Vízitúra: Vízen túliak társasága

szerző
Kerényi György,Perjés B. Géza
publikálva
1998/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ezen a nyáron mintha a szokásosnál jóval többen próbálkoznának a vízitúrázással. Megszaporodtak a túrahirdetések és a folyóparti füzesekben a gazdátlan ruhadarabok, mobilon üvöltöző jászberényi nagykertulajdonosok bonyolítják üzleteiket felső-tiszai italboltok döbbent közönsége előtt, pesti botladozáshoz szokott dzsankik keresnek tétován fogást a lapáton: szárazföldi patkányok hada lepte el a vadvizeket.

Ezen a nyáron mintha a szokásosnál jóval többen próbálkoznának a vízitúrázással. Megszaporodtak a túrahirdetések és a folyóparti füzesekben a gazdátlan ruhadarabok, mobilon üvöltöző jászberényi nagykertulajdonosok bonyolítják üzleteiket felső-tiszai italboltok döbbent közönsége előtt, pesti botladozáshoz szokott dzsankik keresnek tétován fogást a lapáton: szárazföldi patkányok hada lepte el a vadvizeket.

Felmérést ugyan nem végeztünk, de érzésünk szerint a hajójukat (mindjárt az elején szögezzük le, a kenu, kajak, kiel-boat: hajó, a ladik: csónak) vízre taszajtók nagy, de legalábbis jelentős része a vízitúrázásnak azt a fajtáját űzi, amelyet a délutáni vízre szállás, összekapaszkodva csurgás, kenuból kihányás, végül a falusi ivóban a "na mi van, surmók, megjöttek a városi vidám fiúk" attitűdje jellemez. Ebben az írásban - reményeink szerint - inkább a túrákat kedvelők találhatnak hasznosítható elemeket, ezért nem is a kezdők által preferált Tiszát választottuk elbeszélésünk vezérfonalául (habár annak legfelső szakasza, még inkább ukrajnai része is izgalmas víz), inkább egy napi 30-50 kilométeres egységekkel körülbelül három hét alatt teljesíthető etap kapcsán írnánk ki magunkból vízimádatunkat. Tehát a Rába magyarországi szakasza, ennek folytatásaképpen a Duna, le Mohácsig, ott hajók trélerre, és a Mura, majd a Dráva, amíg az el nem hagyja Magyarországot, lenne túraajánlatunk. (Visszatérve az alkohol és a vízitúra szövevényes és mondhatni szubsztanciális kapcsolatára, leszögezzük, nem vagyunk hipokriták, mi magunk is büszkélkedhetünk egy, a Komárom Megyei Rendőr-főkapitányság által 1987-ben kibocsátott, háromszáz forintról szóló, "ittas kenuvezetés" szabálysértési tényállás alapján kitöltött büntetőcédulával.)

Első hét

Vízre szállás a szentgotthárdi hídnál. A jobb part javallt. Innen a 29 kilométerre lévő Iváncig nem találunk táborhelyet. Alacsony víznél próbálkozhatunk egy homokzátonnyal, de ezt csak az ausztriai időjárás pontos ismeretében tegyük, közel ugyanis a Rába vízgyűjtő területe, gyorsan lefut az áradás, és egy alapos esőzés odaát egy éjszaka akár két méterrel is megemelheti a folyó vízszintjét. Térkép nélkül ne induljunk vízitúrázni, sok segítséget kaphatunk Bokody József Magyarország vízitúra-útvonalai című könyvéből is, de ha ezt az alapmunkát választjuk kalauzul, ne lepődjünk meg, ha nem találjuk a csörötneki duzzasztógátat, szegény régóta nincs már meg.

Az Ivánctól 18 kilométerre lévő Körmend előtt viszont emelnünk kell, mármint hajót, lévén egy rőzsegát állja utunkat, és az azon történő áthaladás valószínűleg még Meryl Streep képességeit is meghaladná, pedig a művésznő igazán nagyot izmozott a minden vízitúrázónak ajánlható Veszélyes vizeken című filmben. Körmenden álljunk meg. Nem a strand kínálta egyenletes talaj, inkább a Halászcsárda miatt érdemes ezt megtenni, sőt a városban hétvégén diszkók is üzemelnek, az egyikben három éve a Nemzeti dalt játszották.

