Meglehetősen zaklatott a műszaki-tudományos eszközök szervezett és tudományos igényű gyűjtésének története - mármint nálunk. Hogy csak egy epizódot emeljünk ki: a háború alatt tizenhárom darab, egyenként tizenöt tonnás vagonban küldték a teljes addigi kollekció anyagát a haza kebelére frissen visszatért Kassára - 1943 novemberében meg is nyílt ott a műszaki múzeum, ám alig egy éven belül odalett Kassa, azután kezdhették az egészet elölről. Azután helyet is talált magának a gyűjtemény (Lágymányoson, a Kaposvár utcában), melyet sokáig csak alkalmilag látogathatott a szigorúan szakmai közönség, mostanra pedig a múzeum átalakításával, a raktárcsarnokok átépítésével hirtelen kellő tér nyílt a sok és sok ezer műszaki berendezés elhelyezésére. A gigantikus tárlat immár az Országos Műszaki Múzeum tanulmánytára nevet viseli: annál is jogosultabb az elnevezés, mivel itt nem csupán zárt készülékházakat láthatunk, hanem többször alkalmunk adódik betekinteni a műszer belsejébe is.
Az első tárlóban néhány kivétellel az áramot nem igénylő berendezések kaptak helyet: szofisztikáltan finom mechanikák és gigantikus mesterművek, rugók, fogaskerekek, lencsék és geodéziai eszközök hevernek előttünk mértéktelen mennyiségben.
A magyar teodolitnak egykor csodájára járt a világ, kaszáltunk az '58-as brüsszeli világkiállításon, mára meg már a gyár sincs meg, ahol mindezt megtervezték és összerakták. Ám búsongani sincs időnk, mivel a míves földgömbök, a páratlan alapossággal kidolgozott csillagászati távcsövek vagy éppen az archív, kis dobozba rejtett 35-ös filmfelvevők hamarosan magukra vonják a figyelmet. Ez utóbbiakból nagyjából kronologikusan - s egyben ez a kiállítás valamennyi szekciójára kiterjedő logikai elv - egész sorozatot állítottak össze: fényképezőgépből pl. több vitrinnyit találunk, a Pajtástól a mai digitális kütyükig gyönyörű ív húzható, s közben olyan csemegék adódnak, mint az egykori Gamma-művek tükörreflexes gépcsodái. Ráadásként a szorgalmas látogató ajándékba megkapja az sztk-keretes szemüveg komplett történeti genealógiáját is - a bátortalan kezdetektől a brutális végkifejletig.
Megtalálja számítását
A ma embere már csak olyan, hogy leginkább annak históriája érdekli, amit maga is gyakorta használ. Nos, a sok-sok számítógépgyakó itt és most alaposan megkapja a magáét. Kezdetnek mindjárt az arcukba tolnak egy Ural-2 csöves (!) számítógépet, amelynek a fele sem férne el egy normál garzonlakásban. A maga idejében közepes teljesítményűnek számító gép ferritgyűrűs és mágnesdobos tárolóegységével, lyukkártyás és mágnesszalagos memóriájával simán elboldogult az alapműveletekkel, ha jókedve volt, a másodfokú egyenletek sem jelentettek problémát (ne röhögjünk, ezzel máris többet tudott, mint embertársaink túlnyomó többsége). Az Ural-2 méltó párja a legendás (és több rezsim által is meghurcolt) Kozma László professzor MESZ-1 fantázianevű nulladik generációs (relés) számítógépe, amely egykoron kifejezetten oktatási célokra készült. Annak idején (támaszkodva a Képes Gábor által írt tárlatvezető füzetre) ezek a monstrumok maguk voltak a megtestesült, legendával és félelemmel övezett orákulumok - a megrendelő papíron adta le a kért műveletet (legyenek azok az épülő Erzsébet híd statikai számításai vagy Tóth Árpád-versek nyelvstatisztikai vizsgálatai), s papíron kapta meg az eredményt, ám a Gépszörnyet sohasem láthatta. A legenda szerint ezen kevesek egyike volt ifj. Simonyi Károly, a híres fizikusprofesszor, aki utóbb már Charlesként a Word és az Excel megalkotása nyomán lett híres és gazdag, s most épp arra vár Csillagvárosban, hogy Farkas Berci nyomdokain, második magyarként kilépjen az űrbe.
Az evolúciós lánc talán sehol sem olyan látványos, mint éppen a komputereknél: egy-két évtized, és máris megkezdődik a személyi számítógépek regnálása: a Sinclair ZX Spectrum és a Commodore-64 nyomdokain megjelenik a Primo, az első magyar PC. A Primo, bár csak fekete-fehér grafikát bírt produkálni és a törtfehér (mocsokszínű) szovjet műanyagból épült háza sem volt éppen vonzó, ennek ellenére vagy kilencezer példányt szereltek össze belőle a sárisápi Új Élet MgTsz-ben. A magyar számítógép ideális kiegészítő perifériái voltak a Junoszty tévék és az MK27-es magnók, ezek segítségével már simán futottak az olyan játékok, mint a Jet Set Willy magyarításaként keletkezett Vili, a bányász. S hogy mindez nem véletlen, azt igazolják azok a kütyük is, amelyeket (lévén egykor COCOM-listásak - emlékszik még valaki e kifejezésre?) úgy csempésztek be az országba az illetékes hivatalos szervek, vagy amelyeket a kreatív ötletkezelés módszerével más gépek darabjaiból (és mások innovációiból) állítottak össze ravasz honfitársaink.
Akad itt persze, ami csak magyar és csak a miénk: Jedlik dinamója, a Pacsirta rádiók, a Cleopatra rádiós erősítők, a BEAG hifik, a Munkácsy Color tévék láttán könnybe lábad az ember szeme, de a csúcs mégiscsak a Katicabogár, amelyet még az 1960-as ipari vásárra készített Muszka Dániel (a magyar kibernetikatörténet másik legendájának, Kalmár Lászlónak a tanítványa). A gyönyörűen formatervezett elektronikus bogár követi a zseblámpa csóváját, megtanulja a fénnyel együtt hallott sípszót, tiltakozik, ha megnyomjuk a pöttyét, és szinte dorombol, ha a hátát simogatják.
Mindez csak néhány item a sok ezerből - jöjjenek, és nézzék meg, különben nehéz pontosan megérteni, miben is különbözik a most a tegnapelőttől.
Bejárat a Prielle Kornélia utca-Szerémi út sarkán, nyitva: K-P és minden páros szombaton 10-től 16-ig
