A rágcsálók rendjébe és a hódalkatúak alrendjébe tartozó hódfélék az északi félteke nagy részén elterjedtek. Mifelénk az eurázsiai hód, amelynek fejlődése vagy 8 millió éve vált el a távoli rokon kanadai hódétól. Utóbbi kromoszómaszáma is kisebb (40), mint óvilági rokonaié, akik e téren nem engedtek a 48-ból. Bár mindkét fajra keményen vadásztak – húsukért, a pézsmáért, és ki ne emlékezne az indiánregények prémsapkáira! –, az ember leginkább az eurázsiai hód állományát tizedelte meg. Nálunk legtovább a történeti Dél-Magyarországon, Szerémségben, a Száva és a Duna találkozásánál fekvő szigeteken húzták – ott is lőtték le az utolsó példányt 1865-ben. Az már csak kuriózum, hogy a kihalt állat ennek dacára még évtizedekig felbukkant – a szakácskönyvekben.
Foga rág
A 20. század első felére csupán a Rhône és az Elba egyes szakaszain, Dél-Norvégiában, Voronyezs környékén, valamint a Dnyeper és a Nyeman fehéroroszországi szakaszain találkozhattunk vadon élő hóddal – mégis, a következő évtizedek egész Európában elhozták a rágcsálók reneszánszát. Közép-európai fokozatos visszatelepítésük nemzetközi együttműködés keretében történt: előbb a Duna ausztriai szakaszára kerültek hódok, melyek a nyolcvanas évek közepére elérték a Szigetközt is. 1996-tól kezdve több lépcsőben, a Fertő–Hanság, illetve a Duna–Dráva Nemzeti Park területén, illetve a Tisza középső folyásánál tudatosan telepítettek hódcsaládokat. (Bővebben: Tiszadobra verve, Magyar Narancs, 2003. november 6.) 2006-ban, a nevét tőlük nyerő Hódmezővásárhely mellett is elengedtek néhány példányt, a következő évben a Drávába került újabb 25 derék állat, amivel az ottani állományuk hirtelen 60-ra nőtt. 2004 óta minden frissen telepített példányt nyomkövetővel látnak el, így is próbálják szemmel tartani az állománygyarapodást – persze a szaporulat és a terven felüli bevándorlók ügyködését már egy fokkal nehezebb követni. Önkéntelen telepítői tévedések is előfordultak: a Hortobágyra elsőre véletlenül (mivel a két faj csak gondos koponyavizsgálat után különböztethető meg) az invazív fajnak számító kanadai hódokból került néhány, ám őket, a hibát felismerve, gyorsan evakuálták. Az állat természetesen immár magától is megtalálja a számára ideális élőhelyeket – vannak a Zagyvában, és Budapestre sem kellett csalogatni őket (a fővárosi hódpopulációról lásd keretes írásunkat). 2013 végére állományuk elérte az ezret (amelynek többsége még mindig Győr-Moson-Sopron megyében él) – és egy ekkora populáció már felkelti embertársaink figyelmét is, habár a reakciók nem feltétlenül barátságosak. Amúgy a hód alapvetően békés természetű, növényevő rágcsáló: vérengző fenevadként való beállítása (mint az idei évben bemutatott Zs kategóriás Zombeavers, alias Vérhódok című horrorparódiában történt) teljesen tudománytalan!
