Tüskés hátú barátunk: Sün a nagyvárosban

A nagyvárosi léttel barátkozó állatok között – miként szívünkben is – fontos hely jut a sünöknek. Csak egy talpalatnyi zöld kell nekik.

Habár nem teljesen veszélytelen számukra az urbanizált környezet, mégis egész jól elboldogulnak a nagyobb városokban. Persze nem a betonrengeteg vonzza őket – sokkal inkább a kősivatag által körbezárt zöld szigetek, parkok, nagyobb kertek, ahol ideális lakóhelyet találnak maguknak. Budapest zöldövezeti részeit valósággal megszállták, pedig néha csak régi jussukat veszik vissza. Érdekes, hogy a nyilvánvalóbbnak tűnő menedékek (mint például a Gellérthegy) mellett kiterjedt sünpopulációt rejt a Pest szívében található Múzeumkert is. Ezek után csak természetes, hogy a nagyvárosi kisállati létformákat kutató zoológusok figyelmét is felkeltették a sünök, akik élőhelyeiket sokszor szintén városi kalandor emlősfajokkal – sokszor konkurensekkel –, a nyestekkel és a mókusokkal osztják meg. És természetesen velünk, no meg a mi házi kedvenceinkkel, akik szintén veszélyt jelenthetnek rájuk nézve.

Se nem kutya, se nem disznó

A nálunk élő sünök esetében sokszor hallani még a régies elnevezéseket: sündisznó, avagy sünkutya. Sőt, akadnak, akik rögvest ekként megnevezett két süntípusról beszélnek, ami nemcsak azért téves, mert a sünnel amúgy csak igen távoli rokonságban álló emlősökhöz hasonlítja a kis tüskéseket, de azért is, mert egy nem létező fiziognómiai dichotómiát erőltet a sünök egységes családjára. E kiterjedt rendszertani famíliából két faj fordul elő az öreg kontinensen, nekünk az úgynevezett keleti sün (Erinaceus roumanicus) jutott: valamennyi nálunk élő, fehéres hasú példány ehhez a fajhoz tartozik. Ki nem találnák, de a tőlünk jelentősen nyuga­tabbra szöszmötölő sünök pedig valamennyien a nyugat-európai sün, tudományosan Erinaceus europaeus nevű faj barna hasú példányai.

A sünfélék legszembetűnőbb viselete természetesen a hátukon hordott tüskeerdő, ami számos – de korántsem az összes – veszélytől óvja meg viselőjét. Persze jogos kérdés, hogy ha egyszer olyan hatékony e védekezőrendszer, akkor miért nem visel több emlős efféle tüskepáncélt? Nos, a sünöknek akadnak e tekintetben társai a nagyvilágban (elsősorban egzotikus trópusi emlőscsaládok, például a gyalogsülök, kúszósülök vagy a tüskés hangyászok), ám e viseletnek akadnak hátulütői is. És most nem csupán a sünszex (nem kizárólag az adomák szintjén létező) nehézségeit, esetleg a számunkra kedves ormótlanságként feltűnő közlekedési nehézségeket említenénk. A sün a többi emlőshöz képest sokkal nehezebben – a hátán meg látszólag sehogy sem – tudja tisztítani magát, éppen ezért egy tüskés bozont valóságos paradicsom a paraziták (bolhák, tetvek, kullancsok) számára. Sajnos a tüskék megléte és az általuk nyújtott védettség hamis illúziója miatt a sünök viselkedéséből hiányzik a kellő óvatosság, s a változó környezeti körülményekhez való adaptációjuk is lassabb – például géperejű járműveink ellen nem sokat segít az összegömbölyödés. Ám az is igaz, hogy a sünöket, minden hátrány ellenére, már a kora eocén kor óta, mint­egy 50 millió éve segítik a tüskék a túlélésben – az egyik legrégebbi emlősfajról beszélünk, ami már magában is tiszteletreméltó.

A környezet agressziójára viszonylag jól felkészült sünök számára nem csupán búvóhelyként fontos a városi környezet: ez a tér gazdag táplálékforrásokban is. A sünökről sokan tudni vélik, hogy mindenekelőtt rovar­evők, de sokkal inkább az opportunisztikusan mindenevő jelző illik rájuk. A jó kövér rovarvacsora, pláne a hízott hernyók, természetesen elsődleges kalóriaforrás számukra, de éppúgy megeszik a csigákat, a rágcsálók kölykeit, a madárfiókákat, tojásokat, no és persze a konyhai maradékot. Egy sün naponta átlagosan 15-20 deka ízeltlábút is elfogyaszt – persze több részletben, s az adagok között sokat iszik, s rá is pihen a következő nassra. A kutatók szerint a kutya- vagy macskakajákra szoktatott sünöknél tökéletesen működik a gyorsétterem-effektus: az efféle csemegére rákapott jószágok valósággal függővé válnak, s ha tehetik, mást nem is szívesen fogyasztanak.

