A rendelőkben ma is előfordul, hogy így beszélnek, ha távozik a panaszos: "Egy század katona kellene neki, az segíthetne a baján" (ha nőpáciensről van szó); illetve: "Na, ez is elmenne a munka temetésére" (ha férfiról). Pedig ők valóban betegek. Pánikbetegek, akik gyakran teljesen képtelenné válnak a mindennapi életre. "Olykor a szó legszorosabb értelmében öngyilkosság lesz a végeredmény" - állítja Gábor S. Pál, a közismert pszichiáter-kutatóorvos, aki évtizedek óta foglalkozik a pánikbetegséggel, sőt ő írta le elsőként, hogy a korábban ismert, "klasszikus", kardiális pánikbetegség mellett létezik hasi, illetve idegrendszeri is. "Egy betegemen nyolcszor hajtottak végre hasi műtétet. Fölöslegesen, mert amikor hozzám került, kiderült róla, hogy pánikbeteg."
A betegség sokféle, egymástól teljesen eltérő tünetének közös sajátossága: megtévesztően utánozzák más, súlyos betegségek tüneteit. Olyannyira megtévesztően, hogy a pánikbetegek tizenöt százalékát rohammentő viszi kórházba, s negyven százalékuk intenzív osztályra kerül.
Mi is az a pánikbetegség?
Agyi anyagcserezavar, amit legfőképpen a hangulatért, érzelmi életért felelős agyi ingerületátvivő anyag, a szerotonin hiánya okozhat, de a molekuláris receptorok túlérzékenysége is szerepet játszik létrejöttében. Rohamokkal jár, a roham alatt tizenháromféle tünet jelentkezhet, melyekből ha négy tíz percen belül bekövetkezik, akkor beszélhetünk "betegségről". A roham idején a betegnek halálfélelme van, a rohamok között pedig a rohamoktól fél - és mindez képtelenné teszi a cselekvésre. Az alapellátásban dolgozó orvosok a jellegzetes tünetek alapján megbízhatóan felismerhetnék a betegséget, ám ez még ma sem kellőképp gyakori. Előfordul, hogy a beteg sorra járja a legkülönbözőbb kivizsgálásokat, ahol rendre negatív eredményt kap, és csak később hangzik el a valós diagnózis.
A pánikbetegség elsőként leírt formája a kardiális pánik. A beteg a lehető legkomolyabban úgy érzi, infarktusa van - jelentkezik a jellegzetes halálfélelem -, emellett szapora pulzus, légszomj, reszketés, remegés, verejtékezés lép fel. Az EKG ugyanakkor nem mutat semmit. Emellett a pánikbetegségnek van két másik formája is - ezeket a világon elsőként Gábor S. Pál írta le. Az előbbi legjellemzőbb tünete a fejfájás, szédülés, zsibbadás, remegés, émelygés, valamint az, hogy a beteg mintegy kívülről látja magát, mintha nem vele történnének a dolgok. "Goethe saját magát látta szembelovagolni magával - erről ma már tudjuk: rendkívül erős, a szkizofréniát utánzó, agyi eredetű pánikroham eredménye volt" - mondja Gábor S. Pál.
A hasi pánik hányingerrel, emésztési zavarokkal, hasi feszüléssel jár a pánik egyéb jelein túlmenően. Mindhárom forma esetében gyakori a labilis - és a szokásos vérnyomáscsökkentőkkel beállíthatatlan - magas vérnyomás, a betegeknek mintegy fele küzd ezzel.
A baj nem jár egyedül, a pánikbetegség csak az esetek tizenhat százalékában jelentkezik önmagában. Depreszszió, agorafóbia, szociális fóbia 50-50 százalékban, kényszerbetegség 14, pajzsmirigybetegség 8-10, intenzív alkoholfogyasztás 15-20 százalékban társul hozzá. A társult betegségek közül némelyek közismertek, de kevesen tudják: ezek egyúttal a pánikbetegség tünetei. Is. Például az agora-, illetve a szociális fóbia. Az agorafóbiás beteg úgy érzi, hogy nem tud - és valóban nem tud - kimenni az utcára, a buszon, a villamoson utazni. Szociális fóbia esetén a lista tovább bővül, a beteg társaságban például képtelen evőeszközzel enni, sorban állni, nyilvánosság előtt beszélni - sőt, ha nézik, még a nevét sem tudja aláírni. Így következik be, hogy a mindennapi életet ellehetetlenítő különféle tünetektől, illetve a velük járó pániktól való rettegés végkifejleteként a beteg sokszor önkezével vet véget életének. 1993-ban a francia Lepine munkatársaival együtt egy nemzetközi kutatóprogram során kimutatta: száz (előzőekben depreszszióban, alkoholizmusban, illetve narkomániában is szenvedett) pánikbetegből hetvennégy kísérelt meg öngyilkosságot.
