A múlt héten közeli szemtanúja lehettem, hogyan omlik össze és múlik el egy majd félmillió kötetet tartalmazó könyvtár. Az alexandriai könyvtár lángba borulása lehetett hasonló. Először szórványos hírek érkeztek arról, hogy gondok vannak a bejutással. Aztán egyre több könyv lett az enyészeté. Aztán eltűnt a belépéskor látható státuszjelentés, miszerint "a könyvtár nyitva, minden a legnagyobb rendben", és egyszerre mindenkinek gondjai lettek a belépéssel. S végül elsüllyedt minden, ami a library.nu internetcímen addig elérhető volt. A Gigapédia úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna.
A könyvtár egy nagy, drága épület...
Sokféle könyvtár létezik. Például amit a pécsi Tudásközpont megálmodói is ismernek. E vízió szerint a könyvtár egymillió dokumentumot tároló nagy épület, amit minimum 5,5 milliárd forintból lehet csak felépíteni, a közepében nagy, visszhangzó üreg van, sok biztonsági őr, beléptetőrendszer. Kamera figyeli, hogy illetéktelen ne léphessen be oda, könyv illetéktelenül ki ne kerülhessen onnan.
De van másféle könyvtárról szóló vízió is, amelyikben az állományt a látogatók hordják össze, ahol a könyv nem mérhetetlen mennyiségű helyet és figyelmet igénylő tárgy, hanem semmibe nem kerülő digitális állomány, ahol nincs szűkösség, mert bármelyik könyvből végtelen számú másolat áll rendelkezésre, és ahol a létrehozás és a fenntartás költségei minimálisak, s így szétteríthetők a könyvtár felhasználói/feltöltői között. Ez volt a Gigapédia. Alapítóiról csak feltételezések vannak, a szálak Németországon és Írországon át Ukrajnáig vezetnek. Csak annyi bizonyos, hogy e könyvtárat nem az alapítói, hanem a felhasználói tették naggyá. Négyszázezer kötetet ugyanis nem lehet egyedül bedigitalizálni. De ugyanez a feladat semmiség, ha a nyolcszázezer regisztrált felhasználó mindegyikének lehetősége van arra, hogy a könyvtárból kikölcsönzött fizikai példányt a mindenhol elérhető fénymásolókon beszkennelje, és az így kapott digitális kópiát feltöltse a netre. Márpedig a Gigapédia az olvasói által beadott digitális kópiákból lett példátlan digitális archívum.
E közösségben a megosztás oka nem az volt, mint a Megaupload esetében, ahol a legnépszerűbb tartalmak megosztói részesedést kaptak a reklámbevételből. Itt a tudásmegosztás tudományos világban működő ethosza volt az úr. Ez a könyvtár azért működhetett, mert az írott szó volt az első, amelyik a digitális forradalommal testetlenné tudott válni. Azért működhetett, mert a könyvek digitális kópiáinak előállítása a fénymásolásnál is könnyebb és olcsóbb. Azért működhetett, mert a hozzáférhetővé tétel, a katalogizálás és a tárolás digitális feladatai könnyen automatizálhatók, és fillérekbe kerülnek. Azért működhetett, mert sem az alapítókat, sem a felhasználókat nem érdekelték sem a gazdasági, sem a jogi kötöttségek, ezért megalkothattak valamit, ami a jelenlegi gazdasági és szerzői jogi viszonyok között legálisan elképzelhetetlen. Működött, mivel technikailag lehetséges volt. És így mindennapos élménnyé lett a csoda, hogy eszembe jut egy könyv, és fél perc múlva nyitva is van az asztalomon.
Versenyelőny, versenyhátrány
Mielőtt továbbmennénk, tartozom egy vallomással: magam is egy voltam e felhasználók közül. Amikor az egyetemi pályát választottam, tettem magamnak egy fogadalmat: a hallgatóimnak olyat és úgy fogok átadni, ami versenyképes a világ legjobb intézményeiben megszerezhető tudásokkal. Ennek azonban van egy viszonylag egyszerű, és tőlem javarészt független feltétele: azokat a szövegeket kell itthon is olvasnunk, amiket a Stanfordon, a Harvardon, a Humboldton vagy a Sorbonne-on olvasnak. Mert ha nem azokat a szövegeket olvassuk, mert ha külföldön nem felismerhetők azok a szövegek, amikből itthon dolgozunk, akkor hiába minden mobilitás, nem lesz piacképes az itthon szerzett diploma, nem lesz piacképes az itthon szerzett tudás. Ezért van az, hogy a kurzusaimon feladott irodalom fele hazai könyvtárakban nem fellelhető könyvekből áll.
