A neoncső az emberi elme egyik legnagyszerűbb szüleménye, működési elve is módfelett egyszerű – nyilván valamennyien emlékeznek rá boldogult emlékű fizikaóráikról.
A neoncső működéséhez mindenekelőtt szükséges egy trafó, mely nagyfeszültségű árammá alakítja a hálózati kettőhúsz voltot, egy kondenzátor meg persze egy üvegcső (ún. neoncső), benne ritka, alacsony nyomású gáz (vagy gázok keveréke), no és két beforrasztott elektród. Amikor magasfeszültségű áramot vezetünk a csőbe (s ehhez elegendő úgymond, a kor kifejezését használva, felköpni a pilácsot), úgy a katódból kilépő elektronok ionizálják a csőben található ritka gáz atomjait (molekuláit), az ütközések hatására számos elektron kerül magasabb energiaállapotba, majd alap-állapotába visszakerülve a szintkülönbségből adódó, szigorúan kvantált energiamennyiséget (most megvagy!) konkrét frekvenciájú sugárzás (fény, fény!) formájában kibocsátja. A meghatározott frekvenciatartomány egy bizonyos színnek felel meg – ha például a neoncsőbe nevének megfelelően neont töltünk, mely nemesgáz (azaz külső elektronkonfigurációja úgyszólván tökéletes), akkor az világító vörös fényt bocsát ki – mi meg azt látjuk, hogy Csemege, Cipő vagy Bizományi Áruház. Ha meg kevés higanygőzt is adagolunk a csőbe, úgy meleg búzavirágkék színnel fog világítani – mi pedig boldogan silabizálhatjuk: Patyolat, esetleg Gólya Áruház.
A neoncső tündöklése még emberi lépték szerint is szokatlanul rövid ideig tartott – különösen nálunk, hiszen itt hol a háborús elsöté- títés, hol a háború utáni córesz, hol meg a Nyugat-ellenes sztálinista paranoia gátolta a színes, világító neoncsövek meg a hozzájuk kapcsolódó hamis, hazug, ám jóleső életérzés elterjedését. Ennek megfelelően a neoncső tündöklése és bukása, úgy is mint metafora segedelmével tökéletesen leírható a Kádár-rezsim története, ahol a neon ugyanolyan kedélyjavítónak számított, mint az olcsó sör, a táncdalfesztivál vagy egy ideig a futball – igaz, a fent említettekkel szemben volt még némi erotikus stichje is. A halálra szánt neonok megmentésére alakult Neonon csoport és a Magyar Elektrotechnikai Múzeum közös kiállítási anyagából az is kiderült, hogy a korabeli sajtó milyen diadalittasan számolt be az újabb és újabb neonreklámok elkészültéről, s hogy milyen sztárolt szakembereknek számítottak mondjuk az őrülten tekercselő trafókészítők vagy a neoncsőhajlító expertek – elvégre a cirkalmas neonfeliratokat egyedileg, darabonként, kézzel állították elő boszorkányos ügyességű üvegfúvók. Az elkészült feliratokból, mai, retróra kihegyezett érzékelésünkkel szemlélve, valósággal sugárzik valamiféle morbid szépség – s csak másodlagos percepciónk nyomán jut el a tudatunkig, mire is utalnak a világító feliratok –, ez tudniillik az állami monopolcégek kora, ahol mindenből csak egy (néha kettő) jutott, s bőven elég volt cégjelzés helyett mindössze annyit kiírni: Csemege vagy Cipőbolt. Azután jött a késő Kádár-kor szimulált szocialista kvázipiaca, s ez meg a betegesen rossz ízléssel megvert nyolcvanas évek véget is vetettek a neonkornak – mint elavult vackot, sorra dobták szemétre az egykori egyedi neonfeliratokat –, így azután alig-alig sikerült közülük néhányat megmenteni az utókor számára.
Ami maradt, azt a múzeum szakemberei lehetőség szerint felújították, majd a megmentett darabokat gondosan elhelyezték a Kazinczy utcai épület terebélyes, T alakú udvarán, ehhez jött még Lugosi Lugo László kivételes neonfotó-gyűjteménye, válogatás a múzeum saját, témába vágó anyagaiból (archív neonok, gázkisülési csövek, ívlámpák), no meg a Neonon csoport saját gyűjtésének gyümölcsei, korabeli fotók, régi újságok, miegyebek. Mi sem kellett több a hálás közönségnek: mire este fél tízkor felgyúltak a felújított neonok, már zsúfolásig telt az udvar, ahol előbb meghallgathattuk a hatvanas évek néhány kedves slágerét Balla Eszter (akit többek között a Moszkva tér és a Kontroll egyik főszereplőjeként ismerhet a nagyközönség) ihletett és módfelett szórakoztató előadásában (ne feledkezzünk meg a vérprofi zenei kíséretről sem – hogy ne menjünk messzebbre, basszusgitáron: Ullmann Ottó!). S végül az udvaron berendezett Neonpresszó kínálatától megittasult közönség mozgott egy jelentőset dj Shuriken retro-easy-funk-break tánczenéire – míg a bátrabbak csapatostul merészkedtek a forró és párás piciny kiállítótermekbe, s figyelték bódultan, hogy a szakma szintén vitrinben, üveg mögött elhelyezett ifjú mestere mint fújja, lágyítja, hajlítgatja úgy ötven fokban, félméteres gázláng fölött a leendő neoncsöveket. Kint pedig borzongva csodálhattuk a néha csak töredékesen rekonstruált neonfeliratokat: megannyi fragmentum – néha egész szótagok hiányoznak a szövegből, mintegy emlékeztetve arra, hogy e kort meg az ő sajátos, neonba írt nyelvét már csak töredékesen tudjuk rekonstruálni.
S végezetül, mintegy fellelkesülve a Múzeumok Éjszakájának tapasztalatain, javasolnánk, hogy gyakrabban legyen parti a múzeumokban, s hogy rendszeresen mérjenek egyszerű tudatmódosítókat (mondjuk alkoholt) is – elvégre az emberiség nagy közös kultúrkincsének rekvizítumai sokkal könnyebben megismerhetők és befogadhatók szalonspiccesen, ütemes tánczene mellett. A teremőr is csak reggel fog sírni, amint meglátja, hogy már megint feldöntötték a kitömött mamutot, ráadásul le is öntötték vörösborral.
