További magyar hangok - Szinkronszínészek

  • Eörsi Sarolta
  • 2005. június 30.

Tudomány

Közhely, hogy a szinkronszínészet azon foglalatosságok - nem szakmák, mert a közmegegyezés szerint nincs ilyen szakma - közé tartozik, amely nem élet-biztosítás: az ember soha nem tudhatja, mikor kerül parkolópályára. Ha nem megy, később nem hívják.

Közhely, hogy a szinkronszínészet azon foglalatosságok - nem szakmák, mert a közmegegyezés szerint nincs ilyen szakma - közé tartozik, amely nem élet-biztosítás: az ember soha nem tudhatja, mikor kerül parkolópályára. Ha nem megy, később nem hívják.

A Duna Televízió szinkronstúdiója kicsi, de annál jobban felszerelt. Épp egy Miss Marple-tévékrimi magyar hangját veszik fel. Mi az üvegen innen lessük a két színészt, Kiss Esztert (Katona József Színház) és Kristóf Tibort (szabadúszó), akik ketten egy papírból olvasva, néha mulatságos arcjátékkal összpontosí-tanak. A mai, 40 sávos stúdiókba nem szükséges egyszerre berendelni az összes szereplőt. Először elpróbálnak egy jelenetet (ez sem mindenhol van így), aztán következik a felvétel. Aprics László szinkronrendező (a szakma nagy öregje, aki állítólag példátlan buzgalommal még színházba is jár friss hangokért) instruálja a színészeket: Kristóf Tibornak például azt magyarázza, hogy ezt a sort úgy kell mondani, mint aki hazudik. Tényleg úgy mondja. Ezt követően az általa alakított cvikkeres öregúr a képernyőn a szívéhez kap, a földre zuhan és haldokolni kezd. Kristóf szenvtelen arca itt kontrasztba kerül a hangjával, ahogy a nyögéseket és sóhajokat produkálja. Vége a felvételnek, a háromnegyed órára tervezett munkát húsz perc alatt lezavarták; így dolgoznak a profik, jegyzi meg Aprics László. "Itt valami nagy dráma lehet. Ki a gyilkos?" - kérdezi Kristóf; a szinkronszínészek tudvalevőleg soha nem kapják meg a film szüzséjét tanulmányozásra. Csankó Zoltán és Kiss Mari a gyilkos, tájékoztat Aprics, az áldozat pedig Tordy Géza, "de őt majd vasárnap reggel öldököljük".

Mint tudvalevő, a múlt rendszerben egyeduralkodó Pannónia Filmstúdió (amelynek fénykorában szerződtetett társulata is volt) ma már Videovox néven működik, és van mellette még tucatnyi vállalat. Van olyan stúdió, ami filmvállalat (Mafilm Audio) vagy tévétársaság (HBO) leányvállalataként alakult. A nagyjátékfilmek mellett sok más munka is van, a "brazil sorozatoktól" kezdve dokumentumfilmeken át minden elgondolható műfajig.

Kristóf Tibor

szívesen emlékszik vissza bő 40 éves szinkronszínészi múltjára, a hőskorra (60-as, 70-es évek), amikor minden színész dolgozott a Pannóniában, a vidéki segédszínészektől a legnagyobb klasszisokig. Igaz, a színész már akkor is alárendelt helyzetben volt: még magát Márkus Lászlót is a saját szemével látta lejattolni a színészegyeztetőnél (aki a színházakban közvetítette a művészeket), hogy munkát kapjon. Rengeteg anekdotája van a régi időkről, hátborzongatóan képes utánozni Latinovits vagy Páger hangját. Kristóf tekintélyes szinkronéletművet tud a háta mögött: a filmtörténet olyan alakjainak kölcsönözte a hangját, mint Gregory Peck, Marcello Mastroianni, Sean Connery, Laurence Olivier; az ő hangján szólal meg Darth Vader is. "Az volt a meggyőződésem, hogy az olasz színészek beszélnek a leggyorsabban, egészen addig, amíg szembe nem kerültem Viszockijjal" - avat be a szakma nehézségeibe. Színészi pályafutását hézagok és mellőzések tarkítják, bár voltak elismert alakításai. Jogot végzett, színi főiskolát nem, az Egyetemi Színpadon, majd a 25. Színházban kezdte. A 80-as évek első felében a szolnoki Szigligeti Színházban játszott főszerepeket, többek között egy cseh darabban, ahol "amolyan aczélosra vette a figurát". Ez persze nem tett jót a karrierjének, és végül olyan méltatlan helyzetbe került, hogy amint lehetett, más társulathoz szerződött. Noha felesége szerint "Tibor még nincs kijátszva, még sok szerep várhatna rá", ő maga már nem tör ilyen babérokra, bár Jordán Tamás időről időre hívja a Nemzetibe. "Kis szerepekért nem érdemes, a nagyok meg túlontúl meggyötrik az embert. Nekem már vigyáznom kell az egészségemre."

