Ötven éve született (s nem mellékesen: harminc éve mutatkozott be az Újpesti Dózsa akkori, klasszis csapatában) Törőcsik András, a késő Kádár-kor ünnepelt (és sokszor szidott) labdarúgója. A tiszteletére rendezett gálamérkőzés egyszerre volt megható és (főleg a körítés miatt) módfelett szórakoztató.
Az idei május elseje az ünnepek és rendezvények durva torlódását hozta magával: a munka nemzetközi ünnepe ezúttal vasárnapra, így értelemszerűen anyák napjára esett - ami pedig egyértelmű kasza a lufi-, virsli-, sör- és lopottvirág-dílerek népes csapata számára. Ehhez képest meg már csak apróbb adalék, hogy e napon ünnepli (akaratán kívül, ötven éve mindig) Törőcsik András is a maga születésnapját - ami csak tovább fokozza a májusi első vidám vasárnaphoz kapcsolódó képzetek és szimbolikus tartalmak szinkretikus zűrzavarát.
Az e napra rendelt Törőcsik-ünnep úgyszólván értelmezhetetlen a kontextus nélkül - cikkünk szerzője tehát, mintegy bemelegítésként, meglátogatja a kelenföldi anyák napi majálist - kellemes környezet, verőfény, lombok mögé rejtőző panelerdő, vidám hangulat, a közönségre bátran kikacsintva a Tizenhat tonnával indító vendégművész ("S az asszony hallgat, mert a kezem gyors"). Azazhogy a nap nem is ezzel kezdődik - már csak a miheztartás végett bele-belepillantunk a vasárnap ebédidőben zajló Újpest-Debrecen rangadó tévéközvetítésébe. A hazai csapat egyértelműen jobb, s leküzdve a fáradt ellenfél és az indiszponált bírói hármas erőtlen ellenállását, végül magabiztos, kettő-nullás győzelmet arat. Remek előjel, minden adott az ünnephez, s persze ahhoz is, hogy mire késő délután kifutnak a gyepre a közelmúlt félistenei, egyetlen torok se maradjon szárazon a lelátón. S valóban, a Szusza Ferencről elnevezett stadionban szerény becslésünk szerint is vagy háromezer, igen emelkedett hangulatú szurkoló várja Törőt és barátait, javarészt lilába öltözve. A nézők közül jó néhányan már a délelőtti matinéről ragadtak itt, s jó sztahanovista módjára legszerényebb számítás szerint is vagy hét órája isznak. Nem is csoda, hogy éppen ők köszöntik a legércesebb hangon a pontosan hatkor kifutó veteránokat: az egykori Újpest-focistákat (az ún. Törő Team tagjait) meg a nagy ellenfeleket, akik Dream Teambe tömörülve próbálnak méltó partnerek lenni a játékban. A barátai által csak Kesének nevezett Törőcsik András persze utoljára fut ki a pályára. A derék közönség őrjöng, természetesen zúg a "Táncolj, Törő!" - pedig saccra úgy a felük valószínűleg sosem látta játszani az egykori zsenit (még rosz-szul, enerváltan sem).
Csak az Újpest
A Törő Teamben ott a hetvenes-nyolcvanas évek Dózsájának számos klasszisa: Dunai II. Antallal kezdődően és Véber Györggyel bezárólag (ő persze, jóval fiatalabb lévén, sohasem játszott együtt Törőcsikkel), míg a Dream Team a megszokott felhozatalt kínálja: az ötven körül járó egykori ellenfeleket/válogatottbéli társakat (Nyilasi, Kiss László, Zombori, Nagy Antal és a legjobb barát, Ebedli) és az egykori Mezey-válogatott kulcsembereit (Esterházy, Kiprich, Détári, no meg a bírósági ügyeiről és idült szerencsejáték-szenvedélyéről elhíresült Bognár Gyuri). Minden játékos kilences mezben, hátán "Törőcsik" felirattal játszik, így azután bizonyos távolságról már nehézkes felismerni az egykori klasszisokat, habár Dzurják Csöpi ormótlan mozgása speciel ennyi év után is összetéveszthetetlen.
