Magyar Narancs: Rekordalacsony vízállást mértek a Duna Budapest környéki és az alatti magyarországi szakaszán az elmúlt hónapokban. Hogyan hathat mindez a vízminőségre? Mi történik, ha ezt később jelentősebb árhullám követi? Mennyire viselik meg az efféle ingadozások a folyó élővilágát, ökológiai rendszerét?
Somlyódy László: Nehezen megválaszolható kérdések. Az biztos, hogy ebben az évben a valaha mért legalacsonyabb vízszintet regisztrálták az összes Budapest alatti mérőhelyen. És ha már árvízről beszélünk: jött, ha nem is egy nagy árvíz, de olyan csapadékesemény, ami két nap alatt több vizet hozott záporok formájában, mint amennyi átlagosan egy-másfél hónap alatt szokott hullani. Először komoly riadalom volt a kis vízszint miatt, majd a hirtelen nagy csapadéknak ittuk a levét mindannyian, mi, városlakók is.
A hosszabb távú ökológiai hatások felmérése azért nehéz, mert bár a Duna sajátja a folyamatos vízszintingadozás, ilyen alacsony vízállásra azonban kevés a precedens. A parti szűrés kétmillió ember számára stabilan biztosít kiváló minőségű ivóvizet. Az alacsony vízállás, a meder berágódása (amikor a folyó maga alatt felszedi a hordalékot, így kimélyíti a medret – a szerk.) és a duzzasztás azonban veszélyeztetheti a természetes tisztítást végző, a kavicságyban kialakuló biológiai hártyát. A Duna vízminősége javul, az EU szigorú ökológiai minősítése szerint a Budapest feletti szakaszon az ötosztályos skálán „mérsékelt, nagy megbízhatóságú”, de még nem éri el a „jó állapotot”. Mindezek ellenére és mellett a mikrobiológiai mérések szerint ma már a folyó jelentős része úszásra, fürdésre alkalmas. Ezt azért is említem, mert megéltem harminc-negyven évet úgy, hogy tilos volt a folyóban fürdeni.
MN: Gondolom, okkal volt tilos…
SL: Teljes mértékben alkalmatlan volt a fürdésre. Szakmailag is tapasztaltam, hogy mi volt ennek a magyarázata, hogy mekkora mennyiségű szennyvíz (leginkább szerves anyag) érkezik Bécsből és a szlovák (korábban csehszlovák) ipartelepekről. Ahogy ezeket a befolyó vizeket lépésenként megtisztították, úgy javult – némi késleltetéssel – a víz minősége, nagyjából követve a szerves anyag természetes, a levegő oxidáló hatására bekövetkező lebontásának folyamatát.
MN: Mi történik ilyen időszakban, ha egy alkalmi szennyezési esemény történik a Dunán?
SL: A szennyezések általában hullám alakban vonulnak le és a folyó vízhozamától függően hígulnak, majd hagyják el az adott folyószakaszt – alacsony vízállás mellett természetesen a hígulás is kisebb. Ehhez adódik a szennyező anyag átalakulásainak a hatása: például a biokémiai lebomlás vagy az üledékből a folyóvízbe történő visszalépés. A különböző szennyezők együttes hatása 30-50 évvel ezelőtt a mainál sokkal nagyobb lett volna, például Budapest szennyvizeinek akkoriban csupán a 20 százalékát tisztították. Nagy eredmény volt, amikor belépett a dél-pesti, majd az észak-pesti tisztító, még később a csepeli központi telep – pillanatnyilag a budapesti szennyvizeknél 90 százalék a tisztítási arány. Mindez azt is jelenti, hogy a folyó ökológiáját az alacsony vízállás jóval kevésbé viseli meg, mint tisztítás nélkül.
MN: Budapest környékén, illetve a folyó magyarországi szakaszán nem volt az idei év aszályos – most éppen a Duna legfőbb, délnémet és osztrák vízgyűjtőin hullott jóval az átlag alatti csapadék, és nálunk is emiatt olyan alacsony a vízállás.
