A hajfestés és kockázatai

Egy csöppet sem veszélytelen szépészeti manőver: a hajfestés kockázatai

Tudomány

A hajfestés szinte egyidős az emberiséggel, de mint minden megrögzött szokásunknak, ennek is megvannak a kockázatai.

Lehetetlen lenne megbecsülni, hányan elégedetlenek a hajszínükkel, egyes nemzetközi felmérésekből azonban annyit megtudhatunk, hogy a 18 éven felüli nők egyharmada és a negyven feletti férfiak egytizede használ valamiféle hajfestést – az arányok országonként jelentős eltérést mutatnak. A találékony emberiség pedig a mérgező ólomvegyületektől az állati vizeleten át a legkülönbözőbb növényi kivonatokig és az állatvérig rengeteg anyagot használt már a haj és más szőrzetek átszínezésére.

Adni a pigmenteknek

Az első szintetikus hajfestékek a múlt századfordulón jelentek meg, ekkortól ismerjük azokat a szerves vegyületeket, főleg anilin-származékokat, amelyek alkalmasak arra, hogy oxidálódva megfessék a hajat. A legtöbb hajfesték (közülük is az állandó hatásúak) nem csupán a haj felszínét festik meg. Itt csupán az átmeneti, ideiglenes hatású, illetve a féltartós festékek állnak meg.

A tartósabb színhatás kedvéért a mesterséges pigmentanyagokat be kell juttatni a hajszálak belsejébe, ehhez viszont nem árt azokat mint­egy felnyitni. Ennek érdekében többkomponensű festékanyagot használhatunk – ezek egyes alkotórészeit jól ismerhetjük az iskolai kémialaborokból is, igaz, ott inkább undorral szokás őket szagolgatni.

A voltaképpeni festékanyagokhoz (amelyek alapállapotban színtelenek) ammónia, illetve valamilyen erős oxidatív hordozóanyag, leginkább hidrogén-peroxid társul. Az ammónia segít felnyitni a hajszálak külső hámrétegét (a cuticulát), majd a peroxidos hordozóanyag és a színező együtt jutnak be a középső hajkéregbe (a cortexbe), ahol a haj természetes pigmentanyagai találhatók.

Hogy ezek hány százalékát kell elroncsolni, az attól is függ, hogy az eredetinél sötétebb vagy világosabb hajat szeretnénk. Ha több árnyalattal világosabb a cél, akkor adni kell a pigmenteknek – jó adag hidrogén-peroxiddal. A folyamat bonyolultságát mutatja, hogy nem valamiféle kész festékanyagot juttatunk a hajba, hanem az eredetileg színtelen mesterséges színező mellé társul egy reagens és a kettőből együtt, az oxidatív vivőanyag segítségével jön létre a végleges hajszín.

A mesterséges pigmentmolekulák az újabb vizsgálatok szerint nem azért ragadnak a hajszálban, mivel fizikailag vagy kémiailag kapcsolódnának annak az anyagához: egyszerűen olyan nagy méretűek lesznek, hogy benne ragadnak a hajszálak csapdájában (ezt nyugodtan hívhatnánk Micimackó-effektusnak).

Akadnak kompromisszumos, úgynevezett demi-permanens festékkombinációk is: ezeknél ammónia helyett valami más lúgos vivőanyagot használnak, mondjuk szódát (nátrium-karbonátot). Mivel ez kisebb hatékonysággal nyitja meg a hajszálak burkát és engedi be a roncsoló és színező anyagokat, nem is károsítja annyira az eredeti pigmenteket. Igaz, ezzel inkább csak sötétíteni lehet a hajat, világosabbá tenni aligha.

A természetes festékanyagok szintén összetett gyűrűs vegyületeket tartalmaznak, a növényi eredetű henna például egy lawsone-nak is nevezett naftokinonszármazékot, amely képes közvetlenül kapcsolódni a haj keratinanyagához – ez, különösen ismételt festés után tartós sötét (barnás-)vörös árnyalatot ad a hajnak. Ha pedig indigót (amely ugyancsak természetes növényi festékanyag) adagolunk hozzá, akkor barna hajszínt is varázsolhatunk.

Milyen volt szőkesége

A szőkítés ennél is kacifántosabb történet: e célra régebben töményen adagolt hidrogén-peroxid-oldatot használtak (némi ammónium-hidroxid-oldattal, vagyis szalmiákszesszel keverve), de ma már akadnak kíméletesebb oxidálószerek is, amelyeket száraz hajra kell felvinni, lehetőség szerint inkább gumikesztyűvel. Egy rendes hajfestő készítmény vegyi anyagok összetett, bonyolult koktélját tartalmazza – és más és más egyvelegről van szó, ha a felvinni kívánt festék krém, por, hab, folyadék vagy permet állagú.

A leghíresebb szőke, Marilyn Monroe,  még barnán

A leghíresebb szőke, Marilyn Monroe, még barnán

Fotó: Wikimedia

Amikor ennyi mindent (festékanyagot, hordozót, oxidálószert, pluszalkoholt, ammóniát és annak vegyületeit, habosító anyagot, hajkondicionálót, konzerválószereket és illatanyagot) viszünk fel a fejünkre, az esetleges egészségügyi kockázatokkal is számolnunk kell. A történetileg használt hajfestő anyagok jelentős részéről már a tudomány előtti időkben is tudhatták, hogy ártanak az egészségnek, de mit számított a szenvedés, ha a szépségről volt szó!