A vízitúrák (tehát nem a bevezetőben említett alkoholtripek) sok szempontból csoportosíthatók, egyik a civilizáció és a nomadizálás aránya lehet. Vannak túrázók, akik a "csak embert ne lássunk" elv alapján haladnak, minek következtében két hadtáphajót kell hajtani, lévén a több tíz liter Unicum, hektoliternyi bor helyigényes. Ráadásul az embergyűlölők megfosztják magukat a hideg sörök kínálta folyadék-utánpótlástól is, hacsak nem kötnek be egy Gorenjét is a kenuba. Mi praxisunkban és guide-unkban is figyelünk a vízparti települések infrastrukturális lehetőségeire, ezért említjük Körmendet. Emellett itt ér véget a Rába legizgalmasabb, szimulációs játékokra leginkább emlékeztető szakasza. Utána is érhetnek meglepetések, jöhetnek húzósabb kanyarok (a több adatközlő által is rumi halálkanyarként említett szakasz rejtélyét tíz éve próbáljuk megfejteni, hiába, soha semmilyen truvájt nem találtunk benne, a MaNcs egyik volt munkatársa is csak azért borult pont ott, mert egy összekapaszkodás után a szomszéd kenuban felejtette az evezőjét, és erős ránézéssel még ő sem tudta kiemelni a vízből a bedőlt fát), de Körmend alatt érezhetően csökken az adrenalin az evezős vérében.

Addig viszont a Tiszához, Dunához szokott, elkényelmesedett és/vagy kezdő kenus elgondolkozhat a szerencse, még inkább a kenu forgandóságán. A Rábán az összes gond lényegében két dologra vezethető vissza. Az egyik a szűk, erősen kanyargós meder, a másik a limány. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a limány kényelmesen megfigyelhető a budapesti hidakról. Ha bármilyen akadály, például egy hídláb kerül az áramló víz útjába, akkor az az akadály mögött, meglepő módon visszafelé kezd folyni. A becsületesen előre és a galádul visszafelé folyó víz éles határral válik el egymástól. Ha ezt a vonalat, melyet ráadásul az áramlás sebességétől függően egyre nagyobb örvénysor is színesít, vigyázatlanul keresztezzük, akkor a kenu elejét és végét ellenkező irányba taszítja elemi erővel az ellentétes irányban áramló víz, a borulás garantált. Képzeljünk el két ellentétes irányban haladó futószalagot, amint egyikről a másikra átlépve valamelyik lábunkat ottfelejtjük.

A Rábán jellegzetes tájelem még a szűk hajtűkanyar, aminek belső oldalán kavicszátony lapul, várva, hogy jól megszívassa az arra tévedőt. A zátony a kanyar külső ívére tereli és felgyorsítja a sodrást, mert leszűkíti a medert. A külső íven a partnak ütköző áramlás folyamatosan rombolja, alámossa a partfalat, az erős sodrás pedig rendszerint nyílegyenesen az alámosott partról bedőlt fa alá viszi a kenut. Kikerülni csak a zátony mögött, mellett kialakult limányon keresztül lehetséges. Scylla és Charybdis. Ehhez képest már csak apró akadályok a régi fahidak mederben maradt, korhadozó cölöpjei. Az általuk megkavart víz elárulja ugyan helyüket, de némi figyelmetlenség esetén szintén látványos borulással szórakoztathatjuk barátainkat, akik röhögés közben maguk is jól elnézik a következőt.

Rába, középső szakasz

Ha ne adj´ isten Molnaszecsődön, a híd előtti bal parton kikötnénk, akkor egészen közel találnánk egy kocsmát a parton, sőt a falu egy bronzáriumnak nevezett szoláriummal is büszkélkedhet, ami lássuk be, nem kis teljesítmény. Egyházashollóson, a bal parti kis patak torkolatában kicsit felevezve, kiváló táborhelyet találunk, jobbat, mint a hat kilométerre lévő Rábahídvégen, ahol ugyan látványos csárda csábítja az arra tévedőt, de egy - ugyan kemencében sült - rétes olyan embertelen sokba kerül, hogy csak csontig hatoló elázás esetén merjük ajánlani.

