: Az amerikai sajtóban számos cikk foglalkozott azzal, milyen fontos téma lett a félelem az Ebolától a republikánus győzelemmel zárult félidős választásokon. Egyes felmérések szerint a választók háromnegyedét foglalkoztatta ez a kérdés.

BG: A reakciók gyakorta olyanok, hogy mit keresnek ezek az emberek (ti. a nyugat-afrikaiak) az Egyesült Államokban – miért engedjük be őket? Sőt, azok az amerikai állampolgárok, akik önkéntesként (például az Orvosok Határok Nélkül tagjaiként) odamentek a veszélyzónába, vagy nemzetközi segélyszervezet tagjaként ténykedtek Afrikában, szintén nemkívánatosakká váltak számos honfitársuk szemében. Úgy gondoltak rájuk, hogy bárcsak maradtak volna Afrikában. Ha egyszer úgy döntöttek merő hóbortból, hogy odamennek, akkor ne jöjjenek vissza, magukkal hurcolva a betegséget, és ne veszélyeztessék a mi egészségünket!

MN: Utólag sokan vélik úgy, hogy az Ebola átterjedése Nyugat-Afrikába (a korábbi epidémiák ettől jóval keletebbre és délebbre törtek ki) nem volt véletlen: a kontinens egyik legszegényebb, korábban részben polgárháború sújtotta és azt még ki nem heverő régiójáról van szó. Lehetséges ilyen összefüggés?

BG: Úgy gondolom, hogy Afrikában az utóbbi évtizedek polgárháborúit a hidegháború lezárulta váltotta ki. A korábban majdhogynem csendőrként szereplő nagyhatalmak, a Szovjetunió és a Nyugat részéről (az afrikai ügyekben kevéssé aktív amerikaiak távollétében) közbeavatkozó Franciaország eltűnt, illetve visszavonult a térségből: a bipoláris hidegháborús szembenállás megszűnésével mindkét tábor kiejtette Afrikát a kezéből. Mindez olyan következményekkel járt, hogy az addig is meglévő belső feszültségek, melyeket a hidegháborús logika nem engedett a felszínre törni, például Libériában és Sierra Leonéban, véres polgárháborúba torkolltak. Mindez a kilencvenes évekre eszkalálódott, ám a 21. század első éveire sikerült felszámolni a konfliktusokat. Mindezeknek nincs ok-okozati összefüggése a járvány kitörésével. Akkor már fontosabbak a természeti feltételek: ezek nedves trópusi klímájú, részben őserdővel borított országok, ami az ilyen típusú betegségek kór­oko­zói­nak terjedését elősegíti.

MN: Ugyanakkor ezek a természeti feltételek nem különböznek Ghánáétól és Elefántcsontpartétól, ahol viszont nem ütötte fel a fejét e járvány.

BG: Annyi biztos, hogy a hosszú polgárháború megrengette ezeket az országokat. A korábban bukottnak számító államok nehezen tápászkodtak fel, és a masszív, hathatós nemzetközi segítség ellenére például az orvosi ellátás még mindig komoly kívánni­valókat hagy maga után. Guinea pedig eleve hendikeppel indult. Egykoron, még de Gaulle alatt, egyedül ők szavaztak a francia gyarmatok közül az azonnali függetlenség mellett (szemben a szimbiózissal és a formális függetlenséggel). Erre a franciák úgy reagáltak, hogy mindent elvittek, ami mozdítható volt – amit nem tudtak elvinni, azt bedobták a tengerbe. Guineának ráadásul egy hosszú diktatúra jutott osztályrészéül, jó ideig szovjet támogatással.

MN: Ez volt, ugye, a Sékou Touré-rezsim?