SL: És ezzel nehezen tudunk mit kezdeni! Éghajlatváltozási hatásokról beszélünk, és bár unos-untalan ismételjük, hogy bonyolult a helyzet, ám csak nagyon leegyszerűsítve tudunk kalkulálni. A létező klímamodelleket a maguk léptékéről a vizes hidrológiai modellek léptékére kéne lebontanunk (szaknyelven leskáláznunk), ez alapján előrejelzéseket kellene készítenünk, amihez ismernünk kéne számos egyéb tényezőt is. Ezzel szemben Magyarországra vonatkoztatva a létező forgatókönyvek segítségével legfeljebb azon spekulálhatunk, hogy a Duna, a Dunántúl, a Balaton, az Alföld, az Északi-középhegység és a Tisza területein átlagosan mi fog történni mondjuk a 2024-től 2040-ig tartó időszakban. E nagyobb területeken belül azonban már nem tudunk különbséget tenni az egyes kisebb régiók és részvízgyűjtők között. Holott szükségünk lenne erre is: nem csupán az előrejelzés, hanem a vízügyi létesítmények tervezése és működtetése miatt is.
MN: Ha úgy számolunk, hogy ezek az alacsony vízszint események gyakoribbak lesznek, milyen pótlólagos vízügyi műtárgyakra lenne szükség, hogy legalább mérsékeljük az ebből fakadó károkat?
SL: Például kiderülhet az, hogy tárolni kell a vizet, hiszen a készletek csökkennek, az igények pedig nőnek. Nyílik az olló, és akkor nesze neked, fenntarthatóság! Ráadásul megfelelő tározó nem feltétlenül áll rendelkezésre.
MN: De hová lehetne tározót építeni a Duna magyarországi szakaszán?
SL: Az első kérdés nem is ez, hiszen körül vagyunk véve olyan országokkal, amelyek bőszen duzzasztanak. Márpedig kis víz esetén mi történik? Ezek a baráti duzzasztók kevesebb vizet kapnak, mint korábban, az igények nem csökkennek, tehát visszatartják a vizet. Így Magyarország valószínűleg kevesebbet fog kapni a felvízi országoktól. Ez érinti a kérdés nemzetközi vonatkozásait is: az írásos szerződések is addig teljesülnek, amíg nincs kis víz, nincs árvíz, sem szennyezés. Márpedig ha ezek a rendkívüli helyzetek fennállnak, akkor jönnek a politikai döntések a kormányzatok részéről. Egy idő után már nem is a többletköltség lesz a legfontosabb, hanem hogy működtethető-e így a határokon átívelő vízügyi rendszer, és meddig él a baráti, jószomszédi viszony a kormányzatok, országok között. Más vízben szegény országok és régiók (például Izrael, Szingapúr vagy az USA-n belül Kalifornia) is kínálnak sikeres nemzetközi példákat olyan jogi szabályozási rendszer kialakítására, ami lehetővé teszi az ilyen határokon átnyúló kérdések rendezését. Víztározásról szólva pedig nem kell azonnal a Dunára vagy a Tiszára gondolni. Az országban ma is kis tározók sokasága üzemel a vízgazdálkodás egyik alapegységeként.
MN: Magyarországon, illetve a szomszédságunkban van esély egy ilyen közös szabályozás kialakítására?
SL: Magyarországon még működik az a hiedelem, hogy mi nagyon sok vízzel rendelkezünk, és ezért könnyű is vele gazdálkodni. Ezzel szemben pontosan az éghajlatváltozás példáján keresztül tanuljuk azt, hogy a gazdálkodás egyre nehezebb, különösen ahol ritka a vízfolyások sűrűsége. Tíz-húsz éve még azt gondoltuk, hogy az elkerülhetetlenül érkező éghajlatváltozás valamiféle sima növekvő szakasszal jellemezhető. Most érzékeljük azt, hogy ez nem így van, hanem nagyon sok eleme gyakorta meglepetésszerűen viselkedik – mert külön-külön egy-egy összetevőjének (lefolyás, csapadék, párolgás) az érzékenysége is lényegesen nagyobb, mint ezek összességének az érzékenysége. Olyan időszakot élünk, amikor kezdjük felismerni, hogy nem az átlag számít.
MN: Hanem az eloszlás?
