Bár mindenki megtanulja, hogy a Föld alakja – némi lapultságot nem számítva – nagyjából gömbszerű, mi több, bolygónk forog és a Nap körül kering, akadnak embertársaink, nem is kevesen, akik mindebből egy betűt sem hisznek el. Még mindig jelentős a lapos (és ezzel együtt a statikus) Föld híveinek tábora, de köztünk élnek azok is, akik biztosra veszik, hogy Földünk belseje ugyanúgy lakott, mint a külseje, sőt, talán egy bura belsejében éldegélünk.
Bár eleink évezredeken át vélték laposnak és mozdíthatatlannak a Földet, mostanra joggal gondolhatnánk, hogy az évszázadok során összegyűlő csillagászati, geofizikai, klimatikus érvek és bizonyítékok, majd az űrszondákról, űrhajókról és űrállomásokról készített felvételek hatására a kevés megmaradt ellenálló is megtört. (Csak mellékesen említenénk, hogy számos tudománytörténész szerint a középkorban is pusztán az iskolázatlanok szegültek szembe a Föld gömbszerű alakját hirdető, ókori görög tudósoktól való tanokkal.) A szomorú valóság ezzel szemben az, hogy éppen a tudományos bizonyítékok gyarapodásával párhuzamosan bővült az ellentábor. Világképüket még a 19. században egy különc angol úriember alapozta meg. Samuel Birley Rowbothamet, az utópista szocialista Robert Owen lelkes hívét egy lassú folyású, nyílegyenes és jól belátható csatornán, a kelet-angliai Old Bedford Riveren végzett mérései győzték meg arról, hogy a Föld nem szférikus, gömbölyded, hanem lapos. Rowbotham ugyanis úgy találta, hogy még 6 mérföldes (majdnem 10 kilométeres) távolságból is kiválóan látja azokat az objektumokat, amelyeknek – a Föld görbületének megfelelően – el kellett volna tűnniük a látóhatár alatt.
Megbabonázottak társasága
A nyílt vízfelületeken végzett megfigyeléseket azóta is kedvelik Rowbotham kései követői. A lapos Föld magyar hívei például rendre a Balatonon végzett megfigyeléseikre hivatkoznak. Sem Rowbotham, sem utódai nem foglalkoztak komolyan a levegőben kialakuló fénytörés hatásaival, különösen, ami a felfelé haladva növekvő hőmérsékletű légrétegződést (az úgynevezett hőmérsékleti inverziót) illeti. Azzal sem törődtek, milyen furcsa utakat jár be a fény a vízfelület és az ettől párálló levegőréteg határán, vagy éppen egy Balaton-szerű, erősen hullámzó vízfelület feletti apró vízcseppek tömegén. Rowbotham azonban kiváló vitázó volt, amit számos utóda is elmondhat magáról: e nélkül nem volna érthető a mozgalom kései sikere sem. Mit sem számít, hogy már az alapító atya sem tudott megválaszolni egy sor egyszerű felvetést, például, hogy miért tűnik el a látóhatár szélén álló hajó teste, miközben az árbóc még látszik. A szigorú rendben egymásra támaszkodó, noha a tudományra fittyet hányó érvek és „bizonyítékok” zárt rendszert alkottak, s az ilyen emberrel akkor sem egyszerű vitatkozni, ha minden állítása téves. Ráadásul a laikusok, de még a tanult, a természettudományokban is járatos emberek is hajlamosak eltekinteni a Föld gömbszerű mivoltából adódó következményektől, illetve a szférikus forma bizonyítékaitól. Így azután, néhány hangzatos állítással könnyen megbabonázhatók. Rowbothamnek, hála kivételes érvelőképességének, akkor is sikerült vitában legyőzni ellenfeleit (legalábbis egy semleges és laikus közönség szemében), amikor a mérések egyáltalán nem őt igazolták. Először Parallax álnéven, mindössze 16 oldalon publikálta meglátásait, ezeket utóbb 460 oldalas könyvvé dagasztotta: a Zetetikus asztronómia – A Föld nem gömb azóta is a mozgalom bibliája.