BG: Az évtizedeken át Sékou Touré által vezetett ország a szegénynél is szegényebb volt. Sokkal inkább, mint Sierra Leone vagy Libéria: e két állam később, a polgárháborúk révén amortizálta magát Guinea szintjére. Említhetjük példaként és párhuzamként Elefántcsontpartot, ahol nemrég (2011-ben) rövid időn belül a második polgárháború dúlt – miközben előtte afrikai mintaországnak és -gazdaságnak számított. Ghána ezzel szemben nemcsak afrikai, de nemzetközi mércével is jól teljesítő országnak számít, melynek prosperál a gazdasága. Az sem véletlen, hol tudnak hathatós intézkedéseket hozni a járvány leküzdésére, illetve megfékezésére. Elefántcsontpart például elsők között zárta le ideiglenesen a libériai és a guineai határt. Ez az ország (de Ghána is) a jövedelmének jelentős részét kakaó, kávé és más trópusi termények termesztéséből szerzi, amihez migráns munkásokat alkalmaz, de nem a járvány által érintett országokból, hanem Burkina Fasóból, Maliból, Nigerből. Ennek ellenére a félelmek, amelyekről Európa és Észak-Amerika kapcsán beszéltünk, ebben az afrikai régióban is megvannak. Valószínű, hogy a mostani kakaószüret jóval kevesebbet fog hozni, hiszen Elefántcsontparton már gyanúsnak számít mindenki, aki a határokon túlról jön dolgozni – még ha onnan érkezik is, ahol egyetlen ebolás eset sem fordult még elő.

MN: A közvetlenül érintett országok kapcsán gyakorta emlegetik azt a félelmet, hogy a járvány a társadalmi kohézió gyengülését okozhatja, rosszabb esetben káoszhoz, a helyi népgazdaság összeomlásához, az állami működés ellehetetlenüléséhez vezet. Látni ennek jeleit?

BG: Ha ez egy normális gazdaságban történne, ennek kétségtelenül fatális következményei lennének. Az érintett országokban ezzel nem számolnék, merthogy a lakosság nagy része a mai napig a szubsztanciális gazdaságban dolgozik: maximum saját és családja létfeltételeit, a napi betevő falatot tudja megtermelni. Ebbe beletartozik az Ebola-járvány terjedéséért felelősnek tartott bush­meat, azaz a dzsungelben elejtett állatok (például denevérek, majmok) jóízű elfogyasztása. A kevés újságíró, aki bemerészkedett a területre, azzal a hírrel tért vissza, hogy a helyi lakosság továbbra is jókedvűen és bőséggel fogyasztja a kétes eredetű vadhúst. Voltak ugyan karanténintézkedések az érintett országok fővárosaiban, de ezek is inkább bizonyos negyedeket érintettek. Némely régiókban korlátozták vagy leállították az utazásokat, ugyanakkor a leg­inkább érintett Guinea esetében is azt lehet mondani, hogy „csak” maximum 10 százalékos GDP-csökkenést prognosztizáltak, de valószínűleg még ez sem fog bekövetkezni. Ezzel szemben a helyi népesség túlnyomó többsége olyan életmódot folytat, amelyre a járvány amúgy borzasztó egészségügyi következményei ugyan hatással vannak, ám nem tapasztalható olyan változás, ami a GDP-csökkenésben is jelentkezne. Olyat még nem hallottam, hogy vas- vagy mangánércet ne vett volna át egy importőr…

MN: Vagy pláne gyémántot…

BG: Senki nem gondolja azt, hogy ezek az ásványkincsek vagy egyéb trópusi termékek az Ebola-vírus hordozói lennének, így a kivitel visszaesésétől nem kell félni. Viszont a régiónak ezen országai iránt most hosszú évekre megszűnik a befektetői érdeklődés – elvégre ők is veszélyt szimatolnak. Márpedig ha ők nem jönnek oda, nem néznek körül, akkor – mivel ezeknek az országoknak saját tőkéjük nincsen – még jobban rá lesznek utalva a nemzetközi segélyekre. Erre pedig egy egészséges gazdaságot nem lehet felépíteni.