A Rábahídvégtől hat kilométerre fekvő Püspökmolnári lakói olyannyira barátságosak, hogy még presszójukat is Sziának keresztelték, és a táborhely is rendben van. Gyönyörű ligetben verhetünk sátrat a rumi híd után pár száz méterre a bal parton is, a meggyeskovácsi vashíd előtti partszakaszt viszont csak széthullófélben lévő csapatoknak ajánljuk. Igaz, négy kilométeres gyaloglás után itt egy kastélyszállóban meleg ételhez juthatunk, már ha sikerül átvergődnünk a bernáthegyifalkán, de még a tulajt is meg kell győznünk arról, hogy ha már van étlap, akkor jogunk van nem ugyanazt az ételt rendelni.

Következik az első takaros cumi, Ikervár. Duzzasztó van itten, meg üzemvízcsatorna, mérnökember szívét melengető, vizítúrázót borzasztó tereptárgyak, nem meglepő, ha az ember az első átemelésnél a kiváló sátorhely mellett dönt. Nézzünk be az öreg ágba, s ha találunk benne vizet, magunkban pedig kalandvágyat, vágjunk bele. Így megússzuk a négy kilométeres, nyílegyenes, vasfalak között álló üzemvízcsatornát, amelynek a végén egy újabb szar emelés után jutunk csak rendes vízhez, viszont mivel a régi ágat csak az takarítja, ha időnként ráengednek egy nagyobb tömegű vizet, ne lepődjünk meg, ha méteres fatörzset leszünk kénytelenek fűrészelni a vízen, vagy csalánoson kell átrángatnunk a kenukat. Cserébe talán ez a Rába legszebb része, az meg egyszerűen fenomenális, amikor a gátőr ránk ereszt pár ezer köbmétert.

Belassulás

A sárváriaknak jó. Van munkalehetőség, ott van mindjárt az állatifehérje-feldolgozó üzem, amihez képest egy vizesen eltett, egy év után kicsomagolt sátor illatszerlabor. A városban, ahol meleg ételhez juthatunk, szerencsére már nincs szag, de rossz szélnél a táborhelyet belepi vastagon. A Sárvártól 22 kilométerre lévő Nickig igazából csak az ostffyasszonyfai hídnál alhatunk, jó szar táborhelyen. Vigasztaljon, hogy Nicknél sokkal rosszabb lesz. Oda ugyanis egy marha nagy duzzasztót építettek azok, akik szeretnek folyókra építeni, akkorát, hogy a kiemelés és a vízre szállás között 600-800 métert kell cipelni a hajókat, tűző napon, s ha nem kérjük meg a helyieket, hogy kis taligáikat adnák már kölcsön (kenunként egy sört bízvást kínálhatunk), akkor ott halunk meg.

Érdemes a vízről nehezen észlelhető Pápocot megtalálni, mert a jobb parton gyönyörű táborhely leledzik. Később Vágnál ugyanilyen a balon, kicsit izzadós ébredéssel, mert hajnalban keresztülhajtják a csordát a táboron, és a tehén, amíg nem zabálta tele magát, igen érdeklődő állat. Rábaújfalun kocsmák, táborhely mindkét oldalon, itt már lassú a víz nagyon, nemsokára Győrnél járunk. A városban torkollik a Rába a Mosoni-Dunába, utána 15 kilométeres, erősen állóvízszerű lapátolás következik a Nagy-Dunáig, ezért ha Győrnél már későre jár, aludjunk a város előtti szabadstrandon. A Mosoni-Dunán van időnk visszaidézni a Rába rohanós szakaszát, jólesik majd kizuhanni a Dunára, ami aztán megint megy rendesen. Vigyázzunk, a torkolatnál nagy sarkantyú lóg be, hogy kikerüljük, szinte át kell eveznünk a szlovákokhoz. Húzzunk gyorsan vissza a mieinkhez, mert Gönyün, a volt hajóállomás épületében lévő büfé valódi oázis. Flipper is van.

Folyamon, hömpölygőn

A Rába után a Duna unalmasnak tűnhet, de cserébe megkapjuk a tágasságot, iszap után a kavicsos partokat. A Rába akciózás, a Duna vándorlás.