Horror a lapos bolygón
A jeles tanító egyrészt csodás gyógyítóként, illetve felesleges holmik feltalálójaként élte életét, ám pályafutását beárnyékolta egy idős korában elkövetett véres gyilkosság: 1881-ben egy késsel lemészárolta egyik alkalmazottját, s amikor rátaláltak, vérben úszva, vallásos révületben a saját genitáliáját vagdosta éppen. Rowbotham hosszú jogi procedúra nyomán 1884-ben a vesztőhelyen végezte, ám előtte még a siralomházban megbánta gyarló tetteit: a lapos Föld teóriájának elfogadtatásáért vívott meddő küzdelmét éppúgy, mint kétes csodadoktori sikereit.
Egy biztos: Rowbotham komplett kozmológiát teremtett, még ha ennek nincs is sok köze mindahhoz, amit az iskolában tanultunk. Az ő Földje egy lapos, pizzaszerű korong, aminek az Északi-sark a középpontja. A Déli-sark nem létezik, a lapos korong peremén ugyanis egy magas jégfal húzódik. A Nap és a szintén önálló fényforrású Hold pusztán 4800 kilométeres magasságban világítanak felettünk. Természetesen az átmérőjük mindössze 52 kilométer, és a felettük található „kozmosz” sincs messzebb a Föld felszínétől számított 5000 kilométernél. E tanítást a későbbiekben sem nagyon fejlesztették az utódok, legfeljebb a tanok terjesztésének módja finomodott. A 20. század elején Wilbur Glenn Voliva, a karizmatikus keresztény prédikátor már a rádión keresztül közvetítette az igét, s folytatta keresztes háborúját a három nagy ellenség – a modern csillagászat és kozmológia, az evolúció elmélete és az ősi szövegek, főleg a Biblia kritikai értelmezése – ellen.
Rowbotham halála után egy ideig egy bizonyos Lady Elizabeth Blount vette át az Univerzális Zetetikus Társaság vezetését, de a nagyreményű szervezet csupán pár évet élt meg. A mozgalom több évtizedes pangás után 1956-ban éledt újjá, amikor Samuel Shenton létrehozta a Lapos Föld Társaságot (Flat Earth Society), amely elődeivel szemben a vallásos érvek helyett (némileg visszatérve a rowbothami örökséghez) inkább az áltudományos megközelítést helyezte előtérbe. Kihívás pedig akadt bőven, hiszen a társaság egy időben jött létre az űrkutatás hőskorával: idővel mind több, a lapos Föld elméletét cáfoló technikai eredményt, felvételt, bizonyítékot kellett tagadni. Aki napjainkban végigolvas egy lapos Föld-hívők részvételével zajló vitát, vagy egy velük készült interjút, annak rá kell ébrednie, hogy a lapos Föld híve számára nem létezik az a világ, ami minket körülvesz. Az ő szemükben nincsenek műholdak, az űrutazás úgy csalás, ahogy van, a Déli-sarkvidéket sem repülhette még át senki, a NASA pedig a világ-összeesküvés melegágya. Hogy mégis ki áll az egész emberiség megtévesztését célzó konspiráció mögött, azt a hívek úgyszólván fakultatív alapon dönthetik el (a jezsuiták mindenesetre ott vannak a top 3-ban).
A Lapos Föld Társaság végül Charles K. Johnson három évtizedes regnálása alatt ért a csúcsra, ám 2001-es halálát követően a szervezet szétesett, bár azóta is számos kísérlet történt újabb lapos földes társaságok létrehozására. A modern megközelítések persze nagyobb teret engednek a belátásnak, hogy még sok mindent ki kell dolgozni az elméletben. Várnak rájuk még feladatok bőven! Az évszakok váltakozását, a nappal és az éjszaka körforgását, de még azt sem sikerült megmagyarázniuk, miért látszanak más csillagok az északi s a szerintük amúgy sem létező déli féltekén.