| ||
Felnőttkorára 20–33 kilósra gyarapodik, 75 centiméterre, néha egy méterre is megnő (ebbe beleszámít pikkelyes, lapátszerű farka is!). Napszállta után aktív: ekkor tekintélyes mennyiségű növényi anyagot fogyaszt el estebédre, amiben rágcsálóhoz méltó, igazi kapafogai segítik. Tavasszal, nyáron és az ősz elején még bőven akad annyi friss hajtás és lágyszárú, hogy beérje ezekkel – legfeljebb a metszőfogak koptatására van szüksége rendszeres keményebb anyagon, így fákon eszközölt rágásra. Ám ilyentájt, késő ősszel, majd a tél folyamán jön a kéreg és más élő faanyag: elkezdi rágni, döntögetni az elé kerülő, ideálisan vízparti növényzetbe tartozó fákat (a nyárfa egyenesen a kedvence). Mivel ritkán távolodik el a parttól 20-25 méternél távolabb, a folyók, patakok természetes élővízi környezetének megmaradása esetén ebből nincs is gond: amit megrág, azt a természet gyorsan pótolja. Ám ha a folyók ártereit szűk szakaszokra szorítjuk, és szinte már a partjaikon zajlik a mesterséges erdőtelepítés, akkor számítani kell arra, hogy kirágják a frissen ültetett nyárfákat is – miként az a Szigetközben, illetve a Rábca mentén több helyen is történt. A hódok belső migrációja is növelheti a feszültséget: folyópartokról szívesen költöznek tovább, a csatornák partjára, ami emlékeztetheti őket áttelepítésük előtti németországi élőhelyeikre. E kisebb vízfolyások azonban elrekesztésük után már nem tudják ellátni eredeti funkciójukat.
Erős várunk nekünk
A kidöntött fák képében manifesztálódó konfliktusok és kártételek nyomán egyre többen beszélnek felelőtlen és elhamarkodott hódtelepítésről. Mások, erős költői túlzással, máris a hódok túlszaporodását emlegetik, s ennek kapcsán védettségük megszüntetését és vadászhatóságuk visszaállítását szeretnék. Nem akarjuk az ördögöt a falra festeni, de felelős státusférfiaink között minden bizonnyal akad olyan, aki szívesen ejtene hódot – vagy bármit, ami mozog. Mindenesetre amilyen ebül áll nálunk a környezet- és természetvédelem ügye, a hódok helyében inkább meghúznánk magunkat.
Még szerencse, hogy kiterjedt geomérnöki erőfeszítésekre, hódvárépítésre és rafinált gátrendszerek felhúzására inkább a kanadai hódok hajlamosak – ők hatalmas területet öntenek el vízzel azért, hogy hajlékuk és élelmiszerraktáruk bejárata biztonságos helyen, víz alatt maradjon. Eurázsiai rokonaik – az igen szomorú hódnépesség-történeti előzmények után érthető módon – inkább nem fektetnek ingatlanba. Gátakat azért a mi hódjaink is emelnek, emiatt Nyugat-Magyarországon már ama, eddig be nem igazolódott gyanú is megfogalmazódott, hogy a tőlünk nyugatabbra és északabbra felelőtlenül (vagy véletlenül) szabadon engedett és ott elszaporodott kanadai hódok szivárogtak át hozzánk Ausztria felől, ami kétségtelenül nemes bosszú volna a sajátos magyar migrációs szokásokért. Valójában az eurázsiai rokonaiknak komoly konkurenciát jelentő kanadaiak európai terjeszkedését sikerült megállítani: francia, osztrák és lengyel élőhelyeikről már kitelepítették az illetéktelen tengerentúli bevándorlókat – az oroszországi, svéd- és finnországi telepesek (vagy negyvenezres kanadai hódpopulációról beszélünk) pedig szigorú kontroll alatt állnak, bár tudjuk: a természet rendre utat tör…
A rendes és decens eurázsiai hód nem épít sem vízi, sem légvárakat: a maga vackát a partoldalban ássa ki – ez történhetett a Kopaszi-gáton felbukkanó hódok esetében is. Az üreg szája általában a víz alatt található, s hogy ott is maradjon, azért a hód is megteszi a szükséges lépéseket, bár az kevéssé valószínű, hogy e célból (a vízépítő lobbi és a Jobbik régi álmát megvalósítva) gátat emelne a Dunára. Territóriumát szagnyomokkal jelzi, bundáját is a végbélnyílás körül található két szagmirigy (a hódpézsma forrása!) váladékával teszi vízhatlanná. Ezek után nem csoda, hogy remek úszó: jellegzetes farkával kormányoz, úszóhártyás lábával pedig előrelöki magát a vízben. De ezenfelül
is van mit irigyelnünk tőle – hátsó lábai második karma speciális bundatisztító eszközzé módosult. Kommunikációja is bravúros: füttyögéssel, szagjelzésekkel érteti meg magát, ezenfelül heves farokcsapkodással jelzi, ha veszélyt érez, bár ez utóbbi forrásaként – mivel természetes ellenségei, a medve és a hiúz, hazánkban még csak kis létszámban és vizes élőhelyeiktől biztonságos távolságban laknak –
kizárólag mi, emberek jöhetünk számításba. Pedig tanulhatnánk is tőlük: a szigorúan monogám hódszülők együtt gondozzák, nevelik és táplálják egy-két utódjukat, amelyek ivarérettségük eléréséig, tehát akár két-két és fél évig is szüleikkel maradnak. Az eurázsiai hód nálunk 1988 óta védett faj, eszmei értéke 50 ezer forint, ami nem is olyan nagy pénz egy minden szempontból példás családi életet produkáló állatért!