Komoly ára van a nemzetközi tudományos diskurzushoz való hozzáférésnek. A költségvetés évi 1,4 milliárd adóforintot fizet az Elektronikus Információszolgáltatás Nemzeti Program keretében a tudományos folyóiratok elektronikus hozzáférhetőségéért. A tudományos folyóiratok helyzete látszólag egyszerű, mert a rendszer működik, és a digitalizált szövegek évtizedekre visszamenőleg elérhetők digitális formátumban. Az innovatív szolgáltatások megléte minden bizonnyal a jól jövedelmező üzleti modellnek is köszönhető: a tudományos folyóiratok kiadói nem fizetnek a cikkekért, viszont botrányosan magas árakat szabhatnak az intézményeknek a hozzáférésért. Nyomdaköltség nincs, vagy elenyésző, így 30-40 százalékos profitráta is elérhető.
A látszólagos prosperitás mögött azonban komoly indulatok fortyognak. A tudományos könyvtárak költségvetésének jelentős részét a digitális folyóirat-előfizetések kötik le, egyre nehezebben vállalható terhet jelentve az intézményeknek. Mindeközben egyre több tudós tartja elfogadhatatlannak, hogy ezért a pénzért a kiadók olyan terméket árulnak, amihez ingyen jutottak hozzá. Hisz a publikációs kényszer azt jelenti, hogy minden kutatónak, ha meg akarja őrizni az állását, ha meg akarja osztani az eredményeit a világgal, publikálnia kell, akkor is, ha a munkáját ingyen veszi csak át a rangos folyóirat. A tudományos könyv- és folyóirat-kiadók birtokában vannak azok a csatornák, amik egy-egy publikáció rangját megadhatják. Ezért cserébe ki tudják sajátítani a sokszor közpénzekből finanszírozott kutatásokból született publikációkat.
E rendszerrel sokan elégedetlenek. A napokban ünnepelte 10. születésnapját a Budapest Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés, mely a tudományos eredmények szabad, ingyenes elérhetőségéért küzd. Tevékenységének fókuszában a szabadon hozzáférhető archívumok és tudományos publikációs fórumok megteremtése áll. Az ingyenes alternatívák egyre szélesebb körű elterjedése mellett forrong a fizetős világ is. Az elmúlt hetekben neves tudósok ezrei lázadtak fel az elektronikus folyóiratpiac egyik kulcsszereplője, a Gigapédia elleni koalíció egyik tagja, az Elsevier kiadóvállalat ellen, annak szerzőket kizsákmányoló, a közpénzből létrejött kutatási eredményeket kisajátító, az ingyenes alternatívákat ellehetetlenítő, a szigorúbb szerzői jogi szabályozást támogató üzleti gyakorlata miatt.
A folyóirat-kiadás oroszlánrészét ellenőrző néhány nagyvállalat - többek között az Elsevier, a Wiley, a Springer, a Taylor & Francis (T&F), a Thomson - a tudományos könyvkiadásban is meghatározó szerepet tölt be. A tudományos szakkönyvkiadás üzleti modellje is sok szempontból hasonlít a folyóiratokéhoz: a tartalom létrejöttét nem az anyagi ösztönzők motiválják, de a könyvek nélkülözhetetlenségük okán a szokásos ár többszöröséért kerülnek piacra. A korábbi címek egyáltalán nem érhetők el elektronikusan, az újonnan elkészülő kiadványok közül csak kevés jelenik meg online, és még kevesebb hozzáférhető ingyenesen.
Márpedig a tudományos szakkönyvekhez való hozzáférés nélkül nincs se kutatás, se haladás, se fejlődés, se modernizáció, se felzárkózás. Könyvek nélkül nincsen semmi. Épp ezért volt a Gigapédia a modernizáció, a globális tudástranszfer, a demokratikus hozzáférés egyik legfontosabb instrumentuma, a legjobb dolog, ami a hozzánk hasonló fejlődő országokkal (és a fejlettekkel) történt az elmúlt néhány ezer évben.
Lehet ugyan, de nehéz amellett érvelni, hogy a Megauploadon elérhető mainstream amerikai tartalmakhoz való hozzáférés pótolhatatlan modernizációs szerepet tölt be az iTunes bolttal nem rendelkező népek életében. Ugyanez azonban nem mondható el azokról a tartalmakról, amik a Gigapédián voltak elérhetők. A tartalmak legnagyobb része a gazdag nyugati tudományos központokban képződött, de a fogyasztók túlnyomó része a fejlődő országokból érkezett. A Gigapédia felhasználói tudósok, tanárok, kutatók, diákok voltak, leggyakrabban Indiából, Indonéziából, Kínából, Iránból, Brazíliából, Vietnamból, azaz a fejlődő országokból. E kalózkönyvtár segítségével olyan könyvekhez is hozzáférhettek, amik nemhogy egy átlagos egyetemi könyvtárban nem fellelhetők, de sokszor az országban sem volt belőle példány. A Gigapédia mindenki számára korlátozás nélkül elérhető, példa nélkül álló digitális gyűjteménye korábban elképzelhetetlen ütemű és mértékű globális tudástranszfert tett lehetővé.
