Nyilvánvaló, hogy egy ilyen terjedelmű anyag nem térhet ki minden olyan részletre, amely Magyarország úgynevezett abszorbciós (azaz a támogatások megszerzésére, lehívására való) képességének borzasztó állapotát magyarázza és jellemzi, mégis két olyan szempontot érdemes megemlíteni, melyekkel az írás foglalkozik ugyan, de csak érintőlegesen. Jóllehet ezek a szempontok sokkal hangsúlyosabbak a valóságban annál, mintsem azok is gondolják, akiknek az egész támogatásosztási rendszerre rálátásuk van - kellene hogy legyen.
1. A cikk érinti az úgynevezett pályázati tanácsadók körét, akik, mint a cikk írja, "mintegy Kiváló Áruk Fórumaként létrehozták a Pályázatírók és Tanácsadók Országos Szövetségét". Vélhetően ezek a szervezetek a "szakma" becsületesebb és felkészültebb szervezetei közé tartoznak, egyébiránt nem valószínű, hogy arcpirulás nélkül ki mernének állni a nyilvánosság elé. A helyzet ugyanis az, hogy nemigen van kártékonyabb jelenség ezen a szakterületen, mint az úgynevezett bér-pályázatírói tevékenység. Ez azt jelenti, hogy ezek a szervezetek vagy magánzók boldog-boldogtalannak hajlandók elkészíteni formailag megfelelő (ez, mint a cikk is említi, sajnos legalább olyan központi - ha nem fontosabb - kérdés a pályázati életben, mint maga a tartalom) pályázatokat, úgy, hogy gyakorlatilag felelősség nélkül írnak és vállalnak olyan célokat, tevékenységeket, amelyek az adott pályázati kiírásban elvártak, de sem a pályázó szervezet (ha van olyan egyáltalán) céljaival (ha van olyan egyáltalán), célcsoportjával (ha van olyan...), sem személyi és anyagi erőforrásaival köszönő viszonyban sincsenek. A cél az, hogy megszerezzék a támogatást mindenáron. A pályázóra (és a támogatóra és a célcsoportra) aztán akkor köszönt a rossz világ, amikor egy ilyen pályázatát elfogadják, és hozzá kellene kezdeni annak a tartalomnak a megvalósításához, amiről nagyjából fogalma sincs.
Ilyenkor aztán már a bérpályázatíró sincs sehol, hiszen megkapta a díját, ami alapdíjból és sokszor "sikerdíjból" - de szép emlékű szó ez! - áll. Itt kell megjegyezni egy igen abszurd jelenséget még: a sikerdíjat a legtöbbször a megszerzett EU-s (jelen esetben Phare-) támogatásból fizetik ki. (Épp egy hete hívott fel egy "tanácsadó iroda", felajánlva szolgáltatásait, s erre a módszerre biztatott, amikor közöltem, erre nekem nincs pénzem.) A probléma azonban az, hogy maguk a pályázati kiírások legtöbbször kizárják a pályázatok előkészítésével, így a pályázatírással is kapcsolatos költségek kifizetését. Marad tehát a kreatív megoldás: a költségvetésben "tanácsadói", "projekt-menedzsment tanácsadás" stb. címen beépítik előre ezt a díjat, és majd az ezzel a tartalommal kiállított számlára ki is fizetik. Ezáltal tehát már a támogatott projektek elején elindul a "számlarajzolás", a fiktív vagy más teljesítésről szóló számlák kifizetése.
És most jön a java! Erről a gyakorlatról az egész pályázati szektor tud (úgy is, mint a támogató, lebonyolításban részt vevő szervezetek, támogatottak). Csakhogy senki nem változtat rajta, mert akkor szembe kellene nézni azzal a ténnyel, hogy gyakorlatilag alig maradna olyan szervezet, amelyik az önmaga paródiáját jelentő, bonyolult és bürokratikusan működő rendszerben befogadható (azaz az emészthetetlen, magyartalan pályázati kiírásoknak és irreális formai elvárásoknak megfelelni képes) pályázatot volna képes készíteni. Hozzájárul ehhez, hogy az említett "pályázati tanácsadók" sokszor maguk gerjesztik a piacot azzal, hogy maguk is eltúlozzák a rendszer bonyolultságát - hogy aztán végképp ne legyen senkinek kedve magától a pályázatíráshoz fogni.