| Hód Budapesten Kisebb szenzációt keltett, hogy idén Az év természetfotósa pályázat díját egy budapesti hódportréval hódította el a győztes Horváth Ádám. Ráadásul a képet a Duna lágymányosi oldalán található, mostanában frekventált rekreációs és szórakoztató övezetként fungáló, sűrűn látogatott Kopaszi-gát déli csücskén készítette – már napnyugta után. Horváth kenuzás közben pillantotta meg a jószágot, és úgy 300 órányi les után sikerült becserkésznie és a lencse elé csalogatnia. S nem is ő az egyetlen hódrajongó: a közelmúltban az Urbanista blog egy bejegyzésében olvashattunk családi hódlesélményekről. A Kopaszi-gátnál megfigyelt hód vagy hódok tipikusan a part mentén, attól 3-4 méter távolságra úsznak, szürkület után, általában árral szemben, periódusonként a víz alatt és a felszínen. Emellett az állatok a Lágymányosi-öblöt szokták átszelni keresztül-kasul – s azt is megfigyelték, hogy egyikük az egyik szórakozóhelynél kimászott a partra (bár sört még nem mert kérni). Nem tudni, most éppen hol található az itteni hódcsalád hajléka (először a szivattyúház befolyó nyílásánál fészkeltek), de annyi biztos, hogy a Duna főmedrétől leválasztott Lágymányosi-öböl szájánál, illetve az attól kicsit délre tapasztalható állandó, de viszonylag gyenge áramlási viszonyok, a meredekebb partfal és a sűrűbb part menti növényzet is kedvez a hód megtelepülésének. E cikk szerzőjének terepszemléje alapján állítható: a Kopaszi-gáton bőségesen találni hód által megkezdett fákat, némelyiket a rajzfilmekből közismert módon körberágták, a törzset már csak egy vékony szál tartja, ideig-óráig. Látható olyan fa is (a félsziget csücskénél), melyet megpróbáltak szakszerűen utókezelni. Ezek után nem csoda, hogy akadt már olyan lakossági bejelentő, aki az emberi léptékkel is mintaszerű hódcsalád (az Indexnek nyilatkozó, a gát növényzetét karbantartó kertészmérnök szerint egy hím, egy nőstény és két kölyök) elköltöztetését sürgette. Erről természetesen nincs szó, inkább igyekeznek biztosítani, hogy mindig legyen elég kedvenc csemegéjükből, a rezgő nyár hajtásaiból, s közben az értékesebb fák törzsét dróthálóval védik. Mellesleg nem csak Dél-Budán élhetnek hódok: tavaly, még az árvíz idején sikerült lefilmezni egy példányt az észak-pesti Népszigeten: jószágunk nagy nyugalommal sétált a parton – úszástudását ismerve e rezignációt meg is tudjuk érteni. |