A jó emlékezettel megáldott/megvert néző sokat derülhet - azt például biztosan megtanulta, hogy mindenkor az eggyel (kettővel) korábbi generáció tud jól, szépen, eredményesen focizni (a preferenciák sorrendje persze változhat), a jelen mindig a méltatlan utókor - belőlük rendre csak öregfiú korukban lesz bezzeg-generáció. Ez van: Kocsis Lajosból vagy Vargából sosem lett Puskás, szegény Törőcsik meg még náluk is szerényebb karriert futott be. Úgy tűnik, csak a szenvedélybetegségek és a tudatos/ösztönös önsorsrontás marad - úgy is mint kohéziós erő és vezérfonal. Ma már Törőcsiket sírja vissza a nép, pedig közben a játék megváltozott - arra is emlékszünk, hogy Törőcsik már a maga korában némileg lassúnak számított, a mai focit pedig sajnos fizikai kép-telenség örökké másnaposan játszani. Ha cinikusan, az ünnephez méltatlanul akarnék fogalmazni, úgy azt mondhatnám: Törőcsik gyorsasága egy cseppet sem kopott meg - nem úgy az ízületek meg a forgók -, különös tekintettel a csípőre, melynek kiszámíthatatlan mozgása egykoron annyi védőt (sőt egyszerű járókelőt) tévesztett meg. Egy ideig maga Törő is lebegtette: talán ki sem fut a gyepre, de vasárnap mégis ott volt a pályán. Rendre pontosan passzolt a gólszerző Bodnárnak és Feketének, azután egy közeli fejessel és egy csodálatosan könnyed, laza tizenöt méteres emeléssel tette fel a koronát aznapi teljesítményére. Tudjuk, ez csak egy gála: nincs fault, nem taszigálják, rúgják, csípik egymást az egykori ellenfelek, s ez alkalommal a csatárok által méltán gyűlölt lesszabály is hatályon kívül helyeztetett.
A második húszperces félidő elején azután Törőcsik jelentős őrjöngés kíséretében elhagyja pályát - s helyére, hogy az állandó Törőcsik-jelenlét biztosítva legyen, Attila fia áll be, majd ad rögvest egy újabb gólpasszt. A vége hét-öt, persze a Törő Team javára (a látottak alapján teljesen megérdemelten), úgy, hogy az utolsó percben már minden játékos a pályán tolong - húsz a húsz ellen persze egy kicsit már kaotikus, de sebaj. Az igazi ünneplés csak ezután következik: a Törőnek szánt ajándékok közül az utolsó különösen szívhez szóló - egy görlgrupp pléjbekkel, hogy legyen mire Törőnek táncolnia. Dukai Reginát és társnőit egy pillanat alatt elnyeli a pályára berontó tömeg - ám az említett technika nagy előnye, hogy a produkció akkor sem szakad félbe, ha felborítják az énekest. Söröspoharak, öklök és homályos tekintetek emelkednek az égre, egy ifjú rajongó a kitépett szögletzászlóval a kezében táncol, egyesek az orvul megkaparintott ünnepi dresszekkel büszkélkednek, s közben szakadatlan szólnak a technosított régi szocreál kuplék (Kétszer kettő néha öt stb.). Törőt végül a biztonságiak menekítik az öltözőbe, a Dukai-team távoztával pedig a közönség is oszlásnak indul - így lapunk csöppnyi stábja is iszkolóra fogja. Hazafelé még módunk van végiggondolni: miért pont a (koronként ilyen vagy olyan) futball nálunk az örök bűnbak? Tudjuk, néha szárnyalt a magyar foci, ám - lejtmenet ide vagy oda - soha, egyszer sem süllyedt az ország állapotjának átlagos színvonala alá.