Ha ennyire rossz a pánikbetegség kórjóslata, hogyhogy nem figyeltek fel rá már évtizedekkel ezelőtt? Az azonosítás részint azért maradt el sokáig, mert a pánikbetegek közül sokan egyébként is depressziósok, és a gyógyászat elsősorban erre összpontosított - részint pedig a tünetek nagyon sokfélék, s egymással látszólag semmiféle összefüggésben nem állnak. A szakirodalom 1832-től huszonháromféle névvel illette a betegséget (neuraszténia, vegetatív disztónia, szívneurózis és így tovább), nem tudva arról: ugyanazon kórnak a különféle formáiról van szó. Elsőként az angol kardiológus, Hope, a világ első kardiológiai könyvének szerzője írta le a pánikbetegséget, akkor sem e néven nevezve: "Kevés félelem van a világon, mely több szorongást okoz az ember tudatában, mint ez. Az ember a végzetét érzi organikusnak vélt szívpanaszában, amely pedig nem más, mint eltúlzott gondolat, rémlátomás" - vetette papírra. A pánikbetegség elnevezést Donald F. Klein, a Columbia Egyetem professzora adta, de a kór szakmai elfogadottsága a legutóbbi évekig vitatott volt, felismerése pedig - azért is, mert nagyon súlyos bajok tüneteit utánozza, s az orvos mindenképpen el akarja kerülni, hogy például a valódi infarktust pánikrohamnak "nézze" - olykor kérdéses. Nem csoda: a tankönyvekből a pánikbetegség sokáig kimaradt. És bár az utóbbi évek agykutatása, a biokémia, a gyógyszerkutatás eredményeit hasznosító (s a betegeknek a gyógyszereken kívül szupportív, támogató, illetve asszertív, az önmegvalósítást lehetővé tevő pszichiátriai segítséget is biztosító) biológiai pszichiátria egyre terjed, pánikbetegségügyben az orvosi szemlélet olykor ma is a laikusok szemléletére hasonlít. A beteget - ha már kiderült róla, hogy "csak" pánikbeteg - sokszor nem tartják igazán betegnek, a tüneteket akaraterővel leküzdhetőnek vélik.
Mitől lesz valaki pánikbeteg?
Összetett okról van szó, genetikai és környezeti elemekkel. Néhány éve még csak azt tudták, hogy a pánikbetegek felmenői között sok az öngyilkos, a depresszióval, alkoholizmussal, cukorbetegséggel, magas vérnyomással küzdő. Ma már az is ismert, hogy a pánikbetegség különféle formái bizonyos kromoszómák megváltozásával függenek össze, bár attól, hogy a kromoszóma megváltozott, még nem fejlődik ki biztosan a betegség - hajlamosító körülmények is szükségesek hozzá. "Nagyon sokat számít a gyermek első három életéve, annak harmóniája, az anyával való folyamatos kontaktus. A későbbi néhány év is fontos: az anya elvesztéséből, illetve a tőle való időszakos elszakítottságból táplálkozó szeparációs félelem kiváló talaja az ún. iskolafóbiának, mely egyenesen vezet a pánikbetegség felé" - mondja Gábor S. Pál. Azt, hogy a betegség kialakulása mennyire független az egyéntől, és mennyire meghatározza a genetika, valamint a negatív gyermekkori élmények sora és a stresszel telített életmód, jól mutatja, hogy pánikrohamot az emberek 37 százaléka él át élete során, de beteg alig egytizedük lesz - ők azok, akiknél összejött a hajlamosító kromoszomális háttér az ezt aktiváló külső tényezőkkel.
A pánikbetegséget a depresszió gyógyítására is használt gyógyszerekkel kezelik. E betegek szervezetében alig-alig termelődik szerotonin - a hangulati, indulati, érzelmi életért felelős agyi üzenetközvetítő anyag -, illetve amennyi mégis termelődik, csak részben hasznosulhat, mert a szerotonintermelő sejtek az anyag nagy hányadát rögtön vissza is veszik.