Persze ritkán jutnak effélékhez, éppen ezért meg kell becsülniük azt is, amit a természet nyújt nekik: például bogyókat, terméseket, gyümölcsöket, leveleket, virágokat, melyeket szintén előszeretettel lakmároznak. Mégpedig jó hangosan, ugyanis mit sem tudnak az asztali illemről. Éppen ezért a táplálkozó sünök hangjait, a csámcsogást, a kitinpáncélok vagy csontocskák ropogását, a hersegve majszolást mindenki hallja a környéken. De amúgy sem feszélyezi őket, hogy hangosan élik az életüket. Az Urbanizációs Kutatócsoport (martes.elte.hu) városi sünök viselkedését taglaló tanulmányának találó megfogalmazása szerint szabadidős tevékenységük leginkább az óvodák belső világára hasonlít. Mindenkinek megvan a maga kedvenc játszóhelye és játéka, amit természetesen a többiek is megfigyelhetnek, sőt be is kapcsolódnak e játékba. Mikor azután egy vagy több sün is ráun addig kedvelt elfoglaltságára, abból éktelen szuszogás, topogás, vinnyogás, ugatás támad (a fiatalabb sünök ezenfelül még csicsergő hangokat is kiadnak). Tán ebből is sejthető, hogy milyen kifejlett kommunikációs eszköztárral bírnak: a sünök e közös nyelve a maga teljességében nem is tárult fel a kutatók előtt, megfejtése nyomán alighanem egy új, sünnyelven írt világ tárulhat fel előttünk.

A sünök napi élete alkonyatkor kezdődik és napkeltéig tart. A kutatók szerint ez idő alatt két aktivitási maximumot is mutatnak – ki ne találkozott volna a sötétben matató, szuszogó, motozó, fújtató sünökkel, akik a zseblámpa fényétől sem zavartatják magukat. Mindez nem jelenti azt, hogy – ha úgy támad kedvük, vagy a szükség úgy hozza – ne mutatkoznának akár a nappali órákban is. Annyi azonban biztos, hogy városi környezetben a csúcsforgalomhoz alkalmazkodva, későbbre tolódik napi aktivitásuk – miközben ahogy ébred a város, úgy térnek nyugovóra.

Mivel a változatos élettereket rendre előnyben részesítik az egyhangú helyekkel (például monokulturális mezőgazdasági területek, telepített erdősorok) szemben, így a városok kifejezetten a preferált lakhelyeik közé tartoznak, s túlélésüket is segíti a hőszigeteffektus. Ráadásul urbánus környezetben csökken a naponta bebarangolt területek nagysága, viszont nő az élőhelyeken kimutatható sünnépsűrűség. Mozgás közben kifinomult szaglásuk, hallásuk és a términtázat segítik őket a tájékozódásban.

Sünöknek gyümölcse

A sün egyike a legszaporább állatoknak, ennek dacára nem kell tőle félni, hogy kontrollálhatatlan nagyságú populációk jönnek létre, ugyanis a sünök körében igen magas a gyermekhalandóság, legtöbbjük még az egyéves kort sem éri meg. Amúgy is számos betegség pusztítja őket: külső és belső parazitáikon kívül jelentős még az emberi sclerosis multiplexhez hasonlítható „reszkető sün” szindróma is. Mindenesetre egy átlagos sünmama évente kétszer esik teherbe (a már méltatott körülményes, óvatos szex után): az első alom még májusban, de legkésőbb nyár elején világra jön, s kedvező éghajlati körülmények, az ősz elején is kitartó viszonylagos melegben újabb 6-8 sünkölyök látja meg a napvilágot. Nekik már rövidebb idő adatik meg ahhoz, hogy megismerjék a világot, a hőmérséklet előbb-utóbb bekövetkező csökkenése ugyanis életformaváltásra készteti őket is.

