Szürke zóna: az a homályosan felderengő ki nem mondott szféra, ahol egy férfi és egy nő között lejátszódnak a vágy játékai.
Pascal Bruckner
Drágám, ma olyan hidegen csillog a képernyőd, csak nem megbántottalak? Szeretnéd, ha azonnal kiloggolnék az életedből? Már megint összeszedtél valami mocskos cyberribancot? A fatal error álljon a büdös szerveredbe!
Ha ilyen és ehhez hasonló mondatok jelennek meg a képernyőn, akkor csakúgy, mint az életben, vége felé tart a szerelem, de a rendszerben ritkán fajul idáig egy kapcsolat, mert a partnerek gyakran beleesnek abba a hibába, hogy találkoznak valahol az aktuális valóságban egy kávéra, aztán soha többet sehol. A fizikai testet öltés kiábrándító pillanatai.
Abnormálisan szép akkor lehet egy cyberrománc, ha soha nem aktualizáljuk magunkat a másik felhasználónak. Csak a posztmodern szomorú bájához, esetleg Werther önfarkába rágó szentimentalizmusához hasonlítható az újrelativizmus, a posztgutenbergi korszak e veszélyes tudatmódosító szere. Segítségével végképp elmenekülhetünk az aktuális valóság elől, ha egyáltalán létezik ilyen. Szeretni egy, a képernyőn megjelenő jelek mögött meghúzódó homályos személyiséget egy életen át, aki lehet, hogy tulajdonképpen nem is szőke cyberdémon, hanem kísérletező kedvű, szőrös mellű ötvenes fetisiszta pszichológus.
A net kínosan ideális terep a személyiség feltáratlanságából fakadó misztikum végletekig való fokozására. Ez a misztikum az aktuális valóságban is hozzátartozik a szerelem fény-árnyék játékához, de az e-mail erre azért alkalmasabb, mert két SR (send replay, azaz válasz) között fennálló valós időben az ember taktikusan kidolgozhatja virtuális személyiségjegyeit, a gyengébbek közben elolvashatnak néhány erre vonatkozó alaptörténetet Andersentől. A felismerhetetlenségig retusált képet aztán bele lehet gyúrni a cybertéridőbe. Ha az illető szimultán vesz részt néhány flörtben, akkor meg is sokszorozhatja cyberszemélyiségét. Ennek egyetlen veszélye van az érzékenyebb idegzetűeknél, ha elhiszi magáról az aktuális valóságban is, hogy az, ami relatíve csak a gépben lehet. Ez teljes tudathasadáshoz vezet, az ilyen, a valós világ a virtuálistól gyökeresen különböző törvényszerűségeitől frusztrált szerencsétlen pedig örökre odadobhatja magát a rendszereknek, míg a világ összes szervere le nem fagy.
Hogyan kezdődik egy tiszta cyberrománc, aminek csak a valóság vethet véget? Úgy sohasem, hogy valaki a következő sorokat küldi nyálát csorgatva a kinyomozott címre, vagy egy beszélgető csatornán nyögi be: Egyetlen hibád van, bébi, nem látszik a combod. Vagy: Szintén saját telefonszámlára teccik? Akkor ne menjen még. Vagy: Sínen vagy, kisanyám, engem inspirál a konspiráció.
Nos, így is épülnek virtuális kapcsolatok, de ez nem a cyberrománc kezdete. Nézzük végre, hogyan lehet legjobban árnyalni a fantomképet: Rád kerestem az Alta Vistán... most megtaláltalak. Vagy: Megtörtént, jelen vagyok, mikor válaszoltál, feldobogott a szívem. Esetleg egy a szellemesebbek közül: Képernyőformám van, százegy ujjam, 20 SGA 1280x1024 szemem, sztereó 16 bites fülem és dual pentium 180-nal szerelt agyam. Testem többi része elfér egy tower-case méretű dobozban, és jelenleg az egeremet zargatom. A tavasz velem csak a meteorológia szerverén keresztül vette fel a kapcsolatot.
Mikor végre sikerül az imádottat on-line elcsípni: Itt vagy valóban? El sem hiszem, kicsit szagolgatom a monitort. Szerzek egy szagkártyát, és akkor realsmell szerver is lesz...
Végzetes vonzerőnek bizonyulhat a levelek tárgymegjelölése is, mert ennek már akkor lehet örvendezni, amikor kilistázza a postáját a Cyberromeo vagy a Cyberjúlia. A kedvesség netovábbja egy cybergondolap, amely a kép nagysága miatt rengeteg memóriát lefoglal a gépben, így annak, akit nem szeretünk, virtuális bosszúból küldhetünk tízet-húszat, hogy kicsit meglassuljon a levelezése.
A cyberszerelem persze abban is hasonlít az igazira, hogy ha a másik karaktereit már eléggé kiismertük, megjelenik a vágy az új hódításra, az új álérzelmekre. Ilyenkor a romantikusabbak összegyűjtik és archiválják a másik leveleit, néhány savas könnycsepp kíséretében, a kőszívűek elküldik mindet a devnullba, azaz elnyeletik a virtuális fekete lyukkal, a cyberledérek pedig megtartják párhuzamosan a másikkal, esetleg egyszerre tízzel flörtölnek, virtuális háremet tartanak, hiszen kicsi az in flagranti valószínűsége, és a gépek sincsenek élesre töltve.
Annak a bizonyos szürke zónának a sötétítése céljából lehet hetekig nem válaszolni, és hagyni, hogy a másik száguldozzon ide-oda a végtelen, kaotikus és elrettentő labirintusban, kétségektől gyötörten keresve cyberkedvesét, bekopogtatva minden netkapcsolatához, míg a jobban idealizált fél (mert a szerelem antidemokratikus volta itt is érvényesül) a számára otthonosnak, lineárisnak és napfényesnek tetsző kis rendszerben egész mással foglalkozik.