A pánikbetegség felismerésével és jelentőségével kapcsolatban ma valamelyest javult a helyzet idehaza. "A betegség bekerült a szakmai köztudatba, bár még mindig lehetnek, elsősorban az idősebb generáció tagjai közül, akik nem ismerik fel. A Szegedi Tudományegyetemen a pánikbetegséggel kapcsolatos ismeretek 1993 óta a tananyag részét képezik. Magam fokozott részletességgel ismertetem e betegséget az ötöd-, hatodéveseknek" - mondja Janka Zoltán professzor, az SZTE Pszichiátriai Klinikájának igazgatója, aki nagyon sokat tett a pánikbetegség el- és megismertetéséért, de hozzáteszi: "Ha az orvosokat mind kevésbé, a betegeket még mindig nagyon sokszor megtévesztik a pániktünetek. Még az is, aki érdeklődő laikusként olvasott már róla, konkrét helyzetben nehezen tudja elhinni: nem ott a baj, ahol érzi. Ha például a szíve fáj, ha fulladást érez, a pánikbetegség esetében nem a szívével van a probléma, hanem agyi funkciózavar áll a háttérben. Ha a gyomor-bél rendszerben görcsök keletkeznek, nem biztos, hogy ott kell keresni a baj forrását, hanem az agyban. Mint látható, a pánikbetegség - bár lelki, pszichés betegségről szoktunk beszélni - voltaképpen szintén szervi betegség, csak épp nem az a szerv működik rosszul, amiről érzései alapján feltételezi a beteg, hanem az agyműködés változott meg. Tehát azt kell kezelni - még ha a páciens nem is érti, miért kap antidepreszszánst, ha például a szíve vagy a hasa fáj, így hát nagyon sok múlik azon is, hogy az orvos mennyire tudja meggyőzni a beteget a kezelés hatékonyságáról, és elérni, hogy a rászoruló valóban és rendszeresen beszedje a felírt szert. További gond, hogy a beteg még akkor sem fordul pszichiáterhez, ha ennek szükségességére felhívja a figyelmét a kezelőorvos, mert a pszichiátriai típusú zavar nálunk még ma is stigmát jelenthet a társadalom bizonyos csoportjai részéről."
Annak a "nézetnek", miszerint a biológiai pszichiátria hívei a gyógyszergyárakkal együttműködve "maguk találnák ki" a különböző pszichés betegségeket, így a pánikbetegséget, hogy egyre több gyógyszert tudjanak eladni - a professzor szerint nincs valóságalapja.
"A pszichiátria önmagában is kevesebb betegséget tart számon, mint a medicina több más területe. Az pedig, hogy például a depreszsziót ugyanazzal a gyógyszerrel lehet kezelni, mint a pánikbetegséget, szerintem inkább kicsit zavaró. Én annak örülnék, ha már rendelkezésre állna kifejezetten a pánikbetegséget gyógyító gyógyszer is. Mert ugyan a pánikbetegség depresszióval is párosulhat, de nem mindig" - mondja. A professzor annak is örülne, ha lenne olyan gyógyszer, mellyel azonnali hatást lehetne elérni. "Olykor hetekig kell várnia a betegnek, mire jelentkezik a hatás, úgyhogy a gyógyszergyáraknak van még mit fejleszteniük." Janka Zoltán szerint az antidepresszánsokra nem lehet rászokni, ellenben a már kialakult pánikot a leghamarabb oldó, de az új rohamot az antidepresszánsokkal ellentétben meg nem előző szorongásoldókra és nyugtatókra igen.
A szorításában
Gyurákovits Erika szegedi háziorvos rendelőjében naponta negyven-ötven beteg fordul meg. A különböző testi tünetek mintegy feléről szokott kiderülni, hogy lelki eredetű; többnyire pánikbetegségről vagy depresszióról van szó, illetve mindkettőről együtt.
"Nagyon sokan jönnek jellegzetes tünetekkel, mellkasi szorítás, torokszorítás, szapora szívverés, általános rossz közérzet. Ezek alapján sejthető, hogy pánikbetegség áll a háttérben, de a kivizsgálás céljából minden esetben szakorvoshoz irányítom a beteget, belgyógyászati, kardiológiai, endokrinológiai szakrendelésre. És csak ha negatív lelettel jönnek vissza, akkor küldöm őket tovább pszichiátriai szakrendelésre, pánikbetegség-gyanúval" - mondja Gyurákovits Erika, aki mielőtt háziorvos lett volna, tizenegy évig pszichiáterként dolgozott a szegedi kórházban. Bár a különböző, a testi betegségekre vonatkozó negatív leletek nélkül is meg tudja állapítani, pontosan miről van szó - a beteg testtartásából, a mimikából, ahogyan a páciens beszél, és így tovább -, háziorvosként nem végezhet pszichoterápiás kezelést, nem írhat fel antidepresszánsokat, anxiolitikumokat, ezért kell a beteget pszichiátriai gondozóba, súlyosabb esetben fekvőbeteg-ellátásra továbbküldenie. "Egyébként - teszi hozzá - pánikbetegségből is kifejlődhet hagyományos értelemben vett 'testi betegség'. Például - ma még rejtély, miért - a pánikbetegségben szenvedők nagy hányadánál mitralis prolapsust állapít meg a szív-ultrahangvizsgálat, azaz a szív egyik billentyűje nem zár rendesen."