E téren a modern vegyészet megjelenése és a mesterséges festékanyagok iparszerű gyártása sem hozott jelentős változást: a 20. század embere is boldogan fogadta az új hajfestési technológiát, s nem törődött holmi kockázatokkal! Azért a kozmetikai termékek bevizsgálása, az ekkortól beinduló klinikai tesztek és állatkísérletek nyomán már a 70-es, 80-as években kivontak több adalék és festékanyagot a forgalomból, például a hajfestékek úttörőjét, a PPD-t (p-feniléndiamin) sem használják már olyan elterjedten (bár a vizsgálati eredmények ellentmondásosak).

A potenciálisan veszélyes hatóanyagok revíziójában úttörő szerepe volt Bruce Ames amerikai biokémikusnak, aki a környezetünkben fellelhető kémiai kockázatok felmérésében is iskolateremtőnek bizonyult. (Az egyik róla szóló történet szerint felesége hajfestése után a nő vizeletéből is kimutatta a szervezetbe került, a festékből származó mutagéneket – bár ez aligha több hangzatos tudományos legendánál.)

Daganatos következmények?

Habár a hajfestés terén is határozott technológiai evolúciónak lehetünk tanúi, mégis rendre felröppennek olyan hírek, amelyek a festési folyamat bizonyos típusait keverik gyanúba, vagy egyes kockázati csoportok számára tiltanák a hajfestést. Az elsődleges rizikócsoportban nem a hajukat önmaguk festő, autodidakta fejszínezők, hanem a profi fodrászok szerepelnek, számos (például daganatos) megbetegedés kockázatát is vizsgálták már statisztikai módszerekkel a körükben (a hajfestés kockázatairól 2016-ban készült összefoglaló az amerikai National Cancer Institute weboldalán).

A hajfestékkoktélokban használt vagy öt­ezer (!) különböző vegyület közül több is gyanús eredményeket produkált a klinikai tesztek során. A potenciális veszélyeket és az érintkezés gyakorisága nyomán kalkulált kockázatokat is értékelik, s így kerülhetnek ki hatóanyagok a hajfestékekből. Elméletileg a manapság kapható hajfestékek kevéssé hasonlítanak a 70-es évek előtt alkalmazott elődeikre – mindig lesznek azonban, akik szigorúbban vennék a veszélyeket és több anyagot zárnának ki a felhasználhatók köréből. Viszonylag szigorúnak számít a nálunk is érvényes európai uniós regula: a hajfestésben használható koloritok és adalék anyagok körét szabályozó és vagy 45 vegyület használatát erősen korlátozó 2012/21/EU direktívát elfogadta az Európai Bizottság is.

Színek és színek

Színek és színek

Fotó: Wikipédia

A hajfestést hagyományosan bizonyos vér-, illetve nyirokráktípusokkal, leginkább a non-Hodgkin-limfómával, a leukémiával, s ezeken kívül a húgyhólyag- és a mellrák gyakoriságának emelkedésével hozták kapcsolatba – elsősorban a fodrászoknál, másodsorban a hajukat festő vagy festető populációkban. A notórius hajfestők számára biztató lehet, hogy soraikban eddig szinte egyetlen daganattípus (a hajfestő szerek függvényében mért) kockázatát sem mutatták ki meggyőző módon az eddigi vizsgálatok – ezek ugyanis rendkívül ellentmondásos eredményeket hoztak. Bár rendszeresen jelentek meg olyan tesztek, amelyek hol mérsékeltebb, hol erősebb kapcsolatot mutattak ki a hajfestés és bizonyos daganattípusok növekvő gyakorisága között, más vizsgálatok egyáltalán nem találtak semmilyen kapcsolatot. A fodrászok körében elvileg a húgyhólyagrák statisztikai gyakoriságát emelte meg némileg a hajfestés, mígnem 2017 őszén a mellsebészettel és -plasztikával foglalkozó Kefah Mokbel professzor közzétette metaanalízisét, mely szerint a rendszeres hajfestés 20 százalékkal emelheti meg a mellrák kockázatát. Mindebből annyi szűrhető le bizonyosan, hogy nem ártana, ha a kísérleti orvostudomány több energiát fektetne a mindennapokban használt kemikáliáink kockázatainak klinikai vizsgálatára.

Számos népszerűsítő cikkben és internetes oldalon kész tényként tálalják, hogy aki babát vár vagy szoptat, az mondjon le a mesterséges hajszínezésről, legalábbis a szintetikus szerek használatáról – nekik inkább a természetes hennafestést ajánlják, noha számos hennakészítmény maga is tartalmaz mesterséges vagyis szintetikus adalékokat. A hajra alkalmazott és a bőrrel is érintkező, onnan részben felszívódó kemikáliák kétségtelenül hordoznak némi kockázatot. Így aki tart az akár utódait illető következményektől és biztosra akar menni, az tartóztassa meg magát hajának színezésétől – de hangsúlyozzuk: perdöntő bizonyítékot e tekintetben sem kínál nekünk a tudomány.

Oréale-tól L’Oréalig

A hajfestési iparág rengeteget köszönhet Eugène Schueller (1881–1957) francia gyógyszervegyésznek és feltalálónak, aki 1907-ben megalkotta az első, a tudománytörténet által is elismert hajfestékformulát, amit Oréale-nak nevezett el.

Később saját céget is alapított –amelynek hamarosan a L’Oréal nevet adta –, és a reklámtörténészek szerint úttörő szerepet vállalt a kozmetikai ipar arculatát meghatározó modern reklámtechnikák kialakításában. Utólagos megítélését csupán holmi barna pöttyök árnyalják: a két világháború között, mi tagadás, lelkes, pénztárcáját sem kímélő francia fasiszta volt és egykori csuklyás (cagoulard) harcostársait előszeretettel alkalmazta a világháború után is.

Neked ajánljuk