I. világháború: a k. und k. hadsereg első hónapjai

Pánik és kudarc

Tudomány

A Monarchia vereségek sorozatát szenvedte a száz éve kezdődő világháború első hónapjaiban: hadicéljai közül semmi sem teljesült, serege nemcsak az oroszok, de a szerbek ellen is kudarcot vallott. Mindez előrevetíthette: a háborút nemhogy megnyerni, befejezni sem lesz könnyű.

Az I. világháború nehéz körülményei alighanem valamennyi háborús felet meglepték. Nem csak a gépesített tömeghadseregek mozgatásának problémáiról vagy a modern hadviselés kínjairól beszélünk: a seregek kohéziójának, harckészségének és harci szellemének, az öldöklés lélektani feltételeinek megteremtése is komoly feladatot rótt a katonai szakemberekre. A Monarchia hadserege, a k. und k. ármádia és legfelsőbb irányítói alaposan megszenvedtek e feladatokkal – legtöbbjükkel évek alatt sem tudtak megbirkózni. Pedig a háború első néhány hónapja kulcsfontosságúnak bizonyult: ekkor dőlt el ugyanis, hogy még a szerbek villámháborús legyőzésére sincs esély, s az osztrák–magyar haderő minimum kétfrontos harcra kényszerül, amiből többször háromfrontos is kerekedett.

Seregek ura

A Monarchia hadseregét (erről ír Pollmann Ferenc hadtörténész a Rubicon idei I. világháborús számában) utólag is igen nehéz feladat volna valamiféle kemény, mérhető és összehasonlítható kritériumok alapján osztályozni. Ráadásul a hadtörténelem számos példája bizonyítja: pusztán mennyiségi kritériumok alapján lehetetlen egy hadsereg erejét jellemezni. Az emberi tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. S nem csupán arról van szó, hogy megfelelően fel kell öltöztetni a katonát, és fegyvert adni a kezébe (márpedig ebből a szempontból is forradalmi változásokat hozott a világháború első pár hónapja), de el kell érni, hogy a hadseregbe berukkolt, hevenyészve kiképzett és felfegyverzett katona társaival együttműködve hajlandó legyen harcolni – szigorú hierarchiában, parancsokat teljesítve, akár önmagát is feláldozva.

false

 

Fotó: Fortepan.hu

Módfelett nehéz előre, laboratóriumi körülmények között felmérni, hogy az egyik hadsereg mely tényezők terén van fölényben a másikkal szemben. A puszta létszámadatok legalább árulkodók: Ausztria–Magyarország békeidőben 415 ezres sereget tartott fenn, amit általános mozgósítással képes volt akár 1,8 milliósra duzzasztani. Ez imponáló nagyságnak tűnik, alig maradt el Franciaországétól, amely egyszerre 1,86 millió embert tudott kiállítani. Ezzel együtt jóval elmaradt a 3,5 milliósra becsült orosz, illetve a 2,4 milliósra taksált német haderőtől – kár, hogy hadseregünknek pont az oroszok jutottak ellenfélként. No és persze a szerbek, akiknek a Monarchia már 1914. július 28-án hadat üzent: a negyedmilliós szerb hadsereg még a vele szövetséges negyvenezres montenegrói sereggel együtt sem tűnt leküzdhetetlen ellenfélnek.

Papíron semmiképp – éppen ezért okozott mind a hadvezetés, mind a politikai elit, mind a laikus közvélemény számára oly keserű csalódást a világháború első hónapjaiban indított, a balkáni osztrák–magyar haderő parancsnokáról elnevezett ún. Potiorek-offenzívák véres kudarca. A két balkáni háborúban edződött és magas szinten motivált szerb katonák sokszor még a létszámhátrányt is képesek voltak áthidalni, miközben a frissen sorozott k. und k. legénységi állomány nehezen tudott alkalmazkodni a modern háború hirtelen nyakába szakadt körülményeihez; többször a hivatásos tisztek is csődöt mondtak.

A hadsereg felszereltségét jól tükrözik a katonai kiadásokra vonatkozó adatok. A Monarchia az utolsó békeév (1913) viszonylatában nettó nemzeti össztermékének 3,2 százalékát költötte hadseregre – pontosan ezt az arányt hozta Nagy-Britannia is, ám az összehasonlítás bázisát már nehezen lehetne összevetni. Ehhez képest a katonai kiadások aránya a szövetséges németeknél 3,9 százalék, az ellenfél franciáknál 4,8, míg a velünk közvetlenül a frontvonalakon is harcban álló Olasz- és Oroszországnál 5,2 százalék volt. A Monarchia a nagy- és középhatalmak között az egy főre jutó katonai kiadások tekintetében is az utolsó helyen kullogott. A különbség már a galíciai fronton is kiütközött: az osztrák–magyar csapatok felszereltsége még az oroszokét sem érte el. És még csak nem is ez okozta a legnagyobb fejfájást a közös hadsereg irányítóinak, hanem az összmonarchia „néptörzseinek” különbözőnek ítélt megbízhatósága. A nemzetek fölötti hadsereg látszólag érdektelennek mutatkozott a nemzetiségi kérdésben, és csupán a katonák anyanyelvét tüntette fel (a 11 fő kategória mellett akadt egy 12. „egyéb” is), ám Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök erősen aggódott – elsősorban a cseh ezredek vélelmezett megbízhatatlansága miatt, amelyeket éppen ezért az orosz front helyett a Balkánra irányítottak. De függetlenül az ott elszenvedett harctéri kudarcoktól, valójában a Monarchia cseh és más nemzetiségű katonáinak lojalitását sem kezdte ki komolyabban a háború négy éve.