Gyurákovits Erika szerint a kezeléssel kapcsolatos legnagyobb problémát a beteg "környezete" jelenti. "Csak akarni kell! Így biztatja a beteget a család, az ismerősi kör, ám ez olyan, mintha arra kívánnák rávenni, hogy az akaratával döntsön arról, nappal van-e, vagy éjszaka."
Időutazás
"A pánik, a félelem ősi időutazás" - mondja Gábor S. Pál. Agorafóbiások gyakran csak úgy tudnak közlekedni, hogy kezükben valamilyen tárgyat fognak - ez tudattalan visszaemlékezés a több millió évvel ezelőtti időkre, amikor az ember őse még fán élt, s mindenképpen kapaszkodnia kellett egy ágba. S ha leesett, még akkor is szorongatta kezében a letört ágat, mert tudta: botként használva védelmet jelenthet. Egy ausztrál újságíró így írta le a jellemzően agorafóbiás beteget: csak szürkületben mer utcára lépni, akkor is napszemüveggel (az ősidőkben a világos terep - az erdőn kívüli, nyílt tér - életveszélyesnek számított, egyébként pedig a szorongó ember szemét bántja a fény), egyik kezében bevásárlószatyrot, másik kezében sétálni vitt kutya pórázát fogja. A szociális fóbia - ha valaki fél az emberek között, illetve tart a mindennapi kapcsolatoktól - szintén ősi időkbe utal vissza. Emberi fogmaradványok recéi között embertől, de más embertől származó DNS-t találtak a kutatók, így jöttek rá: ősünk egykor kannibál volt, és a társas érintkezés csöppet sem lehetett életbiztosítás.
Anya, ha egy sincs
"Az embertől génállománya két százalékáig különböző csimpánzcsecsemő is rendkívül érzékenyen reagál az anyától való elkülönítésére" - hívja fel a figyelmet a pánikbetegség kapcsán Gábor S. Pál; a megállapítást amerikai kutatók tették. Az anyjuktól elzárt, attól időlegesen elkülönített csimpánzcsecsemők kortizol- és noradrenalinszintje évekig a normálisnál sokkal magasabb lesz, maguk a kis csimpánzok visszahúzódóakká, félősekké, érdektelenekké lesznek, kíváncsiságuk megszűnik, immunanyagcseréjük csökken - akár a szeparáción (az anyától való elválasztáson) átesett gyerekek, akiken már kezd kialakulni a pánikbetegség. S a majmok, ha választani kell víz és alacsony alkoholtartalmú folyadék között - mindig az utóbbit választják.
Mintha keresgélne
"Jó ideje tünetmentes vagyok" - mondja Károly. A középkorú férfi ügynöki tevékenységből kívánt megélni, még a forgalmazott termék is érdekelte, ám képtelen volt áruként ajánlgatni. Amikor elkezdte, azt gondolta, majd belejön. De nem ez történt, egyre jobban szorongott, s egy idő után zsibbadni kezdett a bal oldala. Ha csak rágondolt, hogy nemsokára mennie kell, jelentkezett a zsibbadás, a kezében, vállában, lábában. Halálfélelme volt: néha fel sem tudott ülni az ágyban. De előfordult az is, hogy reggel még viszonylag jól érezte magát, és csak munkába menet, a villamoson kezdett jelentkezni a zsibbadás. "Úgy éreztem, ott halok meg, és hol volt ekkor még a munkavégzés!" - emlékszik vissza.
Ha az utcán szembejött vele valaki, meg kellett állnia - úgy tett, mintha valamit keresgélne a zsebében -, mert azt hitte, nekiütközik a szembejövőnek, s mindeközben folyt róla a hideg veríték. Agya is lelassult. "Mintha folyamatos film helyett egymást követő kockákban láttam volna a világot. És nekem is így, kockánként kellett cselekednem, hogy egyáltalán, amit teszek, végre tudjam hajtani" - illusztrálja egykori állapotát. Károly először a háziorvoshoz került, aztán a kardiológiára, majd mindenféle kivizsgálásra, végül a pszichiáterhez, aki megállapította a pánikbetegséget. Azóta antidepresszánst szed, és már át tud menni egy igazi, forgalmas útkereszteződésen is.