Amint 8–10 fok alá süllyed a hőmérséklet, a sünök hibernálódnak és a gondosan elkészített vackukba húzódnak vissza. Búvóhelyként jól jöhetnek kisebb üregek, földbe vájt járatok, öreg fák odvai, fészerek, ólak, kerti levélhalmok, szénakazlak, farakások és persze az ágakból, levelekből, tollakból, mohából elkészített kb. 50 centiméter átmérőjű fészkek. Jellemző, hogy a hibernált sün szíve percenként mindössze húszat ver – miközben testhőmérséklete is lecsökken. A sünök amúgy éber alvók, már ami a hibernációt illeti: ha a hőmérséklet akár ideiglenesen is, de emelkedni kezd, előmásznak és táplálék után néznek. A városi sünöket természetesen ekkor sem zavarja, hogy legfőbb természetes táplálékaik, a rovarok is éppen pihennek, hiszen mi, emberek ekkor is bőséges, habár zömmel akaratlan táplálékot szolgáltatunk, például konyhai hulladék formájában. Fel kell ébred­niük akkor is, ha a fagyos időben túl mélyre, mondjuk, 1 fok alá süllyed a testhőmérsékletük: szívritmusuk ekkor átmenetileg percenként 320-ra szalad fel, annak hatására, hogy óriási tempóval égetik el a szervezetükben felhalmozott táplálékforrásokat (például a barna zsírokat), miközben 25 fokra hevülnek.

A sünök végleges ébredésére tavaszig, a 10–15 fokos napi melegekig kell várnunk – ekkor viszont szervezetük felpörög, testhőmérsékletük eléri a 35 fokot: normál (erősen felfokozott) életritmusuk felvételéhez éppen ennyi szükséges. Ekkor hirtelen sok táplálékra van szükségük, hiszen hibernáció közben akár testtömegük 25–45 százalékát is elveszthetik. Márpedig kell a kondi, hiszen tavasszal kezdetét veszi a rendkívül energiaigényes, sok kergetőzéssel, lökdösődéssel járó nászidőszak.

A sünök városba költözését elősegítette, de legalábbis előnyösebbé tette, hogy természetes ellenségeik közül jó néhányan (például a borzok, rókák és a vaddisznók) jóval kisebb lelkesedéssel követik őket a félig-meddig urbánus környezetbe. Helyettük maradnak az új veszélyek: a már említett járműveken és az általuk okozott gázolási veszteségen felül a kutyákat említenénk, akik sokszor egyszerűen felfalják a még puha tüskékkel, fejletlen páncélzattal bíró kölyköket. Érdekes kutatási téma lenne annak vizsgálata, milyen stratégiát követnek az egymás mellett élő honfoglalók, például hogyan férnek meg egymás mellett a sünök és a konkurens fajok (pl. kóbor macskák) kölykeinek pusztításában kivételes hatékonyságot mutató városi nyestek.

Mi, emberek többnyire kedves, szeretetre méltó állatoknak látjuk őket, a magunk nem is kicsit antropomorf szemléletmódja szerint. Ennek megfelelően sokan próbálnak hazavinni például közparkokban, kisebb-nagyobb városi zöldszigeteken talált sünöket: ezek gyakorta olyan példányok, akik még nem találtak maguknak téli vackot, felriadtak hibernációjukból, esetleg olyan kölykök, akik tragikus módon elveszítették szüleiket. A sün domesztikációja nem könnyű feladat, mely az emberre könnyen átterjedő parazitáik ellen való sziszifuszi küzdelemmel kezdődik, s utóbb többnyire mindenki feladja a szokásaikkal való hasztalan küzdelmet. A sünök ízlése erősen eltér a miénktől: vonzódnak a kissé már bomlott táplálékhoz – nemhiába oly ideális élettér számukra a szeméttel jól ellátott nagyváros –, kedvelt csemegéjük lehet a már nem egészen friss marha-, sertés- vagy csirkemáj, de mint említettük, kutya-, pláne macskatápon is simán elélnek. Az ideiglenesen hajlékunkba fogadott sünök néha elképesztő kunsztokra vetemednek, s kevesen viselik türelemmel a kutyaszarban fürdést, vagy az önnyalogatásnak hívott, a penetráns szagok gondos eloszlatásával járó szokásukat. Némelyikük kifejezetten imádja a zoknis-harisnyás lábakat, s valósággal gerjednek a legkisebb mérvű lábszagra is: hihetetlen sebességgel képesek előtörni rejtekhelyükről és tűhegyes kis fogaikat lábujjainkba mélyesztik. A fogságban tartott sünök 10–14 évig is elélnek – erre a természetben esélyük sincs.