Magyar Narancs: A tömeges kivégzések során 2 millió zsidót öltek meg a németek a helyi lakosság szeme láttára vagy közreműködésével. Miért fontos a holokauszt nem zsidó szemtanúinak a vallomása?
Patrick Desbois: Bizonyító ereje van. Meggyőző lehet különösen a kételkedők vagy a holokauszttagadók számára, akik nem zsidókként kétségbe vonják, relativizálják a zsidó túlélők elbeszéléseit.
MN: Végigjárta Ukrajnát, találkozott magyar vonatkozású tanúvallomással?
PD: Sok szemtanúval találkoztam Ukrajnában, akik emlékeztek a magyar zsidók megölésére.
MN: Kamenyec-Podolszkijra gondol?
PD: Nem feltétlenül, bár valóban ezt a települést említik a leggyakrabban a magyar zsidók 1941-es ukrajnai tömeges legyilkolásával kapcsolatban. De kevéssé tudott, hogy az akkor Magyarországhoz tartozó Kőrösmező melletti határszélen a szovjet/ukrán oldalon kezdték el a tömeges kivégzéseket. Nagyon jól emlékszem arra a határ menti faluban élő asszonyra, aki elmesélte, hogy az anyja éjszakára egy darab rongyba sajtot és kenyeret csomagolt, amit egy fára akasztott, és ami aztán reggelre eltűnt. A kislány kileste, hogy éjszaka zsidók menetoszlopai vonultak végig a falun, akikről kiderült, hogy Magyarországról érkeztek. Egy másik asszony, Vaszilina kisgyerekként három alkalommal is szemtanúja volt a magyar zsidók jabloncai kivégzésének, és nagyon pontosan leírta, hogyan változtak a módszerek, hogyan lettek egyre tervezettebbek és „hatékonyabbak” a tömeggyilkosságok, amelyek a falusiak szeme láttára zajlottak. Amikor a határ menti tömegsírokat kerestem, az emberek nagyon ellenségesek voltak. Kiderült, hogy a háború alatt fosztogatók akarták felásni azokat a zsidókkal együtt eltemetett értékek miatt, és amikor egy helyi lakos ezt megpróbálta megakadályozni, lelőtték.
MN: Hogyan fognak neki a kutatásnak, és miért vállalják a helyi idősek, hogy a zsidók ellen elkövetett gyilkosságokról beszéljenek?
PD: A kutatást mindig a lengyel, szovjet, német levéltárakban kezdjük. Amikor az alapinformációkat megszereztük a helyi eseményekről, elindulunk a helyszínre, és bekopogunk a falusiakhoz azzal a kérdéssel, vannak-e még olyanok, akik emlékeznek a háborúra. Ha találunk szemtanút, elsőként arra kérjük, mutassa meg, hova temették a holttesteket. Sokat emlegetjük a szovjet mondást: a háborúnak akkor van vége, ha az utolsó holttestet is eltemetjük, és most mi azért jöttünk, hogy befejezzük a háborút. Volt egyszer egy idős ember, aki azt mondta nekem: „Atya, a kertemben 1542 zsidó van eltemetve, és senki nem érdeklődött felőlük 1942 óta, maguk az elsők.” Fontos, hogy amikor a helyiekkel beszélgetünk, ne ítélkezzünk. Egyszer egy olyan faluban jártunk, ahol a helyiek követték el a zsidók elleni pogromot. Nagy nehezen jelentkezett valaki, aki hajlandó volt erről beszélni: „Betörtünk egy zsidó család házába, az apám megölte a felnőtteket, anyám végzett a csecsemővel, én és a bátyám egy kosárba gyűjtöttük az értékeket.” A szomszédok próbálták lebeszélni őt, hogy szóba álljon velünk, de ő beszélni akart, mi pedig nem nyilvánítottunk véleményt. Egy másik esetben egy román férfi mesélte el, hogyan ölt meg 223 embert. Részletesen elmondta, hogy mennyire fárasztó volt tartani a nehéz gépfegyvert, hogy az ujjai majd lefagytak közben. Az áldozatokról semmi emléke nem volt, hiába kérdeztem, nem tudott mit mondani. Nagyon megterhelő interjú volt. Amikor végeztünk, kikísért a kapuig, és hosszú életet kívánt nekem. Ugyanígy egy iraki fiatalember, aki számos lefejezést végzett, nyíltan, készségesen és kedélyesen válaszolt a kérdéseinkre. Nem mutattuk ki az érzéseinket, inkább arra kértük, mondjon el minden technikai részletet a gyilkosságról. Az emberek nagy többsége könnyen beleegyezett az interjúkba, különösen Kelet-Európában.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
