A fejlett országok ökológiai adósságáról
A fejlődőnek nevezett szegény országok több mint 2000 milliárd dollárral tartoznak a fejlett államoknak és bankjaiknak. Az elmúlt huszonöt évben nagyjából háromszor ennyit fizettek törlesztésként, de az adósságuk nem csökkent. Tartozásuk nagyjából kétszerese éves bruttó hazai összterméküknek, Kamerun, Nicaragua vagy Niger éves költségvetésének harminc-negyven százaléka adósságszolgálatra megy el, közszolgáltatásokra, egészségügyre, oktatásra tíz-tizenöt százalék jut. Bár az elmúlt évtizedben több kezdeményezés is indult a legjobban eladósodottak és legszegényebbek megsegítésére, az eredmények ellentmondásosak, főleg, ha a globális válság okozta újabb problémákat is számításba vesszük. De például Ugandában, Zambiában, Burkina Fasóban így is jelentősen bővültek a szegénység visszaszorítására vagy az oktatásra szánt források. Minderre nagy szükség is van, hiszen a világon már egymilliárd fölött van az éhezők száma, ugyanennyien nem jutnak tiszta ivóvízhez, és százmilliónál is több gyerek sosem jut el az iskolába.
A nemzetközi adósságválság hátterét, drámai társadalmi következményeit hosszan lehetne elemezni. Ám meglehet, hogy mindezek dacára mégsem a szegény országok tartoznak a gazdagoknak, hanem éppen fordítva. És most nem azokra az érvekre utalok, melyek szerint az eddig törlesztett pénznek már elégnek kellene lennie (lásd a fenti adatokat), vagy hogy morálisan és adott esetben jogilag is megkérdőjelezhető, ha a demokratikus országok által politikai-stratégiai szempontok miatt véreskezű diktátoroknak nyújtott hiteleket most az istenadta népnek kell viszszafizetnie. Arról beszélek, hogy pénzben ugyan a Dél vett fel hiteleket Északtól, ökológiailag ez fordítva történt, történik. A gazdag országok fejlődésüket a globális természeti környezet kihasználására, tönkretételére alapozták. Ezt részben szándékolatlanul tették (ki sejthette, hogy a fosszilis energiahordozók elégetése klímaváltozást fog okozni?), ám ez legfeljebb árnyalja, de nem tünteti el felelősségüket.
Például az éghajlatváltozás
A légkör szén-dioxid-koncentrációja ma majdnem másfélszerese az ipari forradalom előtti szintnek, az utóbbi kétszáz évben a fosszilis energiahordozók által több szén-dioxidot engedtünk a levegőbe, mint a korábbi tízezer évben. Az éghajlatváltozást a ma gazdag országok okozták és okozzák, a jólétüket megalapozó tevékenységek révén. Csakhogy a következmények mindenkit érintenek. Már az is meglehetősen igazságtalan, hogy a haszon csak egyeseknél, míg a károk mindenkinél jelentkeznek - de a probléma még súlyosabb. A rövid és középtávú, már most látható és előre jelezhető következmények - a sivatagosodás, a tengerszint-emelkedés stb. - elsősorban a szegényebb országokat fenyegetik. Ennek földrajzi és demográfiai okai is vannak, de a szegénység szintén közrejátszik. Hollandia meg tudja védeni magát a tengertől, Banglades aligha. Az előrejelzések szerint a klímakatasztrófa elkerüléséhez azonnali, határozott intézkedésekre van szükség: az üvegházhatású gázok kibocsátását az elkövetkező húsz évben nagyjából ötven százalékkal kellene csökkenteni. Ez csak úgy sikerülhet, ha ebben valahogy minden ország részt vállal. Ha máshogy nem, lemond a vízióról, hogy polgárai valaha is a nyugati színvonalon éljenek, vagy úgy, hogy nem vágja ki és adja el esőerdőit, mert azokra az egész Földnek szüksége van. A közgazdaságtan ezt opportunity costnak, haszon-áldozat költségnek hívja. A fejlett országok tehát meggazdagodásuk során tönkretették a globális környezetet - s nem elég, hogy ez elsősorban a szegény országoknak fog iszonyatos szenvedést okozni, de az áldozatoknak a probléma megoldásában is részt kell vállalniuk. A helyzet bántó igazságtalansága miatt nem is kell annyira csodálkoznunk a koppenhágai csúcs kudarcán. Noha a fejlett országok hajlanak rá, hogy valamivel több áldozatot vállaljanak (eddig az USA kivételével, ami talán változni fog), a fejlődők megítélése szerint - és ez tűnik tárgyilagosnak - ez is túl kevés. Az ökológiai erőforrások felhasználásának eddigi elképesztő egyenlőtlenségei komolyabb kompenzációért kiáltanak.
