"A varázslat abban van, hogy e névjegykártyák mindegyike köré fel lehet építeni egy-egy kis világot" - mondja az ELTE 57 éves történésze. Lebeszél, hogy szimplán névjegykártyagyűjtőnek tituláljam, minthogy minden papír alapú forrás érdekli. "Kéziratgyűjtő vagyok, maradjunk ennyiben" - javasol gyorsan kompromisszumot.
Frank Tiborról kollégái és a jól értesült tanítványok tudják, hogy évekig tanított a kaliforniai egyetem Santa Barbara-i campusán; innen van, hogy nemcsak a hoszszú 19. század Közép-Európájának, de az amerikai történelemnek is alapos tudója. Néhányan látták kéziratgyűjtő szenvedélyének legédesebb, Napóleon, Thomas Mann vagy Szabó Lőrinc leveleiben testet öltött gyümölcseit is. Arról azonban kevesen tudnak, hogy a gyűjtés közben több száz történelmi személy névjegye is "megtalálta" őt.
A szenvedély korán kezdődött. 13 évesen, a barátjánál látott családtörténeti dokumentumok hatására az addig nagy becsben tartott bélyeggyűjtemény kezdte elveszíteni vonzerejét. "Talán az unokabátyámtól kapott Gustav Mahler-kártya volt az első" - me-séli a professzor faltól falig könyvekkel és fényképkeretekkel zsúfolt, gyér fényű nappalijában. Vagy talán mégis inkább úgy lehetett, hogy a zongorista-zeneszerző nagymama '45 után elsüllyedt világát őrző relikviák közt már korábban is rátalált zenészek efféle kéznyomára, így Bartók két, nagymamához írt levelére. A kíváncsiság és a vágyakozás azóta is tart - azzal együtt, hogy a pénz mindig komoly korlátokat szab a lehetőségeknek. Brahms névjegykár-tyájához fűződő, több évtizedes vágyakozása még John Ridland amerikai költőt is megihlette, aki balladát írt a történetből (ez épp most címadó verse lett új, magyar nyelvű kötetének).
"A névjegy egyfajta lélektani látleletet ad a gazdájáról" - vallja a történész, akit a gyűjtés és a gyűjtemény indított el pályáján. Közben a telefon és az e-mail előtti világ írásbeliségének személtetésébe kezd, és a primitívebb, de szofisztikáltabb kommunikációs korszak lenyomatát mutatja be. Papírtasakokból több száz névkártya kerül elő, tudomány, politika, zene, irodalom és művészet a rendező elv, de a papír- és betűméret, s kivált a kézzel rájuk írt tartalom nem marad észrevétlen.
Egy csokorra való francia köztársasági elnök és miniszterelnök után a kerek asztalon is egymásra talál Dreyfus kapitány és Emile Zola. Teleki Pál francia névjegyére írt gyöngybetűi Hubay Jenő művészi kacskaringóival rivalizálnak, bizonyítandó, hogy a névjegykártyát e korban nemcsak a személyiség képviselőjeként, de tömör üzenethordozóként is gyakran használták. Armand Lanoux francia írónak a becsületrend félhangya nagyságú rajzolatával ellátott kártyája is figyelmet kelt, ahogy Thomas Koschat ismeretlen osztrák zeneszerző nyolc sorba tagolt érdemei, vagy Pulszky Ferenc névkártyája, aki viszont elégnek tartott a nevén kívül annyit jelezni a jobb alsó sarokban, hogy "Múzeum".
A falakon ettől is különb összeállítások küzdenek a figyelemért: 1909-1911 három irodalmi Nobel-díjasa verseng a majd húsz év alatt összeállt Kossuth (a névjegyre nyomva valóban csak ennyi: "Kossuth"), Deák, Görgey, Andrássy négyessel, de a szemközti falon Liszt Ferenc eredeti fényképpel kiegészített kártyája aratja le a babérokat.
A gyűjtemény minden darabjának megvan a maga története és történelme. Frank Tiborban ennek ellenére azok a kéziratok maradtak meg a legmélyebben, amelyeket ugyan a kezében is tartott, de nem tudott megszerezni. De van remény! Brahms névkártyája már ott lóg a falon, bekeretezve. Igaz, arra már nem emlékszik, hogy mikor és melyik antikváriusnál sikerült megszereznie.
Szabó M. István