Ha messzebbre láttam, mint a többiek,
az azért volt, mert óriások vállán álltam. Newtonnak tulajdonítják ezt a mondást. A lényege egyszerű: a tudományos tudás inkrementálisan gyarapodik. A számtalan előd munkájára építve, ahhoz apránként hozzátéve jut előrébb a tudomány. Ebben a folyamatban a hozzáférés is, az eredmények ellenőrzését lehetővé tevő, a hírnév előtt a kaput megnyitó tudásmegosztás is kulcsfontosságú. A tudomány világát a tudás megosztásának és a tudáshoz való hozzáférésnek a szüksége hajtja előre.
Már ami a szerzőket illeti. Mert a kiadók bizony egyáltalán nem látják szívesen a 40-60-100 dollárért árult könyveiket bedigitalizálva a neten, függetlenül attól, hogy az ingyenes elérés lehetősége okoz-e tényleges kárt, vagy sem. A lényeg a kiadói kontroll elvesztése, a törvénysértés kétségtelen ténye. Ennyi elég volt ahhoz, hogy 17 amerikai, brit és német tudományos kiadó 7 hónapos privát nyomozást követően keresetet adjon be a Gigapédia feltételezett üzemeltetői ellen. A Gigapédia esetében nem voltak látványos akciók, nem voltak helikopteren érkező FBI-ügynökök, elég volt egy egyszerű, jogsértés abbahagyására irányuló meghagyás ahhoz, hogy az internet különféle bugyraiban megbúvó pdf-ekre mutató katalógus bezárja kapuit. És ezzel nemcsak egy könyvtár veszett el, de ami ennél fontosabb, szétesett az a nemzetközi tudományos közösség, amely ezt a könyvtárat felépítette, gondozta, ápolta.
Most mi lesz? Mi lenne? A nagy semmi. Annak, hogy a közeljövőben hirtelen előáll egy, a Gigapédiával összemérhető, de legális, megfizethető e-könyvtár, kb. annyi esélye van, mint hogy Matolcsy György Hoffmann Rózsával és dr. Schmitt Pállal közös sajtótájékoztatón bejelenti, hogy a költségvetési törvény rendkívüli módosításával radikálisan megemelik a magyarországi egyetemi és szakkönyvtárak (jelenleg 3-4 milliárd forintnyi) állománybeszerzési keretét. A Google a maga könyvdigitalizációs projektjével már majdnem létrehozta az univerzális, legális digitális könyvtárat, ám a nagyszerű terv végül elakadt a jogosultakkal és az amerikai szabályozással folytatott végeláthatatlan küzdelemben.
A Gigapédia megszűnése és a legális alternatívák hiánya újabb érvet jelent az egyre szigorodó szerzői jogi rezsim ellen tiltakozók számára, akik szerint a jelenlegi szabályozás az olvasó, tanuló, művelődő, kutató közösség érdekei helyett egyre inkább csak a jogosultak érdekeit tartja szem előtt. Az elvben a legális hozzáférési csatornák innovációját és az új tudás létrehozását ösztönözni hivatott fokozott védelem úgy tűnik, jelenlegi formájában épp az ellenkező hatást éri el: a létező, működő megoldásokat felszámolja, míg az új tudás termelése elé egyre komolyabb akadályokat gördít.
Míg mi itthon azzal vagyunk elfoglalva, hogy tandíj-e a költségtérítés, és hogy száz közgazdász vajon sok-e vagy kevés egy országnak, a világban zajló, ám minket is alapvetően érintő események észrevétlenül mennek el a fejünk felett. A hazai felsőoktatás és kutatás versenyképességének fenntartásához a Gigapédia és a többi illegális árnyékkönyvtár számottevő mértékben járulhatott hozzá. Ha sem ezek nem állnak rendelkezésünkre, sem a legális, megfizethető alternatívák nem teszik elérhetővé számunkra a legkiválóbb külföldi egyetemek könyvtárában felhalmozott tudást, akkor egy idő után fölöslegessé válik bármilyen, a magyar felsőoktatásról folytatott vita.
A Gigapédiának vége. Az internet tele van szomorú és kétségbeesett harmadik világbeli hallgatókkal, oktatókkal, kutatókkal, akiket megfosztottak a korszerű tudáshoz való sokszor egyetlen hozzáférési csatornájuktól. Ne legyenek illúzióink, én is, mi is közülük valók vagyunk. Csak abban bízhatunk, hogy ami egyszer kikerült az internetre, azt onnan el nem tünteti soha senki.