SL: Pontosan. És sajnos az eloszlást a legtöbb esetben nem ismerjük! Tehát statisztikával nehezen tudunk dolgozni, amire válaszként bevezetjük azt a fogalmat, hogy bizonytalanság, és erre hárítunk sok olyan dolgot, amit nem tudunk. Ha az idei dunai eseményeket nézzük, az átlag aligha változott, mégis őrületes különbségek, ingadozások jelentkeztek, például a vízállás tekintetében. És nemcsak a Dunáról beszélhetünk, de a Balatonról is, amelynek természetes vízmérlege a 2000 előtti 90 évben sosem volt negatív, minden évben volt leereszthető vízmennyiség. 2000 óta 6 negatív vízmérlegű év fordult elő – ilyenkor a természetes párolgás mennyisége meghaladta a vízpótlásét. Jelentősen negatív természetes vízmérleg (mínusz 20 cm/év) 1986 óta összesen egy volt – 2012-ben –, míg 2030 és 2050 között átlagosan 6,5 évente számíthatunk hasonlóra, vagyis a valószínűség hamarosan a többszörösére nő. A Nemzeti Alkalmazkodási Központ számára készült jelentésben azt találták, hogy a „21. század utolsó évtizedeiben – a nagy párolgás miatt – a Balaton gyakorlatilag lefolyástalan tóvá változhat”. És a tartósan lefolyástalan tó (amelynek nincs kifolyása folyóhoz, tengerhez) akár el is tűnhet. A Balaton a legjobb példa arra, hogy a kis víz milyen problémákat tud okozni. Mindez nem is a tó ökológiáját befolyásolja, azzal nincsen baj, hanem mondjuk, a déli part vízgazdálkodását: a déli, délnyugati part vízkivételi művei alacsony vízszint mellett nehezen teszik lehetővé a vízkitermelést.
| ||
MN: A Balaton esetében ez azért is furcsa, mivel még ez év elején is rendre kiöntött, veszélyeztetve a rossz helyre, hullámtérbe épített part menti nyaralókat.
SL: Még év elején is 140 centiméteres vízszintet mértek – miközben az infrastruktúra csak 90 cm-re van kiépítve –, és szakmai hozzáértésről vagy nagy mázliról tanúskodik, hogy tartották a magas vízszintet. Néhány héttel ezelőtt néztem, akkor 110 centiméter volt a vízszint, ami nyár végén igen biztonságos érték.
MN: Gyakorta beszélnek Magyarország páratlan vízkincséről, hogy egy hatalmas, mások számára is kívánatos vízbázison ülünk. Valójában ennek a vízkincsnek a minőségét és a kitermelhetőségét hogyan befolyásolja a gyakori, tartósan alacsony dunai vízállás?
SL: Ha a vízszinteket rosszul határozták meg, akkor baj lehet a vízkivételi infrastruktúrával. A feladat nem egyszerű, tudniillik a 30-50 év múlva kívánatos vízszintet kell a mérnöknek „megjósolnia”. Ha ebben téved, szélsőséges esetben működésképtelenné válhat az infrastruktúra, a vízgazdálkodási rendszer. Márpedig mindennek a költségvonzatai is óriásiak, és a jövő szempontjából ez az egyik legnagyobb veszély. Csökkenő vízszint mellett a kitermelhető mennyiség is csökken vagy nagyobb mértékű szivattyúzásra van szükség. A felszín alatti víz minősége is valószínűleg kedvezőtlenül változik.
MN: Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) július elején publikált jelentéséből az derült ki, hogy rendkívül rossz a magyar felszíni vizek zömének állapota. Eközben mi meg azt halljuk, hogy mennyit javult mondjuk a Duna vagy a Balaton vízminősége – ez tehát összességében nem sokat számít?
SL: Meglepő, de itt minden állítás igaznak tűnik: az EEA értékelése helytálló, és mégis torz.