Az persze egy-egytámogatási programban gyorsan kiderül, menynyire nagy hányadot képviselnek a kamu pályázatok, melyek megvalósításából semmiféle kézzelfogható haszon nem származik. De ekkor már késő. Melyik az az adminisztratív szervezet, amely kész kijelenteni: az egész programot rosszul építettük fel, kudarcos a támogatásosztás módja. Marad tehát a lebonyolítók és támogatottak közti színjáték: a támogatott szervezeteket afelé nyomják a lebonyolításban részt vevő szervezetek, hogy papíron igazolják tevékenységüket, időben, szépen. Hogy a sok beszámoló mögött mi van a valóságban, az senkit nem érdekel, mert mindenki tudja. És a támogató sem bolondult meg bevallani, hogy ő bizony nem teljesítette a pályázatában vállaltakat, mert még vissza kellene fizetnie a támogatást.
A jelenlegi magyarországi pályázati életnek épp ez a tehetetlenségi nyomaték a fő akadálya. Ahelyett, hogy egyrészt átláthatóvá és ésszerűbbé tennék a támogatásosztás rendszerét (mert ez igenis lehetséges, csak könnyebb Brüsszelre mutogatni, onnan jön a szigor), másrészt felkészítenék a magyar társadalmat a pályázati életbeli boldogulásra, inkább hihetetlen mennyiségű papírral és bürokratikus eljárással védik magukat az érintettek. Valóban, a Pályázat Előkészítő Alap (PEA) jó ötletnek tűnt ennek a problémának a kezelésére, itt is van azonban egy komoly hiba, ami a második legnagyobb probléma az EU-s támogatások elosztásával kapcsolatban.
2. Mint az előzőekben bemutattam, a Phare-programok esetében annak volt a legnagyobb sansza a támogatás megszerzésére és a projektek többé-kevésbé sikeres megvalósítására, aki igénybe tudta venni a "pályázatírói tanácsadásokat", és megfelelő projekttervezési és -megvalósítói kapacitással rendelkezett. Csakhogy ez a két feltétel teljességgel hiányzik az országnak azokból a régióiból (például Cserehát), amelyek a leginkább rászorulnának a fejlesztési forrásokra. Ehhez járul még a pályázati önrész hiánya, hiszen az itteni szervezetek, önkormányzatok működni is alig képesek, nemhogy önerőt biztosítani a túlélésüket közvetlen érintő projektekhez. (Érdekes probléma az is, hogy ugyan mi indokolja az önrész megkövetelését olyan szervezetektől, projektektől, amelyek közcélért és sokszor civil, nonprofit alapon működnek. Van erre is válasz, de az ismét csak a pályázati rendszer cinizmusában rejlik.) Szembetűnő a területi aránytalanság kérdése, de még feltűnőbb és elkeserítőbb a romáknak szánt EU-s pénzek sorsa. Hálás kutatási téma lenne - egy független kutatónak - annak elemzése, ezeknek a pénzeknek mekkora hányada ért valóban célt, s mekkora jutott a projekteket lenyúló önkormányzatoknak, bérpályázatíróknak, az egész irányító bürokráciának.
Ezáltal épp oda nem érnek el - vagy nem a megfelelő arányban - az EU-s források, ahol a legnagyobb szükség volna rájuk. A PEA pályázati rendszer azt a célt szolgálta elérni, hogy a strukturális alapokra (melyek egyik fő célja épp a regionális különbségek csökkentése) beadandó pályázatokat szakértők segítsenek kidolgozni, beadott pályázati ötletek alapján. Csakhogy a PEA lebonyolításába hiba csúszott. Egyrészt olyan gyorsan kellett - volna - reagálni a pályázni kívánóknak (alig egy hónap volt a kidolgozásra, de a beadás után több mint fél évig nem történt semmi a pályázókkal), hogy ezekbe a leszakadófélben lévő régiókba vagy egyáltalán el sem ért a lehetőség híre, vagy nem volt meg az a szakértői bázis, amely felismerte volna ezt a lehetőséget, és legalább ezt az előpályázatot elkészítette volna.
A PEA így tehát arra semmiképp nem tudott választ adni, hogyan lehetne a fejlesztési támogatásokat jó fejlesztési célokra és projektekre, épp azokra a településekre eljuttatni, ahová azokat a folyamat legelején szánták.
De ismét lesznek majd projektek és eredmények. A papíripar ismét jól jár.
Béres Tibor
urdung [at] hu [dot] inter [dot] net
A szerk. A világ békéjéért
Magyar Narancs, 2004. március 25.
Kedves MaNcs!
Ne kezdjétek el már ti is Big Bennek neveznia londoni Parlament óratornyát, mint a múlt heti szerkesztőségi cikkben. Big Ben nem a torony neve, nem is a híres négyoldalú óráé, hanem az óriási harangé, amely kívülről természetesen nem látható, ezért értelmetlen lenne transzparenst aggatni rá - hiszen a kutya sem venné észre. (Az 1858-ban a helyére emelt, 14 tonnásharang egyébként a Parlament építészeti főfelügyelője, Sir Benjamin Hall után kapta a nevét.)
Üdv.
Révbíró Tamás