A Dunán számtalan kiváló táborhelyet találunk, következésképp az embergyűlölők és a hideg, gyógyító típusú sörök kedvelői is megtalálhatják számításaikat. Komárom után Szőnynél alhatunk a falu és a bécsi gyors közelében, habár egy rendes vízitúrán vonatrobogásra csak az ébred fel, aki addig alibiből kanalazott. Almásneszmély a Duna felső szakaszának talán legszebb táborhelye, kikötőhely a volt malomnál, a faluban elsőrendű étterem. Aztán jönnek a durvább részek: Lábatlan, Nyergesújfalu, a haldokló magyar ipar végvonaglásai. Lábatlannál a nagy cementgyári kanyar keleti (délkeleti, északkeleti) szélnél ellenjavallt, igaz, sok választás nincsen. A Dunán egyébként olyan jó kis szembeszelekbe fut bele néha az ember, hogy a sodrás ellenére visszafelé halad, ilyenkor nincs más, mint kikötni, vagy elölről kezdeni az egész túrát.

Valamikor létezett még a Táti-Duna-ág, aztán lezárták, most csak magas víznél lehet bemenni. Nem is lenne érdemes, szar a táborhely, milliárdnyi a szúnyog, ha nem lenne ott a táti Halászcsárda. De ott van.

Második hét

Esztergom előtt, a vízen álló régi rakodónál térjünk be a kis ágba, akkor a város szívében éjszakázhatunk: az utolsó híd előtt ott a vándortábor, ki is van táblázva, száz forintért verhetjük fel a sátrakat. A szomszéd tűzfal egy kicsit füstös ugyan, a csárdát két éve felrobbantották, alaposan, nem úgy, mint a Halló bárt. Nyugodtan aludhatunk, ennek nem fognak nekifutni még egyszer. Esztergomtól igazi zsibvásár van a Dunán (persze csak akkor, ha hideg sört kívánunk hálósipkának), sok szép táborhely sok csúnya emberrel. Ekkor már kilógunk közülük.

Zebegény után egyszer még érdemes megaludnunk, lehetőleg minél közelebb Pesthez, mert a városon végigevezni gyönyörű látvány ugyan, megy is a víz rendesen, de Pest alatt egészen Tökölig az evezőjét sem szívesen mártja az ember a vízbe, nemhogy a partján aludjon. Tökölön már lehet, a kompnál éjszaka is működik a kocsma. Kulcspuszta a következő szép és civilizációközeli megálló, Tökölhöz hasonlóan itt is állóhajó működik étteremként. A legvadabb ilyen intézmény Dunaföldváron ringatódzott egészen tavalyig, Horthy hajója volt eredetileg, csak aztán lett belőle acid diszkó. A dunaföldvári híd alatt két kilométerre a bal parti szabadstrandon jó alvás esik, s mit ad isten, itt is egész éjjel van kiszolgálás a pultnál. Jön Harta, az egyik leggyönyörűbb, hatalmas fák alatti táborhellyel és a parttól ötven méterre egy fantasztikus konyhájú étteremmel. Azután Gemenc, a Rezéti-Duna-ág, ahol őzek, szarvasok csobbannak a vízbe hajónk előtt. Ha civilizációra vágyunk, Baján térjünk be a Sugovica-ágba, a vízicsúszdával szemben sátorverés, este kenuval pár száz méter, és ott vagyunk a város szívében, az Öreg Diófa étteremnél. Baja alatt végig gyönyörű a Duna, szigeten, parton, mindenütt csodás táborhelyek.

Harmadik hét

Mohácson kössünk ki, rendeljünk oda trélert, kisbuszt, és jöhet a harmadik hét: fel Murára, Drávára. Bőrünk ekkorra már csokoládébarna, hajunk megkezdte az öntisztulást, vállunkon reccsen szét az ing, csapatunk öt perc alatt ver sátrat, újabb öt alatt gyűjt tűzifát, elcsitul a reggeli kocsma utáni rohangálás, mindenki megszokta a gyalogsági ásót. Hírek már rég nincsenek, egyhetes újságba olvasunk bele, miközben a tűzifa alá gyűrjük, kedvesünk melle vakít a sátor sötétjében.

