XChange 2 - a második rigai új média fesztivál: Fűcsereprogram

Nincs jobb dolog annál, mint délután ötkor a LOT menetrendszerű Varsó-Riga járatán várni, hogy a kávé felszínén turbulenciák alakuljanak ki az interferenciajelenség miatt. Áldottuk a sorsot, hogy nem egy Belaruszt átszelő 36 órás vonatúton elemezzük a cséving és béving (B-wing) alapvető egzisztenciális különbségeit. Jól van, jól van, a 3DFx kártyánk egy darabig nyunyázott, de most, hogy kimásztunk a ködből, egész jó.

A lett koleszoknak csak az előterük olyan, mint a San Franciscó-iaké, az is csak a Europcar autókölcsönző irodája miatt, jó lenne szerezni valami füstölőt, de gyorsan, mert megpusztulunk ettől a csontig hatoló zsír- és káposztaszagtól. A szoba egyetlen pozitívuma a tükör, kényelmesen lehet előtte fejrúgásokat gyakorolni, tiszta Mortal Szombat. A mellékhelyiségben a használt szárnyas betétek érdekvédő csoportja tart nemzetközi konvenciót, de istenem, koedukált a klotyó, talán épp ezért jó a WC-papír-support - istenem, itt fogunk campelni. A szobában rémülten fedezzük fel a ráadás elektromos radiátort - jó ég, ezek valamit sejtenek! A Vision Express és a McDonald´s jelenléte megnyugtatott, hogy civilizált országban járunk, de Burger Kingre már nem tellett nekik. Pénztárcánk siralmas helyzetét értékelve gyorsan bebizonyosodik, hogy az ember mennyire prostituált, képes művészekkel vacsorálni, némi várható ital reményében még akár társalogni is - nana, holnap még kortárs videóművészeti alkotásokat is megtekintünk hasonló elvárásokkal -, a művészek nagy részét alapvetően sohasem értettem. Hogyan lehet ekkora identitászavaruk? Hogyan bírnak el annyi pszeudoművészettel, amennyit produkálni képesek? Az est fénypontja a nemzetközi fűcsereprogram volt.

Kedd, november 11.

A navigáció nem túl bonyolult Rigában, mindig van Back gomb. A helyi művészeti központ egy napköziszagú volt orosz laktanya: Jinxszel nem tudtunk megegyezni, hogy az alagsorban nyomda van, és valami furcsa, állati eredetű könyvragasztó szagát hozza a szél, vagy pedig itt halmozták fel a balti államok töltetlen, pelyhesített gumicukorka-hadikészletét. A fíling az X. polgártársból már ismerős, HBO-déja vu a rosztovi rém tetteivel. A kommunizmus még szagolható nyomai mellett helyet követel magának az utóbbi kilenc évszázad kurrens templomépítészete. A templomba járásról mindig az jut eszembe, hogy az ember elmegy pacsizni a szentekkel, Obelix is így csinálta, azóta nincs orra a szfinxnek. A boltokban a magyar internacionalizmus újabb bizonyítékaira bukkanunk: az Éva vermut, a Plussz multivitamin-komplexek és a Deko konzervgyár termékei díszelegnek a polcon, sőt már csak azért is az óhazában érezzük magunkat, mert a lettek rendszámtáblái ugyanazzal a truetype betűtípussal, szerkezettel és valószínűleg gyártóval rendelkeznek, mint a magyarokéi. A város ötvözi az ódon Bécs báját Moszkva külvárosainak lepukkantságával, a lányok csordában közlekednek, tiszta Tokió, manga rulez, az erős "ja, ich komme" házak akár a Három bajor bőrgatyában díszletei is lehetnének. Mindemellett a gothic hangulat indokolja, hogy a Batman In Russia című bőregérepizódot itt forgassák.

A péksütiket nyugodt szívvel ajánljuk, kelt tésztából készülnek és jó ízűek, de nem igazán laktatók. Aki zsírbombára vágyik, az húzzon a piacra 8 centimért túrós kalácsot venni. Az idelátogató idegen ne sajnáljon 50 centimét egy Riga In Your Pocket füzetkére, naprakész információ mindenről, kis térkép is jár vele. Kalandrajongók figyelmébe ajánljuk a "dirt cheap" helyeket - helyi nyelven "ednica" -, mert tapasztalt kulinaritású csapatunk sem tudta azonosítani az itt fellelhető étkeket - küldtünk azért belőlük mintát a profi Disaster Victim Identification Unitnak, hátha ők jutnak valamire. Az étlap dekódolhatatlan, a helyi erők általában csak lettül és oroszul hajlandók kommunikálni, de a kaja kiadós és tápláló. Az utcákon feltűnő a high society-low tech ambivalencia, a boltokban hegyekben áll az alkohol, hiába, északon járunk. Futurisztikus jóslatunk szerint ahogy a világ halad, koldusok csordái válhatnak Krisna-hívőkké pusztán egzisztenciális alapon az exszocialista blokkban. Brett Easton Ellis után szabadon még ismerkedni is lehetne: Jinx a térdtörésre és az összeszorított szájba való gyömöszölésre szavaz, én maradok a fejlevágásnál, amúgy cut & paste, digitális társadalom rulez.

