Naná, hogy élve: feltételezzük, de meg nem engedjük, vannak olyan nyájas olvasóink, akik nem tudják, hogy a fenti művelethez nem egy éles szike, csontfűrész és egy vállalkozó szellemű halott szükségeltetik - a poncolás szó egy fémdomborítási eljárást takar. A bronzkor embere egy hegyes szerszám és egy kisméretű fabunkó segítségével, pontonként rajzolta egy vékony fémlemezbe élete meghatározó mozzanatait, így adva hajszálpontos infókat a korabeli viseletről, életmódról, sőt sporteseményekről. Meg nem erősített forrásaink szerint magángyűjteményekben fellelhetők
mamuthajtó versenyekről,
tigriskardfoggal lezavart csörtékről és az akkoriban még kőlabdával játszott futballmérkőzésekről készült poncolatok is. A tudományos szenzáció után jöjjenek a tények: nem röviden.
Ideje, hogy elmondjuk: helyszínünk Százhalombatta. A közismert és közrettegett ipari létesítmények meg a panelrengeteg talán csak a legvérmesebb lokálpatrióták szemében alkothatnának kies környezetet. Első pillantásra talán meglepőnek tűnhet, hogy épp e falanszter ad otthont a kísérleti régészet egyik honi bázisának. Némi csatangolás után bárki rábukkanhat a bronzkori skanzenkezdeményre a települést övező dombok egyikén. Hogy miért éppen itt, arra bőséges magyarázatot lelünk, ha akár csak vázlatosan is átfutjuk a Duna-parti kisváros régmúltját.
Az első emlékek az időszámításunk előtti második évezredből valók: a bronzkor embere érthető okokból szívesen telepedett meg itt. Elsősorban is nem állt még a kőolajfinomító meg a hőerőmű, másrészt a hely földrajzi adottságai is kiválók voltak, sőt a személyi feltételek is, mivel az ékírásos emlékek alapján egészen biztosan tudhatjuk, hogy az érkezőket egy Motoros Béla nevű portás fogadta, aki a Na bazmeg, itt nem fogtok szemetelni! kiáltás ismételgetésével próbált megágyazni. A löszdombon gyakorlatilag a teljes környékre tökéletes rálátást biztosító bronzkori földvárat alakítottak ki az őslakók, a vaskorban ezt sánccal erősítették meg - máig pompásan végig lehet sétálni rajta -, a fő attrakció azonban kétségtelenül az ötvenhektáros halomsíros temető. Nomen est omen: Százhalombatta a közhiedelemmel ellentétben nem onnan kapta a nevét, hogy Árpád apánk honfoglaló eü-szekeréről ott esett volna le
száz halom vatta
- Anonymus Gestájában már szerepel a centum montes (száz halom, román tudósok szerint központi csontraktár) kifejezés, a Képes Krónikában Zazholm, a későbbi oklevelekben pedig Zazhalom névvel illetik. A település nevének másik tagja, Batta egy, a középkorban itt húzódott falura, Bátéra utal. De térjünk vissza a halmokhoz, amelyek a vaskor -hogy kronológiailag se lehessen belénk kötni, a Hallstatt-kultúra, de ne menjenek el, ezt a reklám után sem részletezzük - bonyolult temetkezési szokásainak és halottkultuszának mementói. Egy múlt századi mérnökember, bizonyos Varsányi, még 122 ilyet regisztrált a halomsírmezőn, és a java tulajdonképpen a mai napig is megvan, de hogy: a területen négy sávban húzódó halmok jelentős része a város környéki kis parcellákat ékíti. Ez pedig gond, mégpedig méretes: a gazdálkodók, kiskerttulajdonosok vajmi kevéssé hatódnak meg attól, hogy évezredes értékekben terem a bab, borsó, krumpli, sőt akad, aki - carpe diem - egyenest egy halomba fúrta borospincéjét, ami azért elég érdekes bukét adhat egy-egy jófajta pinceszernek. Igaz, a régészeti védettségről szóló törvény betűje szent: elméletileg harminc centinél mélyebbre senki emberfia nem merészkedhet engedély és/vagy feltáratás nélkül, ám mint tudjuk, a gyakorlat, az gyakorlat. A megoldás alighanem az lenne, ha az egész területet sikerülne védetté, ha tetszik,
nemzeti kinccsé
nyilvánítani, kiváltani, feltárni, bemutatni. Megmondjuk-e, mi kell ehhez sok? Négy betű, a föníciaiak találták fel (akinek megvan ennyiből, küldhet nekünk).