A Mura Radencinél, a szlovén-osztrák határnál megy, mint a disznó, a Rábánál majd´ kétszer gyorsabban. Ne ijedjünk meg, sokat nem kell virgázni, kiegyenesítették, széles és egyáltalán nem csúnya. Örvények, limányok vannak szép számmal, de kenunk emelt orral hasítja a vizet. A következő pár napon nem sok helyen lehet kikötni, magas víznél nincs is hol, másrészt csak ott szabad, ahol megjelölték a határvízi engedélyben, s a határőrök innen egészen Drávaszabolcsig rendszeres létszámellenőrzést tartanak. Vigyáznak ránk, motorcsónakjukat lelassítják hajóink közelében, nehogy gond legyen a hullámokkal, meg aztán kukkerozzák is kicsit a csajok mellét. Egyáltalán nem nyomasztó a hatóság figyelme, néha hajlamos azt hinni az ember, hogy ha esőköpenyt adunk rájuk, tíz tamilt simán átcsempészünk bárhova. Csalóka érzés, vigyázzunk, bízzuk ezt a helyiekre, jobban értenek hozzá. (Bár egy kis vöröshiganyt a diszperzites hordóban...) Érezni egyébként, hogy a szlovénok már bent érzik magukat az unióban, náluk szabadabb a határ, a horvátok és a mieink figyelmesebbek.

Lehetséges s táborozásra alkalmas partszakaszok híján jórészt kizárólagos táborhelyek a Murán: Petisovci, (úgy is mint Pethesháza, ahol háznál elsőrendű, 57 fokos törkölyt lehet kapni, literét ezerért), Tótszerdahely, ahol egy kis patakon kell felevezni a füves plázsig, aztán már Õrtilos jön, ahol az ellaposodott és lelassult Muráról becsúszunk a száguldónak tűnő (és nem csak tűnő) Drávába. Próbáljuk a bal part mellett abszolválni a két folyó találkozását, különben levisz a víz vagy ötszáz métert, mire észrevesszük, hogy a vízmérce, ahol a táborhely, mindjárt a torkolatnál volt. A Dráva ezen szakaszán pedig magas víznél - magyar oldalon legalábbis - lehetetlen visszaevezni.

A Dráván sajnos hemzsegnek a szervezett vízitúrázók. Szörnyen néznek ki, négyen ülnek egy négyes kenuban, énekelnek nagyon, sajnos csak egyetlen sorra emlékeznek már, és egy-egy csapat legalább ötven emberből áll. Hajnali hazaérkezésük a sátorhoz legrosszabb énünket idézi, sajnos nem nagyon lehet kikerülni őket, lévén kevés a táborhely. Kárpótol viszont a fénykorában lévő Szigetközt - hangulatában, nem méreteiben - idéző mellékágrendszer, amit érdemes bejárni és nem összemocskolni. Vízvár után Barcson lehet valahogy elaludni a határállomás tövében, majd Drávasztára és Vejti közül választhatunk. Érdemes utoljára Vejtin, nem Drávaszabolcson aludni, az utóbbinál ugyanis döngölt kővel terítették le a partot, így a cövekekkel lehetetlen a sátrat rögzíteni, csak a hangyabolyokat tudjuk felhergelni. A faluban azonban fontos határátkelőhöz illő, zseniális színvilágú kuplerájok szegélyezik a főutat.

Itt végződik tehát egy körülbelül háromhetes menet. Húzhatunk vissza a flaszterra, keresni rést a házak között, ahol eláshatnánk, ha ránk jön a szükség, lehet izompólót húzni, bőrgyógyászhoz menni, visszamászni a pszichózisainkba, álmunkban húzni egy picit.

Kerényi György

Perjés B. Géza

Halászcsárdák, halételek

A Rába kulináris súlypontja a körmendi Halászcsárda, szinte a vízparton, a hídnál, mintegy felvezetve az egy híd, egy kocsma megnyugtató ritmusát. Halászlé nélkül egy tapodtat se tovább.

Sárvár után érdemes bográcsos megoldásokra készülni, a folyó elhagyja a nyolcas utat, ezért elég esetleges melegkonyhára lelni a falvakban, s azok sem falrengetők, noha a vízitúrázó kevéssel is beéri.

A következő, nem csupán a víz felől érkezőnek említésre méltó egység Gönyün, a főút és a parti út találkozásánál lévő panzió, itt az étlapra akár vaktában is rábökhetünk. Almásneszmély Halászcsárdájában is igazi gyémántot dolgoztatnak a konyhában, rugalmasak is, egyszer délelőtt tizenegykor első vendégként sikerült bélszínt rendelnünk tojásos nokedlivel. Táton a régi - mit ad isten - Halászcsárda kicsit panziósodott, de ez a konyhán cseppet sem hagyott nyomot.

