Nem kell félni, nem fogok értelmiségi fanyalgásba arról, hogy sok pénzből könnyű látványos mozit csinálni, semmi bajom a jó mozikkal. Rodolfó-függő sem voltam soha, merthogy képtelen vagyok hosszú ideig összpontosítani, frusztrált leszek a fejtörőktől, sőt a logikus gondolkodás sem kenyerem, az emelő volt az utolsó gép, aminek értettem a működését. Nincs tehát semmilyen előítéletem David Copperfielddel szemben, mi több, bíztam abban, hogy jobban leköt, mint a többiek, merthogy kicsit unatkoztam mindig, amikor bűvészt vetett utamba a sors. Róla tudtam, hogy nem kártyákkal, kendőkkel, hanem vasúti kocsival, Niagarával, Szabadság-szoborral szokott bíbelődni, engem meg főleg a mikromágia untat, a sok töltelék, hiába tudom, hogy pont ezalatt vernek át, terelik el a figyelmemet, alig várom már a légtornászokat.
Szerencsére csúszott háromnegyed órát a program, a Copperfield-show, ahogy nevezik, így az illúzióra várva gyönyörködhettem a hús-vér valóság számtalan gyönyörű manifesztációjában körülöttem. Komor, barázdált arcú, szoláriumbarna vállalkozók terelgették feketébe öltözött bombázóikat, fantasztikus kismamák, reprezentatív negyvenesek: a nők kilencven százaléka kenterbe verte a jeles mágus bármelyik segítőjét. A társaságomban lévő öt alsó tagozatost hidegen hagyta a genetika számtalan, a teremben felvonult csúcspontja, verekedésük szusszanásnyi szüneteiben fennhangon disznó vicceket meséltek, vagy aggódtak, hogy nem látnak majd semmit, amiben aztán nem is csalatkoztak. A show már lekötötte őket, két órán át álltak a széken, és jelentkeztek, őket vigye fel a zsinórpadlásra DC, lehetőleg örökre. Egyikünknek sem lett ilyen szerencséje, a show utolsó számaként 13 felnőttet tüntetett el a mester, aztán közölte, hogy a visszavarázslást sajnos még nem tudja, meg hogy az élet a legnagyobb varázslat, azt húzott elfele.
DC végigdumálta az egész műsort, meglepően szórakoztatóan. Nem állt meg a Jó estét, Budapestnél, végig próbálkozott a magyarral, de a legjobb az volt, amikor a tévés hittérítők és saját show-ja (meg a kettő közönsége) közti hasonlóságokra célozgatott, amely utalások persze hidegen hagyták a szekularizálódott magyarokat, de a Copperfield-emléktárgybiznisz poénjai már bejöttek a sok huszonötezer forintos jegy tulajdonosának. Bár tiszta erővel nyomatta a macsóságot - 1977-ben álltam így utoljára, amikor sárga, hegyes orrú csizmámban elhagytam a külvárost gimnáziumi tanulmányok folytatása céljából -, képes volt hülye gyerekként vigyorogni a kamerába, mert nézni persze csak oda tudott. A show-ja közepes, de látványos szórakoztatás sok pénzből, olyan, mint a zenék, U2, Stones, semmi extra, semmi gagyi. Momentán ő fűrészeli el leglátványosabban az embert, sugárral persze, nem rókafarkúval. Sajnos nem repült, pedig már a BS-be tartva kémleltük az eget, de azért csinált néhány zavarba ejtő dolgot - ilyen célra törő és kimerítő médiakampány után nem írnám le őket. Az egy kicsit ciki, hogy még a szünetben is a show-iból vetítették a csúcspontokat, ráadásul így kiderült, hogy kábé kétszer hosszabb az előadás, mint amennyi van benne, merthogy látványnak azért kicsit sovány, amit nyomattak. Szolidan unatkoztam csupán, a gyerekeknek viszont nagyon bejött. Tartok tőle, hogy ezután fikázni fogják a vándorcirkuszos kismestereket, pedig legerősebb cirkuszi élményem ahhoz a négyfős trupphoz kötődik, akik ´85-ben a feketetói vásárban a jegyszedőtől a bűvészig minden cirkuszi szerepet eljátszottak, nem is akárhogy. Talán csak akkor bicsaklott meg az előadás, amikor a (direktor/untermann/zsonglőr) bűvész produkciója közben összeveszett közönségével, akik nem átallották fennhangon bemondani a trükkök megfejtéseit. De a folytatás bebizonyította, hogy az ember éhes a csodára, még ha az lyukas neccharisnyában toppan is elé. A következő számra, a pénztáros/bűvész segítője/állatidomárra gondolok, aki előbb egy leszedált hüllőt tekergetett magán, majd egy rozoga kofferből előszedett egy apatikus óriáskígyót, és a feje fölé emelve kitámadott a színpad széléig, mire a közönség azt mondta, hááá, és visszahőkölt - meg volt mentve az előadás.
Gyerekeimnek már magasabban van az ingerküszöbe, akkor is csak én sírtam, amikor együtt néztük Az öreg bánya titkát, bosszúból elmondtam nekik a Szabadság-szobor eltüntetésének igaz történetét. Nem omlottak össze hitehagyottan, mint ahogy az sem kergette őket a szolipszizmus örvényébe, amikor meglátták, ahogy egy hosszú, elrejtett madzagot rángatok, a végén Jézuska csengőjével. Úgy tűnik, számukra a racionalitás még nem ellentettje, hanem kiegészítője a csodának, de lehet, hogy egészen másról van szó.
- kerényi -
