A főbejárat után, a mókusra-cicára nyírt bukszusok mellett elhaladva nem nehéz megtalálni a Barlangtermet. Ez volt régen, rendszeres, a moziműsorokban is jelzett filmprogrammal a Barlang mozi, most az állatkert-történeti fotókiállítás helyszíne. Az e-mailen érkezett meghívó "már nem létező állatházak", "a kuliszszák mögötti világ érdekes jelenetei" mellett "legendás állatok" fényképeinek láthatását ígérte az intézmény fennállásának 140. évfordulója alkalmából. Mivel az állatkerti honlapról (www.zoobudapest.hu) már alaposan felkészültünk, kíváncsian várjuk pél-dául, képes volt-e megragadni a fotográfus Kristófnak, a "fiatal barnamedvének" a habitusából valamit, amiből megértjük, miért volt az állat Deák Ferenc kedvence.
Sajnos Kristóf-kori képek nincsenek, és nem látható az intézményalapító Xantus János ké-résére, Erzsébet királyné közbenjárására a schönbrunni cs. és kir. állatkertből 1868-ban áthozott nőstény foltos nyakorján (zsiráftehén) sem. Láthatók viszont negyven évvel később, egyenesen Szudánból érkezett társaik: a hoszszas hajó- és vonatút végén megfelelő céljármű híján a Nyugatitól kötőféken, lábon vezették őket végleges szálláshelyükre, a székesfőváros közönségének minden bizonnyal nagy gaudiumára.
A teremben jobbról főleg a tízes évek elején készült fotók sorakoznak, több fényképésztől, balról egységesen Kapocsy György munkái a 60-70-es évekből. 1912-ben egyébként már másodszor nyílt meg a három év alatt teljesen átalakított kert - az ekkor már érett korú Jónás vízilovat görgőkre helyezett ládában, elefánterővel juttatták el új helyére. Helyette a szintén ekkor vásárolt vízilópárt láthatjuk, Bandit és Aranyt. Az említett, ötletesen Bébi névre keresztelt "kezes elefántot" viszont van szerencsénk megtekinteni, akárcsak Jellát, a derűs és láthatóan nagy erejű gondozója térdén ülő, jelentős testsúlyúnak és elégedettnek tetsző orangutánt.
Már a régi görögök is - hogy Kínáról szót se ejtsünk - ismerték az állatkertet. Nem ezt, hanem az alexandriait, amelyet Nagy Sándor alapított, és igazgatójául tiszteletre méltó nevelőjét, Arisztotelészt nevezte ki. A rómaiak inkább az állathecc élvezetének hódoltak: oroszlán kontra tigris, medve kontra gladiátor. De a véres örömök a múlt századi pesti nép lelkületétől sem voltak idegenek - a depressziós sörényes hangyász,
a magukba fordult földimalacok
vagy Péter, a magabízón kellemkedő "tibeti tevecsődör" kevés érdeklődőt vonzott. Az állatkert így az ezredévi ünnepségek elmúltával csődbe jutott, amit a vállalkozó kedvű direktorok például bikaviadalok szervezésével igyekeztek enyhíteni. Fölmerült még tengeri ütközet rendezésének a terve is a tavon, amelynek a szélén, a víz fölött akkoriban még állt a bukolikus Kro-kodilház. (Később a Pálmaházba költöztették a lakóit: utódaik az 1944-es zord időkben belefagytak a vízbe, habár kérdés, hogy rosszabbul jártak-e, mint a zebrák, kenguruk, antilopok, díszrécék, amelyek a kiéhezett lakosság fejszéi és kései alatt, majd pedig lábasban-kondérban végezték, nem is szólva a föld alatti alagútjában hetekig bujkáló, alighanem ugyancsak szomorú véget ért oroszlánról.)
Egyébiránt az állatkerti szolgáltatások kíná-lata 1912 után jelentősen kiterjedt: a II. világháború végéig tejcsarnok üzemelt a hamburgi mintára épített Nagyszikla gyomrában (amely víztornyot is rejt), az utakon mozgókönyvtárat (leadás a kijáratnál) vontató ceyloni törpeszamarak poroszkáltak. Napközben katonazene volt, más időkben a közkedvelt szakállas nő jelentette a vonzerőt. Voltak nyarak, amikor 5 és 7, továbbá este 8 és 11 között szimfonikus hangverseny szórakoztatta a látogatókat, amint ez kitűnik a korabeli színes plakátok szövegéből, amelyek régi belépőjegyek (csütörtökön és vasárnap 60 fillér, a többi napokon 1 korona), bérletek társaságában színesítik a kiállítást.
Ebben az időszakban az állatkert már túllépett a szűk ketrecekben agonizáló fenevadak puszta látványként való bemutatását elég-ségesnek tekintő felfogáson, és megkezdődött a máig tartó folyamat, amelynek az a célja, hogy az állatok lehetőség szerint természetes élőhelyükre emlékeztető, természetes viselkedésüknek megfelelő viszonyok között éljenek. Ebben az összefüggésben persze kicsit abszurdnak tűnnek a ma már műemlék építmények, amelyek kétségkívül bájosak, helyenként kifejezetten elegánsak, de azt azért nehéz elképzelni, hogyan érezhető bele az elefánt- és vízilószívet facsaróan távoli őshaza Kós Károly és Zrumeczky Dezső épületeibe, melyek természetesen a fotók egyik témáját is adják. Az Elefántház mecsetszerű kilátótornyát 1915-ben a háborús szövetséges törökök vallási érzékenységének nyomására Sziám, a messze földön híres elefántbika minden bizonnyal ironikus tekintetétől követve lebontották. Mostanában építették újjá.
Új kor, új zsiráf - szögezhetjük le a 60-as és 70-es évek képei felé fordulva, amelyek egyikén dr. Anghi Csaba igazgató gallyköteggel a kezében, elismeréssel elegyes szeretettel tekint föl az állatra. A szállítási problémát - mint látható - ekkor már lendületes vonalvezetésű, zsiráfkonform faalkotmány és alacsony szállítóplatform segítségével oldották meg. A tétlenségbe belefásult állatok pszichés karbantartása céljából munkaterápiát alkalmaztak, amit egy karikán átugró oroszlán szemléltet. Hol vagyunk már az olasz származású Celesto bácsi módszerétől, aki Bocskaira (lásd cikkünket a 32-34. oldalon) hajazó zsinóros mentében, leeresztett kezében vasrúdnak látszó tárgyat tartva fegyelmezi a bosszúvágytól feszített, hunyász aggodalmat tettető oroszlánokat!
Megfigyeléseinket minden bizonnyal tovább szaporíthatnánk, ám az egyik külföldi állatgyógyszergyár által állatorvos-látogatók számára rendezett prezentáció a kávészünet után folytatódik, kavarog a tömeg, a tolmács visszatér a plakátok előtt elhelyezett, lefüggönyözött fülkébe, mi pedig diszkréten távozunk.
Nyitva április 17-ig, hétvégéken és ünnepnapokon