Ezután egészen Hartáig nem találunk az átlagból kiemelkedő éttermet - bár figyelmünket elkerülhette egy-egy rejtőzködő gyöngyszem -, hogy ott aztán (Panoráma halászcsárda) megkapjuk a magunkét. Regős halászlének hívják, tejszínnel, citrommal készül, négyszáznegyvenért mérik. Harta egyébként határa a fel- és al-dunai halászleveknek, felül passzíroznak, alul nem. A gerjen-foktői kompnál lévő Halászcsárda rántott pontya mind mennyiségében, mint minőségében versenytárs nélkülinek tűnik a Duna magyarországi szakaszán.

Következő megálló Baja, az Öreg Diófa étterem, ahol a halászlé jó volt, de meg nem ütött, a sajtos csülök annál inkább. A dunaszekcsői Halászcsárda leginkább túrós csuszás csukapörköltje révén válik a dunai étteremlánc utolsó állomásává. (Elnézést kérünk a mohácsiaktól, tudjuk, hogy nem kispályások ők sem, de ott csak átutazók voltunk.)

Hogy ne tévesszünk utat

A tájékozódást a Rábán elsősorban személyes tapasztalatokra alapozhatjuk, mivel a folyamkilométer-tábla, civilizált folyók alapvető kelléke itt teljesen ismeretlen. Az utóbbi években megjelenő Vízitúrázók térképei sorozat darabjai olyan nagy léptékűek, hogy a terep és a térkép összevetésének egyedüli eredménye egy kétségbeesett sóhaj: hol a nyavalyában vagyunk. Nagyon jól használható térkép szerezhető, ha becserkészi az ember a VITUKI-t, és rá tudja beszélni az illetékest, hogy a vízügyi munkatérképek megfelelő részeit fénymásolás útján sokszorosítsa. Szabályosabb, de költségesebb eljárás megvásárolni a nyílttá tett katonai alaptérkép megfelelő szelvényeit (Ábel Térképészeti Kft., 1155 Budapest, Kolozsvári u. 13. Telefon: 419-7480). A Duna vagy a Tisza esetében bármilyen térkép vagy leírás megfelelően használható, a folyamkilométer-táblák segítségével bármikor tisztázhatjuk helyzetünket. Nagyon fontos, hogy indulás előtt valamelyik fénymásoló nagyüzemben a térképlapokat hegesztessük be fóliába, különben az első napon használhatatlanná válnak.

Mit vigyünk?

Nem lehet eléggé hangsúlyozni a víztűrő göncök és az ezerszeres burok mögé rejtett száraz váltó ruha fontosságát. A többi mind csak hiúság, flanc, tájidegenség. Ha útitársként mégis egy kikent-kifent, kétnaponta (na jó, naponta) ruhát cserélő dámával vagy ficsúrral vert meg a sors, akkor jobb, ha minél előbb elrejtjük egy rőzsegát alá, ruháit pedig eladjuk a helyieknek. A csomagolástechnika is kardinális kérdése a vízitúrának: vannak a speciális, vízhatlan (soha nem vízhatlan, de egy darabig valóban ellenálló) vízitúrazsákokra esküdők és a szerencsére hagyatkozó hordópártiak (a hordó nehezen találja meg helyét a kenuban, nem lehet ülés alá gyömöszölni, ráfeküdve napozni, a parton viszont lehet rajta ülni, ami az állandó földön gubbasztás világában olyan, mint egy jó csontkovács). A vízitúrazsákot is érdemes vastag, bekötözött nejlonzsákban utaztatni, így legalább az első borulásig kitart az illúziónk, hogy van száraz ruhánk. Ezenkívül elengedhetetlen egy kisebb, jól záródó doboz, melybe a legszükségesebbeket (cigaretta, WC-papír, dugóhúzó) rejtjük. Egy kisebb diszperzitesdoboz kiválóan megfelel a célra, vadabb vizeken érdemes - ahogy az összes cuccot - odakötni a hajó valamely beépített eleméhez.

Kötelező kellék a gyalogsági vagy a kiskertben használatos ásó, csak a bunkók hagyják szanaszét, elhantolatlanul salakjukat. Legyen nálunk szemeteszsák is, egyéb dzsuváinkat cipeljük benne addig, míg valahol nem találunk kukát vagy konténert.

szerző
Kerényi György,Perjés B. Géza
publikálva
1998/30. (07. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...