Talán ő az egyetlen szinkronszínész, aki mindig előre hazaviszi a forgatókönyvet, hogy bejelölje a saját szövegét: mint mondja, a bal szemére "tompalátó". Egyébként szinte bármit elvállal, a legkisebb szerepeket is, de latin-amerikai sorozatokat soha. A szerepek tekintetében persze van hierarchia: csak az első hét-nyolc év után kezdett főszerepeket kapni. A gázsiról nem szívesen beszél: a mai tarifa 250-400 forint tekercsenként (egy tekercs hosszúsága kb. fél perc), ugyanennyi volt 20 évvel ezelőtt is. Csak akkor a szakszervezeti besorolás döntötte el, hogy ki mennyit kap, míg most az egyes stúdiókon múlik - van, ahol lehet alkudni. Az érdekvédelemre vonatkozó kérdéseink hallatán csak legyint: a MASZK Országos Színészegyesületben egyszer megegyeztek, hogy egy bizonyos összeg alatt nem vállalnak munkát, azóta se hívja őt a legnagyobb stúdió. Mégsem panaszkodik: nemrég, az Onedin család újraszinkronizálásakor mindössze három színész kapta meg ismét a saját karakterét, ő közéjük tartozott. (Nem tudja, miért kellett újravenni a hangokat, talán a régit letörölték. Vagy nem tudták megvenni a volt Pannónia Filmstúdiótól a jogokat. Persze az is előfordul, hogy asztal alatt csereberélnek a csatornák.) Kristóf rossz véleménnyel van a szinkronszínészképző iskolákról, ahova "bárki bemehet az utcáról, és pár hét múlva már őt hívják mindenhova, ráadásul több pénzért, mert többet vállal. Persze ott is lehet egy-két tehetség a nagy számok törvénye alapján." A gyakorló színészek ma már ritkábban jutnak munkához, ami megint minőségi problémákat vet fel.

Németh Krisztával

szombat este, egész napos robotolás után találkozunk, ő többnyire reggeltől estig nyomja. Vannak "laza napok", de általában 10-12 órát dolgozik egy nap. Ez a szakma rákfenéje: a hétvége és az ünnepek fogalma viszonylagos, de nem bánja, mert szeret dolgozni. Kérdésünkre, hogy mit csinál, ha mondjuk szabadságra akar menni, azt feleli, hogy ez rá általában nem jellemző, de ha mégis, megoldható: a gyártás, amennyire lehet, rugalmas. Bár egy 300 részes szappanoperánál nehezebb, mert ott heti penzumokat adnak le a tévécsatornáknak. Németh Kriszta sem végzett színiakadémiát: az RS9 Stúdiószínház tagja volt öt éven át, de hébe-hóba nagyobb színházakban is kapott kis szerepeket. Most épp nem játszik sehol. Úgy hét éve szinkronizál, egy pici stúdióban, a Filmhatárban kezdte, itt többek között egy Pöttöm George című rajzfilmsorozatban a főhős másfél éves kisöccsét alakította, aki egyes szám harmadik személyben beszélt magáról. Ezt eltanulta Nikodém Zsigmond ötéves kisfia, és a szinkronrendező így figyelt fel a fiatal színésznő hangjára. "Azóta az HBO-ban lakom" - mondja Németh Kriszta. Ez persze túlzás, szinte az összes stúdióban dolgozott már. "Soha nem ítélkezem. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy a mai gyerekeket, akik tévénézés közben tanulnak meg magyarul, éppen ilyen végtelenített szappanoperákkal kell boldogítani. A közízlést nem kiszolgálni, hanem nevelni kellene. Mellesleg én minden sorozatnál azt hiszem, hogy ennél már nem lehet szarabbat csinálni, de mindig lehet." A munkatempó nagyon változó, sorozatokból általában 4-5 részt forgatnak le egy hét alatt.

Németh Kriszta szerint nem mindig egy-értelmű, hogy érdemes-e próbálni az "éles" hangfelvétel előtt: ez a színész habitusától is függ. "Van, aki próbaigényes, de én például jobban bele tudom élni magam, ha előszörre találkozom a szöveg érzelmi töltetével. És kevesebbet is bakizom, mert nem kezdek el előre rettegni egy nehezebb szótól, ha nem tudom, hogy mi jön." Azt azért lehet érezni, hogy egy-egy sor milyen hosszú, és ha kezd fogyni a szöveg, az ember lelassít, de a sor közbeni cezúrákat is be kell tartani. Ebben a fordító nem mindig van a segítségükre, de ő nem csodálkozik: sok fordítás csak egy "lista" alapján, vagyis papírból, videó nélkül készül, és nagyon kevés idő van rá. Ráadásul a szappanoperák színészei sokat "impróznak", így a leírt szöveg hosszúsága néha egyáltalán nem passzol ahhoz, ami a képernyőn látszik. Persze ennél igényesebb filmekkel is volt már dolga, de nem elég jó a névmemóriája: Penélope Cruzra, Lara Flynn Boyle-ra és Nathalie Baye-re emlékszik. Fontos, hogy milyen a rendező és a hangmérnök, van közülük olyan, aki pontosan tudja, hogy a színész éppen milyen hangulatban van - abból, hogy hány filmkockát csúszik. "Én általában úgy hármat szoktam, de rosszabb napokon hetet is akár. Ezt azonnal észreveszik, és kérdik, hogy mi bajom van." A legfárasztóbb az utazás: a stúdiók gyakran a külvárosban vagy akár vidéken vannak, megesik, hogy tovább tart, amíg odaér, mint maga a hangfelvétel. De egy mondatra is kimegy bárhova, ami nem jó, mert nyilván meg kellene húzni egy határt. "A múltkor felhívtak a Mafilmtől, hogy ne haragudj, csak két tekercs, de a Tabák Kati téged akar. Szerintem ez az igazi szakmai megbecsülés, nem a gázsi. Naná, hogy megyek."

(Köszönöm Agg József közreműködését.)

Figyelmébe ajánljuk