Áldott életminőség
De pontosan mekkoráért? Peter Singer ausztrál filozófus amellett érvel, hogy célként az egyenlő egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátást kellene belőni. Ha a globális kibocsátás mai szintjét a következő húsz-harminc évben nagyjából a felére kell csökkenteni (és ez a mérsékelt forgatókönyv!), akkor a fejlett országok lakóinak - köztük a magyaroknak - úgy kell élniük, hogy az életmódjukkal járó szenynyezés a mai 10-20 százalékára mérséklődjön. Eközben a fejlődő országok némileg még növelhetik kibocsátásaikat, így a népességnövekedést is figyelembe véve az egy főre jutó szennyezés 2050 körül kiegyenlítődhet. Ez óriási kihívás, és valószínűleg pusztán technikai módszerekkel nem érhető el; a termelési rendszereknek, a gazdaság szerveződésének, az életmódnak, a fogyasztási, utazási szokásoknak alapvetően kell változniuk. Innen nézve érthető - ha el nem is fogadható - az USA berzenkedése és ifj. George Bush ihletett szónoklatai az amerikai életforma "áldott" minőségéről. Ha a legtöbb zöldszervezethez hasonlóan elfogadjuk Singer javaslatát, akkor ebből az következik, hogy a szegény országok több jogcímen is számíthatnak kompenzációra. Egyrészt nyilván valamilyen segítséget és jóvátételt kell kapniuk a klímaváltozás következményei, káresetei miatt. A globális felmelegedés elleni küzdelem a szennyezés visszafogásán túl azt is igényli, hogy a "szén-dioxid-nyelők" (elsősorban az erdők) megmaradjanak, és jó egészségnek örvendjenek. Brazíliának, Indonéziának, Nigériának úgy kell fejlődnie, hogy közben ne tegye tönkre még meglévő természeti értékeit, esőerdőit. Nem járhatják azt az utat, mint Anglia az ipari forradalom idején: nem égethetnek el annyi fosszilis energiahordozót, és nem vághatják ki az összes erdőjüket, hogy ott például agrártevékenységet folytassanak. Az egyenlő egy főre jutó szennyezés elve roppant terheket ró a gazdag országokra, ám ez még mindig kevesebb, mint ami a történelmi felelősségből következik. Mindez ráadásul a fejlődő országok részéről együttműködést, önkorlátozást feltételez, hiszen a méltányos globális kibocsátás limitjét nekik is tiszteletben kell tartaniuk.
A klímán kívül a bioszféra egészségéhez sok egyéb tartozik. A Föld ökológiai rendszereiről az ezredforduló környékén készült nagy állapotfelmérés, a Millennium Ecosystem Assessment szerint bolygónk minden mutató szerint a degradáció jeleit mutatja. Az erdők fogyatkoznak, a fajok hatvanötmillió éve nem látott sebességgel pusztulnak ki, a tengerek és édesvizek elszennyeződtek, a termőtalaj egyre rosszabb állapotban van. A problémák ráadásul összekapcsolódva erősítik egymást. Egy legyengült, elszennyezett ökoszisztéma nehezebben fog alkalmazkodni az éghajlatváltozás okozta fokozott szárazsághoz; pusztulása pedig maga is gyorsítja a globális felmelegedést. Mármost az "ökológiai adósság" koncepciójának hívei szerint a fejlett országok nem csupán a klímaváltozásért, de közvetve vagy közvetlenül számos más ökológiai problémáért is felelősek. Illetve felelősségüktől függetlenül érdekeltek abban, hogy a fejlődők még mindig viszonylag gazdag természeti környezete megmaradjon. Az esőerdők nem csak az éghajlat vagy a vízkörforgás szabályozásában játszanak fontos szerepet, de hihetetlen genetikai kincset is rejtenek: itt él a fajok legalább ötven, de egyes becslések szerint akár a kilencven százaléka is.
Mennyi az annyi?