Belső Nap
A lapos földesek kissé bornírtnak tűnő elméletéhez képest az üreges Föld teóriája nem nélkülöz némi poézist – nem is véletlen, hogy megannyi ősi mondának és klasszikus sci-fi-nek lehetett tárgya. Ráadásul egyszerre két dolgot is jelenthet: Földünk belül teljesen üreges, vagy éppenséggel tartalmaz egy külön belső világot, ahová titkos bejáratokon keresztül felülről is lejuthatunk. A teóriának az idők során megannyi képviselője akadt: a kései utódok (például a nevezetes, mind tudományos, mind pszeudotudományos ismeretterjesztésben élen járó Willy Ley) több-kevesebb joggal Edmond Halley-t, a híres üstökös angol matematikus-csillagász névadóját, illetve a zseniális svájci matematikust, Leonhard Eulert szokták emlegetni. Ők a Föld belsejében további, koncentrikusan elhelyezkedő gömbhéjakat képzeltek el – Euler állítólag az egész közepére egy belső Napot is vizionált. A későbbi követők elgondolásaiban folyvást összekeveredett a tudomány és a fikció, az elmélet népszerűsítői közül többen maguk is sci-fi-szerzők voltak, némelyek a Föld mélyében lakó űrhajós istenekről, az alsó világból érkező ufókról vizionáltak. A kezükre játszott, hogy a Föld belsejének felépítéséről sokáig alig tudtunk valamit, és e tekintetben még manapság is sokszor sötétben tapogatózunk. Amit azonban a földtudomány az elmúlt évszázadokban kiderített bolygónk felépítéséről, az természetesen mind ellentmond az üreges Föld elméletének, így az ilyen tanok meg is maradtak a költői fantázia tárgyának és olcsó sci-fi tévésorozatok témájának. A hívők leginkább a belső Földbe vezető lejáratok keresésében jeleskednek, melyeken keresztül rejtélyes kriptozoológiai teremtmények, esetleg rég kihalt lények juthatnak a felszínre.
Hitler is odavolt
Szellemessége okán külön említést érdemel a konkáv Föld elmélete. Eszerint Földünk felszíne olyannyira görbült volna, hogy mi valójában ennek a belsejében élünk, mint a lámpaburába ragadt legyek. A hasonlat már csak azért is helytálló, mert a Föld konkáv felszíne az elmélet hívei szerint körülöleli a Napot és a többi világító égitestet. A teória eredeti megfogalmazója Cyrus Teed, egy 19. században élt amerikai orvos és alkimista, aki természetesen társaságot is alapított a nemes ügy támogatására. A 20. század elején német szerzők egy csoportja vette védelmébe az általuk Hohlwelttheorie-nak nevezett elméletet, mely egy, bizonyítékokkal alá nem támasztott hipotézis szerint (melyekről olvashatunk például a Bergier-Pauwels szerzőpáros Mágusok hajnala című könyvében) magát Hitlert is rabul ejthette. Sőt, a Führert ezek a tanok indíthatták volna arra, hogy expedíciókat küldjön a Föld távoli pontjaira, ahol infravörös kamerákat elhelyezve kémlelhették volna ki a szövetséges repülők mozgását. Ennél is izgalmasabb, hogy egy egyiptomi tudós, Mosztafa Abdelkader állítólag megalkotta a konkáv Föld pontos matematikai leírását. Értelmezői (például Martin Gardner, a híres tudományos író) szerint ez a modell bizonyos, például a fény természetét és terjedését illető megszorításokkal egy olyan saját fizikai univerzumot és hozzátartozó kozmológiát hoz létre, amelyet pusztán kísérletekkel nem lehet elkülöníteni a mi létező világunktól. Legfeljebb annyit állíthatunk, hogy a világunkat leíró matematikai egyenletek még így is lényegesen egyszerűbbek.