A vízminőség többnyire javul, de néhány nagy álló- és folyóvíz javuló minősége dacára vannak problémák. Annyi történt, hogy korábban a magyar vízminősítés rendszere a nagy vizeket részesítette előnyben – kis vizeket, pláne az ideiglenes vízfolyásokat nem is mérték. Biológiai monitoring pedig nem működött. Az Európai Unió minősítési rendszere ezzel szemben nem tesz különbséget kis víz és nagy víz, kisebb és nagyobb vízfolyás vagy tó között, hanem azt mondja, hogy ez mind természetes felszíni víz, és ezeknél egy bizonyos szintet tartani kell. Éppen emiatt a magyarországi felszíni vizek többsége belepotyogott a gyenge kategóriába. Lehet azon vitatkozni, hogy ez így jogos vagy sem, de szerintem helyes az Európai Unió érvelése, és egyenlő mércével kell mérni a felszíni vizeket. A részletes minősítés alapján a mintavételi helyek egy jelentős része kifejezetten rossz osztályzatot kapott. Vízfolyások esetén 9 százalék alatt volt a jó minőségű, tavak esetében pedig 17 százalék. A gyenge eredményt magyarázza az infrastruktúra-fejlesztés, a szennyvíztisztítás, szennyvízelvezetés kiépítése mind több kisebb településen, no meg az, hogy a kis vízfolyásokban igen csekély a hígulási arány. Korábban ugyanis a szennyvizek folytak „mindenfelé” a hidraulika törvényei szerint és közben a természetet használták, mint egy szűrőrendszert. Amikor csatornázni kezdték a kistelepüléseket, ezzel koncentrálták és bevezették a kezelt szennyvizet a kis vízfolyásokba. És azok vízminőségét, oxigén- és tápanyagháztartását elrontották – meglehet az élet (és az elérhető ivóvíz) minősége javult, közben elromlott a felszíni vizeké.
MN: Számos fontos beruházás zajlott eközben a Duna budapesti szakaszán, sorra épültek a szennyvíztisztítók, látványos nagyberuházások keretében – ez volt a legjobb megoldás a vízminőség javítására?
SL: A közszolgáltatás szempontja ilyen esetekben mindig prioritást élvez. Persze lehet azon vitatkozni, hogy mikor kell tisztítani és mikor nem, és hogy mi erre a legjobb megoldás. Én a rendszerváltás idején azt javasoltam, hogy az észak-pesti szennyvíztelepet kéne felújítani, intenzifikálni, költséghatékonyabban kihasználni – a következő tíz évre nincs szükség egy vadonatúj, a legkorszerűbb technológiával felszerelt méregdrága létesítményre. Az intenzifikálás 5 millió dollárnál kevesebbe került volna, az új telep felépítése viszont 150 milliárd forint nagyságrendű összegbe került. Mindenki bolondnak tartott, talán igazuk is volt, közben az érintettek többsége arra utazott, hogy a rendelkezésre álló pénzből minél nagyobb hányadhoz jusson hozzá. Többek között arra hivatkoztak, hogy a tervezett biológiai-kémiai szennyvíztelepen a vegyszeradagolás gondokat vetne fel – ami egy vicc, hiszen nem is ivóvíztelepről volt szó! Végül győzött a pénz és ezzel együtt – sok más EU-országban is – a tetemes túlköltekezés.
MN: A magyarországi alsó Duna-szakaszon üzemel a paksi atomerőmű, és ennek a működése is lassan veszélybe kerül, ha gyakoriak lesznek a kis vizes periódusok, pláne nyári időszakban. Már persze, ha tartják magukat ahhoz az előíráshoz, hogy a kiömlő hűtővíz nem melegítheti fel a Dunát 30 foknál magasabbra.
SL: Pedig akár 30 fok fölé is melegedhet ilyenkor a víz – habár az idén hivatalosan ez alatt maradt. Az első kérdés az, hogy a folyón belül, a kibocsátás helyéhez képest hol értelmezem ezt a határhőmérsékletet – erről sajnos senki nem beszél. Maga a 30 fok is egy afféle bűvös érték, ahány ország, annyiféle határérték létezik. A fáma szerint a magyarországi szabályozás onnan származik, hogy egyszer az ökológus szakértőkkel sikerült megalkudni – ami még a hetvenes évek végén történt. A 30 fok még elfogadhatónak tűnik, kérdés, hogy mennyire tartósan áll fenn. Megnézhetjük a nyugati gyakorlatot is: az egymáshoz is hasonló jogi szabályozás az Egyesült Államokban, Kanadában és az Egyesült Királyságban is olyan bonyolult eljárást ír elő, ami alig teszi lehetővé, hogy frissvíz-hűtéses atomerőművet létesítsenek vagy akár felújítsanak.
MN: Alacsonyabb értékekről van szó, vagy az egész értékelési rendszer szigorúbb?