 

Egy város pályaudvarán

Az osztrák–magyar háborús felvonulási terveket vizsgálva a Conrad tevékenységével kritikus hadtörténészek néha dilettantizmust emlegetnek. Pedig a vezérkari főnöknek alighanem megoldhatatlan feladatot kellett elvégeznie, így a kidolgozott tervek is csupán kényszer szülte alkotások lehettek. A Monarchia hadserege ugyanis képtelen volt egyszerre kétfrontos harcot folytatni. A szerbekkel szemben erőfölényben volt, de ha az ő oldalukon az oroszok is bekapcsolódnak, úgy a németek segítsége nélkül nem boldogulhatunk velük sem – amint azt a háború későbbi menete fényesen igazolta. Sőt: az oroszok részéről a puszta fenyegetés is elég lett volna – de, mint tudjuk, ez nem így alakult.

Szövetségeseink, a németek már augusztus 1-jén hadat üzentek az oroszoknak, s példájukat öt nappal később a Monarchia is követte. Márpedig Conrad haditervei akkor is számoltak a szerbek megleckéztetésével, ha az oroszokkal is meg kell küzdenünk: akár azon az áron is, hogy az északkeleti fronton, Galíciában területeket kell átengedni a támadó oroszoknak. Ennek érdekében Conrad gyakorlatilag két haditervet készített. Az első orosz hadba lépéssel számolt, s ebben az esetben csak minimális erőt szabadott volna a déli harcmezőn hagyni, és a csapatok többségét a támadó oroszok ellen kellett volna irányítani. A második terv viszont késedelmes orosz hadüzenettel, de legalábbis az orosz mozgósítás elhúzódásával számolt, s elképzelhetőnek tartotta ez alatt az idő alatt szétzúzni a szerbeket – ami szerencsés esetben a további orosz hadműveleteket is értelmetlenné tette volna. (Ez utóbbi már magában is súlyos értelmezési hiba volt.) Conrad tehát három csoportra osztotta a rendelkezésre álló 48 hadosztályt. Nyolc divízió (a boszniai, horvátországi és dalmáciai csapatok) a szerb frontot tartotta volna, a maradék negyven pedig két lépcsőben került volna az északi frontra. Azért kettőben, mert a rendelkezésre álló vasúti kapacitás egyszerre nem engedett többet: az A lépcsőben 28, a B-ben további 12 hadosztályt vethettek volna be az oroszok ellen. Az utóbbi csapatokat gyorsan délre is lehetett volna csoportosítani, ha mégsem lépnek időben az oroszok, s akkor húsz hadosztállyal éppen kétszeres erőfölényt lehet elérni a szerbekkel szemben. Conrad és szakértői lehetségesnek tartották a menet közbeni rugalmas alkalmazkodást, azaz arra is rendelkeztek tervekkel arra az esetre, ha az oroszok késedelmesen ugyan, de mégiscsak hadba lépnek.

Nos, az élet minden számításukat keresztülhúzta. Habár az oroszokkal vívandó háború elkerülhetetlensége már napokkal a tényleges hadüzenet előtt nyilvánvalóvá vált, az akkor már délre vonatozó B lépcsőt, azaz a teljes 12. hadsereget lehetetlennek bizonyult visszafordítani. A vasúti szakemberek ekkor már úgy vélekedtek, hogy legjobb lesz a szállítást befejezni, és a 12 hadosztályt kirakodni: ráérnek őket visszaküldeni akkor, mikor az A lépcső északra szállítása sikeresen lezajlott. Ennek következtében a 12. hadsereget nem lehetett harcba dobni északon, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá, míg délen Conrad kifejezetten megtiltotta a bevetését. (Ennek dacára számos csapatteste igenis harcba szállt, s ezek nem is jutottak el soha Galíciába – a többi is csak erősen megkésve.) A Monarchia haderejének nem kis része tehát a szállítási tervek felborulása nyomán sehol sem volt bevethető. E balul sikerült felvonulás (Pollmann Ferenc értelmezése szerint is) a Monarchia 1914. évi nagy vereségeinek fő okozója lett.