Pontosan mennyivel is tartozik tehát a fejlett világ a szegény országoknak a kizsákmányolt környezetért és a fennmaradt természet megóvásának haszon-áldozati költségéért? A környezeti gazdaságtan számos módszert dolgozott ki a természeti értékek vagy károk pénzbeli kifejezésére. Robert Costanza és munkatársai az egész bioszféra ökoszisztéma-szolgáltatásainak értékét kiszámolták. Ez átlagosan évi 33 000 milliárd dollárt tesz ki, ami a világ éves GDP-jének nagyjából a duplája. A számok és módszerek vitathatóak, de arra mindenképpen alkalmasak, hogy világossá tegyék: a természet pénzbeli értéket (is) jelent. Az ökológiai tőke nem csak abban hasonlít a gazdasági tőkére, hogy "felhalmozható", azaz értéke növelhető vagy éppen csökkenthető, de abban is, hogy gazdaságilag értékes szolgáltatásokat, javakat termel: tiszta levegőt, élhető klímát, jó minőségű talajt, élelmiszer-alapanyagot, biomasszát, tiszta vizet. Persze attól, hogy ezek gazdaságilag értékes javak, még nem biztos, hogy jövedelmet is termelnek, ez csak akkor következik be, ha a piaci mechanizmus feltételei is adottak, például a tulajdonjogok tisztázódtak. Bizonyos fejlemények azt mutatják, hogy a környezeti javak egyre inkább piacosodnak, lásd például a szén-dioxid-kibocsátási kvóták kereskedelmét. Más példa szerint az érintetlen környezet áruba bocsátható: az amerikai gyógyszeripari óriás, a Merck megállapodást kötött Costa Rica egyik nemzeti parkjával, hogy az esőerdőben a gyógyszerkísérletekhez alapanyagokat gyűjtenek egy meghatározott díj és a kifejlesztendő gyógyszerek hasznából járó részesedés fejében. De említhetjük a debt-for-nature swap adósságcsere-programokat is, amelyek a hitelek elengedéséért természetvédelmi intézkedéseket várnak el a fejlődő országoktól. Az adósságválság csúcspontján, a nyolcvanas évek közepén kialakult gyakorlatot nagy természetvédelmi szervezetek, mint a WWF és a Conservation International kezdeményeztek. Amikor egy eladósodott - gyakran latin-amerikai - ország képtelen volt visszafizetni az adósságát, a hitelező bankok diszkontált áron eladták a rossz tartozást a zöldszervezeteknek.
A civilek elkezdtek a kormánnyal tárgyalni arról, hogy a megvásárolt tartozást elengedik, ha az ország hajlandó egy bizonyos összeget - általában többet, mint amennyit a civil szervezet fizetett, de az adósság eredeti összegénél kevesebbet - természetvédelemre fordítani. A zöldek "jól jártak", hiszen több pénzt tudtak pumpálni a természetvédelembe, mint amennyit költöttek. De az illető állam is elégedett lehet, mert kevesebbet kellett kifizetnie és nem valutában, hanem hazai pénzben, nem külföldre, hanem az országon belül, és akkor a környezetvédelmi hasznokról nem is beszéltünk. Az így elengedett adósságösszegek nem voltak nagyok, de a fejlődő országokban óriási többletforrást jelentettek a természetvédelem részére. Nem hiszem, hogy a piac képes lesz önállóan megfelelően értékelni az ökológiai rendszereket, éppenséggel a piaci mechanizmus fentebb említett alkalmazásai számos problémát és kérdést vetnek fel. De még egyszer: egyre világosabb, hogy a természet érték, és egyre nagyobb a nyomás, hogy ezt valahogyan pénzben is kifejezzük. A fejlett országoknak szembe kell nézniük ökológiai adósságukkal, és saját, de a Föld egészének érdekében méltányos megállapodásra, megállapodásokra kell jutniuk a fejlődőkkel. Ha élhető jövőt akarunk a gyermekeinknek, akkor élhető jelent kell biztosítani a szegény államok gyermekeinek. Ökológiai adósságunk fejében el kell törölnünk a szegény országok adósságait - vagy más módon kell egy radikális újraelosztást megvalósítani. Nem csak azért, mert ez így helyes, hanem mert másként nem tudunk majd szembenézni az ökológiai krízissel. Az ügyek összekapcsolódnak, ha akarjuk, ha nem. Méltányosság nélkül nincs együttműködés, együttműködés nélkül nincs jövő. Ez ilyen egyszerű.
A szerző a Védegylet munkatársa.