SL: Nem elsősorban számokról van szó, hanem egy jóval bonyolultabb eljárásról, amit lépésenként teljesíteni kell. Ennek részeként azt is vizsgálni kell, hogy egy folyó vízhozamának hány százalékát szabad hűtési célra kivenni, majd visszajuttatni. Ez az érték olyan 25 százalék körüli (kis vízre vonatkoztatva) – ha többet vennének ki, az már megviselné az élővilágot. A paksi erőműnél például együtt jelentkezik a vízhozamra és a hőmérsékletre gyakorolt hatás – és azt is meg kellene vizsgálni, hogy ez a kereszthatás hogyan módosul az éghajlatváltozással. A hőmérséklet feltehetően növekedni fog, a vízhozam valószínűleg csökken. Paksnál ráadásul lesz egy olyan kritikus időszak, amikor a négy erőművi blokk egyszerre fog működni – nem igazán érthető, miért nem lehet ezt időben széthúzni.
MN: Az erőműbővítéssel kapcsolatban régóta emlegetik, hogy a növekvő vízigényt csupán a Duna duzzasztásával lehetne kielégíteni valahol Paks alatt – több olyan helyről is szó volt, ahová fel lehetne építeni majdan egy gátat a Dunán.
SL: Ez így van, és egyelőre kiszámíthatatlan, hogy ki milyen ötletekkel áll elő, és ennek mi lesz a következménye. De messzebbről nézve a dolgot, a vízlépcsőzés kérdése nem kerülhető el, ezt egyszer valakinek vagy valakiknek meg kell oldania és el kell fogadtatni erről egy okos megoldást. Ez ráadásul más vízfolyásainkra is vonatkozik.
MN: Tehát nemcsak a Dunán, hanem más folyóinkon is épülnének gátak?
SL: És a környező országokban szintén. Aminek a következményét vagy elviseljük, vagy megtanuljuk, hogyan lehet az adott körülmények között „játszani”.
MN: A vízlépcsőzéssel szemben visszatérő ellenérv, hogy tönkreteszi a folyó menti tájat, például a Duna menti galériaerdőket, a természetes partszakaszt, így károsítja az élővilágot.
SL: Persze, mindkét oldalnak vannak érvei, amelyek látszólag helytállók – mégis valahogy fel kéne oldani az ezzel kapcsolatos konfliktusokat. A konfliktusokat viszont utálják a döntéshozók, és ahelyett, hogy megpróbálnának megoldást találni, inkább félresöprik őket. Közben kormányzattól függően változnak a hivatalos álláspontok, néha meglepő irányba.
MN: Emlékezhetünk rá, hogy a meghiúsult nagymarosi vízlépcső ügye volt a rendszerváltás egyik olyan kulcstémája, ami kikezdte a Kádár-rendszer renoméját, legitimitását, és amiben kénytelen volt visszakozni. Azóta sem merte egyetlen kormány sem komolyan felvetni ezt a kérdést.
SL: Ne felejtsük, ez később a Horn-kormány bukásához is hozzájárult. Arról azért keveset hallani, milyen stratégiával próbálkozik a mostani kormány.
MN: Azt gondolná az ember, hogy erről a kérdésről nem is nemzeti szinten kellene dönteni, hiszen a Duna összefüggő vízgyűjtő területe magába foglalja Európa közepének jelentős részét.
SL: Ennek kormányzati feladatnak kellene lennie, legalább addig a szintig, amíg azonosítani nem tudják, hogy mik a kulcsproblémák, és aztán kidolgozni a következő lépéseket.
MN: Vannak arra utaló jelek, hogy a már kilencedik éve hatalmon lévő Orbán-kormány stratégiai szinten foglalkozna a Duna és más fontosabb felszíni vizeink kérdésével? Létezik valami távlati stratégia, esetleg a szomszédjaink bevonásával?
SL: Én még azt tanultam, hogy Magyarország vizes nagyhatalom, ami azt is jelenti, hogy tudásunkat külföldi országokban is tudjuk hasznosítani. Néha nyilatkoznak politikusaink, még a köztársasági elnök úr is, az MTA-nak is van egy víztudományi programja. Úgy látom, az alapadatok ismertek, a szakmai tudás adott, a problémák többsége azonosítható, a jövőre vonatkozó forgatókönyvek a mérnöki tudás alapján felvázolhatók. Most már csak dönteni kéne a legfelsőbb helyeken a stratégiagyártás elkezdéséről, de az a baj, hogy Magyarországon ugyan imádják használni a „stratégia” kifejezést, a mögöttes szakmai tartalom azonban rendre hiányzik.