 

Fiaskó, szégyen és bosszú

Kudarcból márpedig nem volt hiány: Potiorek egymaga három offenzívát is vezetett a szerb fronton, ám mind az 1914. augusztusi, mind a szeptemberi, mind pedig a novemberi kudarccal végződött, s ennek nyomán a parancsnokot elmozdították a helyéről. Az orosz fronton sem alakult sokkal jobban a helyzet, ám ezt a közvélemény a cári csapatok erőfölénye tudatában némileg nagyobb megértéssel kezelte.

Mindez cseppet sem mérsékli a pánikot, amit az okozott, hogy az ellenség Galícia jó részének elfoglalása után a Kárpátokig tört előre, sőt szeptember 25-én az Uzsoki-hágón átkelve magyar földre hatolt, s október 6-án Máramarosszigetet is elfoglalta. Az orosz invá­ziót végül december elején a Krakkó előtt fekvő Limanowánál sikerült megállítani, de a közvetlen fenyegetettség csupán az 1915. májusi gorlicei áttörés nyomán szűnt meg. Az is jellemző, hogy a Monarchia itt bevetett 900 ezer katonájából két hónap után 550 ezer volt még bevethető (azaz rengeteg halottat, sebe­sültet és fogságba esettet vesztettek). November végére a Monarchia veszteségei elérték a 800 ezer főt: egy teljes generáció hullott ki, aminek nyoma a demográfiai hullámzásokban is tartósan megmaradt.

Az először harci helyzetbe került osztrák–magyar erők mind a szerbiai, mind a galíciai harctéren nehezen birkóztak meg az extrém stresszhelyzetekkel, és ez sokszor torkollott pánikszituációkba. 1914. augusztus 17-én a galíciai Satanównál erős orosz csapatmozdulatokba ütköző 5. hadosztály (mely kizárólag honvéd lovasezredekből állt) kezdett rendezetlen visszavonulásba, ami a kisvárost elérve szörnyű tolongásba és esztelen lövöldözésbe torkollott. A katonák saját bajtársaikat, közöttük parancsnokukat, Froreich Ernő altábornagyot is lelőtték. Ugyanekkor a szerbiai Cer hegységben tapasztalatlan „öreg” újoncokból álló cseh Landwehr-egységeket ejtett pánikba egy meglepetésszerű és fortélyos szerb támadás – mire a szörnyű veszteségek után rendezték soraikat, már el is veszett a csata (ez volt a világháborúban az antant első győzelme).

Pánikhelyzetben más tragikus események is történtek. Augusztus 17-én például a magyarok által elfoglalt, de szerb tüzérségi tűz alatt álló Száva-parti Šabac (azaz Szabács) városában a szerb reguláris egységekkel való együttműködéssel vádolt és internált civileket osztrák–magyar katonák halomra lőtték. Az eset, melynek felelőseit később sem sikerült felkutatni, jelentős nemzetközi visszhangot is keltett. Ráadásul a civilekkel való kegyetlenkedés (gyilkosságok, kínzás, tömeges nemi erőszak, rablás, gyújtogatás) a továbbiakban is fontos részét képezte a háborúnak. A frissebb történeti kutatások alapján (erről szintén az említett Rubicon-számban publikált Bödők Gergely történész) úgy tűnik, e tekintetben a véltnél jóval kisebb volt a különbség a két világháború között. Mindenesetre R. A. Reiss, a Lausanne-i Egyetem professzora, aki a helyszínen vizsgálta ki az osztrák–magyar csapatok szerb civilek elleni atrocitásait, már 1916-ban megjelent könyvében is 3500-4000-re tette pusztán az első Szerbia elleni invázióban meggyilkolt polgári lakosok számát. Reiss a háborús pszichózis tömeges előfordulásaként értékelte a kegyetlenségeket, amelyek oka a félelem; a visszaemlékezők néha a bosszúmotívumot, a szerbek délvidéki betörése során elkövetett atrocitásokat is emlegették. Az erőszak elburjánzása, a halállal kapcsolatos közöny kialakulása a háború szinte elsődleges antropológiai tapasztalatává vált. A Monarchia hadserege amúgy is keményen bánt a megbízhatatlannak ítélt polgári lakosokkal: a balkáni és a galíciai fronton és az idővel elfoglalt területeken rengeteg kivégzést hajtottak végre. Anton Holzer osztrák fotótörténész A hóhér mosolya című könyve ötszáz korabeli fényképpel illusztrálja a tömeges akasztásokat: nyilván kritikával kezelhető saját számításai szerint a Monarchia hadserege csupán a háború első hónapjaiban 36 ezer szerb, ukrán, cseh, lengyel, montenegrói, bosnyák és zsidó civillel végzett.

Neked ajánljuk