A szeptember 12-én elhunyt Norman Borlaug több mint hat évtizeden át elkötelezetten szolgálta a világélelmezés ügyét - a sajtószerte használt, kissé sztereotipnak tűnő epitheton ornans ("a zöld forradalom atyja") az esetében valóban találó. Annyi bizonyos, hogy őt emlegették a jelentős társadalmi következményekkel járó, s nem pusztán (bio)technológiai jellegű agrárforradalom minden eredménye kapcsán. De állítólagos árnyoldalaiért is őt vették elő.
Mexikó partjait
Norman Borlaug 1914. március 25-én született az iowai Crescóban, norvég bevándorlók leszármazottjaként. A Minnesotai Egyetemen végezte tanulmányait - eközben, hogy eltartsa magát, többek között amerikai szövetségi programokban vállalt munkát. Saját bevallása szerint először éppen a Nagy Depresszió áldozatai körében találkozott éhezéssel, s azzal, hogy mennyire megváltoztatja az embert, ha hosszú nélkülözés után végre jóllakhat. Az egyetemen növénybetegségekkel és a haszonnövények genetikájával foglalkozott - ebből is doktorált 1942-ben, bár a szépreményű kutató akkor már olyan fontos kérdések megoldására koncentrált, mint például hogyan lehet sós víznek ellenálló ragasztót előállítani. 1942 és 1944 között a DuPont cég alkalmazásában szolgálta a hadigazdaságot, 1944-ben azután ráunt minderre, s Mexikóvárosba utazott, ahol hivatalosan 1979-ig dolgozott a mexikói kormány és a Rockefeller Alapítvány által koordinált, illetve finanszírozott agrárprogramon. Az itt folytatott interdiszciplináris (többek között a genetika, a talajtudomány, a mikrobiológia, az entomológia, a növénypatológia stb. eredményeit felhasználó) kutatások célja az volt, hogy Mexikó legalább a gabonafélékből önellátóvá váljon. Borlaug szívós kitartással, sűrű keresztezéssel állított elő olyan búzafajtákat, melyek ellenállóak voltak a legtöbb gabonabetegséggel szemben, sőt bőséges termést hoztak. Ráadásul képes volt kihasználni az ország természeti adottságait: ezeknek köszönhetően Mexikóban évente kétszer is lehetett aratni - egyszer a fennsíkokon, egyszer a völgyekben és az alacsonyabban fekvő területeken. Ezek után már csak azon kellett dolgoznia, hogy minden mexikói farmer és földműves számára ideális vetőmagot kínálhasson - s ebben is szerencséje volt. Kiderült, hogy elég egyetlen kísérleti programot folytatnia: az északon száraz körülmények között, alacsonyabb magasságon megtermelt és learatott magokat rögvest el is vethették délebbre, a csapadékosabb fennsíkokon. Kutatásai ráadásul nem ragadtak le a legnépszerűbb kenyérnövénynél, a búzánál: a kukorica, a köles, a tritikálé, az árpa vagy a rizs terméshozamát és ellenálló képességét is igyekezett növelni. Az újonnan fellépő problémákra újszerű válaszokat tudott adni: amikor kiderült, hogy a gyakori nitrogén-műtrágyázás hatására meghízó kalászok súlyát már nem képesek megtartani az addig dominánsan sudár, vékony szárú búzafélék, új, szilárdabb szerkezetű gabonaféléket fejlesztett ki. Ezeknek a "törpe" fajtáknak a szokásosnál rövidebb, de tömzsibb a száruk, így azután a legkövérebb kalászok alatt sem omlottak össze.
Éhe kenyérnek
Szorgalmas munkássága nyomán a várt agrárcsoda be is következett: 1963 után Mexikó nettó gabonaexportőrré vált. Ezek után már magától értetődő volt, hogy eredményeit és szaktudását máshol is hasznosítsák: a Borlaug által kifejlesztett törpe, hibrid gabonaféléket kipróbálták az indiai szubkontinens két, egymással is állandó konfliktusban álló országában. Pontosan ott, ahol az idő tájt a legtöbb - egyformán malthusiánus logikájú - elemzés tömeges éhhalált, százmilliók pusztulását jósolta a fenyegető élelmiszerkrízis miatt.
A Borlaug-féle nemesített gabonák elképesztő termésátlagokat produkáltak - India és Pakisztán óriási mennyiséget importált e vetőmagokból, s az utóbbi már 1968-ra, az előbbi pedig 1974-re teljesen önellátó lett gabonafélékből. Az utólag is döbbenetesnek tűnő sikerek számos személyes elismerést hoztak Borlaug számára: 1970-ben például Nobel-békedíjat kapott azzal az egyébként jogos indokkal, hogy az élelmiszerkínálat bővülése növeli a világban a biztonságot. (Ennek csak részben mond ellent, hogy éppen a sikeres agrárforradalom kellős közepén tört ki a szubkontinensen a véres bangladesi konfliktus.)
A világ mind több részén sikerrel alkalmazott agrártechnológiai innovációk, az ún. "zöld forradalom" eredményei kétségbevonhatatlanok. Negyven éve még egymilliárdan éheztek - manapság a becslések szerint "csupán" 800 millióan. Ez imponáló eredmény ahhoz képest, milyen mértékben nőtt azóta a Föld lakossága, mégis lehangolóan magas szám. Sokak szerint a hagyományos zöld forradalom elérte korlátait. Egyesek a minőségileg új technológiáktól (igen, többek között a GMO-növényektől) várják a megoldást, mások már az eddigi eredményeket is kétélűnek tartják, s éppen a zöld forradalmat kárhoztatják a műtrágya- és növényvédőszer-túlhasználat, valamint a pazarló vízgazdálkodás miatti környezeti hatásokért meg a nemesítés miatti genetikai "elszegényedésért". Mindazonáltal Borlaug is tisztában volt eme vadhajtások jelentőségével, és mindent megtett azért, hogy javítson az alkalmazott technológiákon. Hitt abban, hogy a nagyobb termésátlagú növények elterjedése többek között az erdőirtás ütemét is lassíthatja - s bár elismerte a környezetvédelmi aktivisták elhivatottságát és munkájuk hasznát, gyakorta vádolta őket elitizmussal. Leginkább azzal, hogy sohasem tapasztalták meg a maguk szemével az éhséget, s nem is képesek felmérni rettenetes erejét.