A kezdeti lépések mindenesetre megtörténtek. Egyelőre hat hektáron alakították ki a régészeti parkot, amely afféle időutazás-élményt kínál látogatóinak. Több bronzkori ház és melléképület fogadja az érdeklődőket - a tervek szerint a már feltárt vaskori települést is rekonstruálják a jövőben -, akik nyugodtan elfelejthetik az iskolai múzeumlátogatásokon beléjük sulykolt aranyszabályt, miszerint, ha hozzányúlsz, fiam, letöröm a kezed, és a hátadba szúrom. Itt gyakorlatilag mindent szabad (leszámítva a dohányzást a nádtetős építményekben, épp ezért nem szívott az ősember sem), és különösen igaz ez a minden hónap harmadik vasárnapján esedékes családi napokon. Ottjártunkkor több mint százfős nagycsalád tevékenykedett serényen: nagypapák-nagymamák segítettek az unokáknak a szövés-fonásban, apukák lemezezték a kardokat, készültek nagy számban agyagtárgyak, réz és csont ékszerek, és senki nem akadt fenn azon, amikor egy kissrác térdig vetette magát az agyagkeverő gödörbe paticsfalazáskor, hogy így tegye még krémszerűbbé a masszát.
És sokan választották a poncolást. Az elkészült remekeket persze mindenki hazaviheti szeretteinek, ez éppúgy benne foglaltatik a belépő szerintünk szelíd árában, mint a háromfogásos ételkóstoló.
Mivel a délutáni program már a római kor jegyében telik (Septimus Severus császár látogatása a helyőrségben), mintegy átvezetésként az ételek is ezt az érát idézik. Ülünk tehát az asztalnál, és
negyven fokban kanalazzuk
a forró római csirkelevest. A látszatra nem agyonfűszerezett lé íze igazi, és nagyon kellemes meglepetés, akárcsak az őspizzaként is felfogható, kövön sütött, tejföllel és lequarral egyaránt császári lepény vagy az ánizsos rudacskák elnevezésű antik chips. És hát tudjuk: a rómaiak is áldoztak Dionüszosz oltárán, úgyhogy - csak a korhűség kedvéért - mi is belenyaltunk a borba.
Nem maradt más hátra, mint hogy megnézzük az igazán nagy ágyút: a Hallstatt-kor jeles személyiségei végső nyughelyükön sem szűkölködtek. A 115-ös halomsír alapja harminc méter átmérőjű kör, maga az építmény mintegy hat méter magas. A számítások szerint 1800 köbméter földet mozgattak meg ahhoz, hogy méltó emléket állíthassanak a halottnak: a halom belsejében van ugyanis az a tölgyfából készült, boronafallal megerősített, négyes osztatú kamra, amelybe az elhunyt számára készített étkek-italok kerültek, míg az elhamvasztott maradványait a kultikus okokból hajszálpontosan kelet-nyugatra tájolt folyosóra szórták. Mindezt szó szerint azon melegében: a leletegyüttest - mely szinte épségben vészelt át 2700 évet - az izzó fa hője konzerválta. A halom belsejében afféle kis multimédia-egyveleget mutatnak be: egy tízperces "így is történhetett" típusú kisfilm prezentálja a ma elfogadott és érvényes teóriákat, újabb tíz percben pedig
magát a sírhelyet
igyekeznek bensőségesebb kapcsolatba hozni az érdeklődőkkel. Ehhez a kultúrához ugyanis - lévén, hogy írásos emlék nem maradt fenn, még a nép nevét sem tudjuk - ez a legfontosabb kapcsolódási pont.
Levezetésként betérhetünk a régészeti park anyaintézményébe, a Matrica Múzeumba. Aki netán arra számít, hogy ott a Navajo feliratú indiánfejjel, a stoptáblát tartó bikinis bombázóval, esetleg a "Kuka utas, vésd az észbe..." jellegű önragadókkal szembesül, az nagyot csalódik. Matrica (ejtsük mátrikának bátran) a település római kori neve volt, a két éve az év múzeuma címet is elnyert intézményben pedig egy csinos és gazdag helytörténeti summázatot láthatunk Batta távoli és kevésbé távoli múltjából. A kimerítő bronz-, vas-, népvándorlás és középkori anyag után elérkezhetünk a századelőig és tovább. Számos igen mulattató apróságra bukkantunk. Egy elemi népiskolai bizonyítványból megtudhatjuk például, hogy Dubecz András írásbeli dolgozatai csinosak voltak, egy másik okirat már arról tanúskodik, hogy ugyanő, közhonvéd utászként, röpke tizenkét év, tíz hónap és öt nap szolgálat után már le is tudta kötelességét. Sokért nem adnánk, ha belelapozhatnánk a Maharadzsa című népies bohózat füzetébe, "öt felvonás, énekekkel, írta dr. Borka Géza, zenéjét szerzette
dr. Mihola Gyuszi",
láttunk rádióműsorvevő engedélyt 1950-ből, de kedvencünk mégis egy falvédő lett. Ezen pirossal kivarrva egy gondoktól meggyötört férfiú látható, akinek fohászát most nb. főszerkesztőnknek szóló tiszteletteljes ajánlással betűhíven közreadjuk:
"Ha a jó isten adofent odna nekem 20.000 florint. Kütütüzném odni o szegengyeknek o felit. De ho nem bizol bennem, te drága jo isten: sak 10.000 florint!"
- boda-nyulasi -
A régészeti park nyitva április 1-jétől október 31-ig, naponta 10-18 óra között