MN: A járvány elleni küzdelmet nehezíti, hogy a társadalom jó része bizalmatlanul tekint saját államára, és nem hiszi el, amit a vezetői kommunikálnak.

BG: Hiába hoznak a helyi hatóságok bármilyen döntést, hogyha a lakosság nem tartja tiszteletben az intézkedéseket, akkor nem lesz sem foganatja, sem eredménye. Amikor elkezdtek „berregni a csengők”, és megjelentek az első figyelmeztetések arról, hogy itt világjárvány fenyeget, akkor a helyi lakosság mindezt kinevette – mondván, hogy az adott ország vezetése e propagandaeszköz bevetésével csak még jobban meg akarja fejni a nemzetközi közösséget, a gazdag nyugati országokat, és utána persze el is akarja lopni a pénzt. Az is biztos, hogy Afrika hagyományos társadalmában rendkívül nehéz akár a legkisebb változtatást is véghezvinni. Nemcsak az ősök és az öregek tisztelete fontos, hanem a hagyományoké is: ha mindig is ették a vadhúst, akkor miért hagyjanak fel ezzel? Ha eddig jók voltak azok a higiéniai körülmények, amelyekben elődeik éltek, akkor miért is kéne rendszeresen kezet mosniuk és fertőtlenítőszert használniuk? Miért nem temethetik el a halottaikat, ahogy eddig eltemették – ehhez ugyanis hozzátartozott a közvetlen fizikai kontaktus, a halott megérintése, esetleg az, hogy melléjük fekszenek. Vagyis nagy volt a riadalom, de inkább a világ közvéleményében – a közvetlenül érintettek éle­tére, a helyi társadalmakra jóval kevésbé gyakorolt hatást. Talán kevés idő is telt még el a járvány kitörése óta… Érdekes lesz megfigyelni, mennyiben fogja mindez átformálni a szokásokat, hagyományokat, s milyen változásokat indít el a betegség élménye.

MN: Adódik egy párhuzam. Amikor néhány évtizede úgy tűnt, hogy megállíthatatlanul terjedt az AIDS Afrika jó néhány országában, sokan jósoltak demográfiai és gazdasági katasztrófát, az érintett államok összeomlását. De most úgy tűnik, hogy az akkor súlyosan fertőzöttként leírt államok (például Malawi, Botswana) valahogy túlélték. Hogyan sikerült alkalmazkodniuk?

BG: Azért nem egészen jó a párhuzam, mert ott tényleg tömeges megbetegedést tapasztaltak. A botswanai elnök drámai körülmények között jelentette be, hogy az országa meg fog szűnni, ekkorra a felnőtt lakosság körében 40 százalékos HIV-fertőzöttséget regisztráltak. Azután kiderült – hiszen Afrikáról van szó –, hogy a kórházakban és a különböző orvosi rendelőkben megjelentek nem reprezentálják a társadalom egészét. A mobilisabb és a társadalmi piramis magasabb régiói­ban található emberek nagyobb eséllyel jutottak el orvoshoz, ami nagy szó Afrikában, ahol az emberek túlnyomó részét egész éle­té­ben (a születést és halált is beleértve) nem látja orvos. Márpedig éppen nekik, e mobilisabb csoport tagjainak volt nagyobb esélyük arra is, hogy megfertőződjenek. Ennek dacára Malawinak például olyan rossz híre lett, hogy a külföldiek egyszerűen eltűntek az országból, olyannyira, hogy csak repülőről mertek gyönyörködni a festői tájban. A negatív forgatókönyvek mégsem váltak valóra: még a CIA-nek is voltak jelentős melléfogásai. Azt prognosztizálták, hogy az érintett afrikai országok népessége nemhogy növekedni, de drasztikusan csökkenni fog. Nos, ennek éppen az ellenkezője következett be. A helyzet tehát nem oly drámai, mint korábban kalkulálták, bár még ennek a súlyosságát sem becsülném le.