A vörös higanyról szóló sajtóhírek a hidegháború kései szakaszában, a 80-as évek végén bukkantak fel először, amikor a két szuperhatalom mellett már több nagyobbacska szövetségese és riválisa is rendelkezett atomarzenállal, ráadásul mind több regionális hatalomról is gyanították, hogy saját nukleáris fegyvert fejleszt. Ahogy napjainkban, úgy ebben az időben is kémjátszmákkal, ármánnyal és néha orgyilkosságokkal teli történet volt a saját atomfegyver utáni hajsza. Közben a nukleáris versenybe beszálló országok mellett különféle nem állami (közöttük terrorista) szervezetekről is az a hír járta, mindent megadnának a saját atombombáért.
A gyakorta szenzációhajhász cikkek sokáig szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy ez a matéria kulcsfontosságú lehet a nukleáris bomba, különösen annak egy specifikus fajtája, a fúzióval felerősített fissziós bomba megépítéséhez. A Teller Ede és Andrej Szaharov által párhuzamosan kiötölt robbanóeszközben deutériumot és tríciumot (a hidrogén nehéz izotópjai) tartalmazó folyadékot, esetleg gázt helyeznek a hasadóanyag közepébe. A fissziós bomba robbanásakor kialakuló óriási nyomás és hőmérséklet beindítja a fúziót a nehézhidrogén-elegyben, ennek nyomán pedig sok szabad neutron keletkezik, ami hozzájárul a láncreakcióhoz. Ezzel az eljárással a fissziós bomba hatásfoka akár a duplájára növelhető.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