A helyi sznob mozi-étterem-cybercaféban (Andaluzijas Suns) a balti videófesztivál filmjei között sormintaként Mr. Beant vetítenek. (Az étterem konyhája alapvetően japán makrobiotikus és iszonyú drága, de jó a misójuk, nyugodt szívvel ajánljuk.) Az állófogadáson a sajtó nyerő kezdőpozícióba helyezkedik, érdekes, hogy itt is ismerik Boncz Géza egyes számú svédasztaltörvényét: "Alkossatok támadó éket, majd adogassátok hátra a kaját, mert különben odaszorítanak a franciasalátához, és akkor lesz jajgatás meg fogaknak csikorgatása!" Utólag megállapíthatjuk, hogy a helyi média a sokéves átlagnál is szörnyűbb - vagy csak egy elnyomott újságíró próbált meg így elégtételt venni a kortárs videófilmek borzalmaiért -, mert az asztalról elvett tálakból egymást kínálgatták, aztán meg szépen visszaöntötték a felesleget egy másik tálra.

Szerda, november 12.

Ma arra ébredtünk, hogy valaki egy komplett királyi lovardát itatott és abrakoltatott meg a folyosón, bizony, valódi vasvödröket szánkáztatva a kövezett padlón. Jinx bosszúból Taigetoszra ítélte a lecsúszó gatyákat és a lyukas zoknikat. Hajime! Az utcán egészséges arcú kolduslány, mintha éhes lenne. Házigazdánkat, Rasát, a Karácsonyi lidércnyomásból szalajtották, másik vendéglátónk, Raitis személyében pedig feltűnik a rendszergazda szociotípusa. Este felfedeztük, hogy tök jó a tusoló, mert be lehet rakni a vodkáspoharat a polcra úgy, hogy nem megy bele a víz. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy ha lenyomunk még egy vodkát, akkor már csak az undelete parancs fog működni. A nyitóbulin Rasa is kesereg, miért is nem vagyunk online, s egy pszichedelikus tízfős live act meg egy enyhén médiamanipulatív projektor társaságában elmerengünk azon, milyen is lehet hajnali ötkor egy vadidegen rigai lakásban felriadni - Trainspotting, heh? Médiataktikai expedíciónk jelentős hányada elszunnyadt a WC-ben, hosszas logikai munkával kizárásos alapon találtuk meg őt abszolúte elázva.

Csütörtök, november 13.

A konferencián szőke svéd hercegünk (Palle Torrson) jól bekezdett, először bemutatta Asseven című egész estés thrillerjét, mely abból állt, hogy egy projektorral a fenekére vetítették a Seven című filmet. A folytatásban bemutatta projektjét, melyben kubai asszonyok fehérneműjében fényképeztette magát, majd a fényképet és az ominózus ruhadarabot egy légmentesen zárható műanyag tasakba helyezte (ld. Vágvölgyi a MaNcs-ban a japán fetisizmusról). A kommersz művészetek elleni aktuális támadásának jegyében pedig kortárs művészeti múzeumok valósághű modelljét készíti el Duke Nukem 3D-, illetve Quake-pályák formájában. Érdekes attitűd, hiszen az oktatás olyan új hatásmechanizmusait veti fel, amelyekkel még senki sem foglalkozott. A pályák sok interakciós lehetőséget nyújtanak, például megtudhatjuk egy kép alkotójának nevét és a kép címét, mielőtt szétlőjük.

Sokkos élményeinket kiheverendő ismét a piac felé vettük utunkat, nagy élmény egy rigai aluljáróban borostyánkupacok között Afric Simone Hafanana című felvételét hallani. Komoly élmény a piac, öt darab pesti Vásárcsarnok-méretű zárt tér (hal-, tej-, kenyér-, hús- és gyümölcspiac) mellett bejárhatatlan nagyságú nyitott placcon mindent, azaz mindent lehet kapni, meglepően olcsón, de igazából a jó értelemben vett balkáni-mediterrán sokszínű nyüzsgés az, ami lenyűgöz.

Péntek, november 14.

A média mindenütt jelenlévő és ugyanolyan: a tévés stábban a legnehezebb fizikai munkát, a világosítást nyugdíjas végzi keresetkiegészítésként, a mindenható producer ronda, a riporternő aranyos és elképesztően sötét. Sztereotipizálj engem! A rangos amszterdami De Waag régi és új médiaközpontjának "We want bandwidth" szólama ábrándos mesedélután. Azt állítják, mindenkinek demokratikus joga van a sávszélességhez, a kellő sebességű Internet-hozzáféréshez. Ez nem így van. Az Internetet katonai szervezetek fejlesztették dollármilliókért, és az, hogy virtuális játszóterünkké vált, vitathatóan áldás vagy átok, de egyértelműen ajándék! Jinx a ParaRádióról beszél, elég hollywoodi a hozzáállása, de beveszik, és ez a lényeg.

Én maradok közhelylovacskáimnál, bemutatom a RromaDubot, majd Pop címmel összezavarom a helyieket - alcím: a sampling-technológia hatása a kortárs popzenében. A helyi művészidolok - az aktuális angol divat szerint magas, vékony, álmodozó tekintetű és közhelyekben beszélő fiatalemberekről van szó - előadásán nagy a tömeg, javarészt persze művészlányok, elvégre őket nem láthatják mindennap, és nem hallhatják kissé elszállt és elcsépelt szólamaikat, a meghívott külföldi előadókra a kutya sem kíváncsi. Ja persze, ők maradnak itt, nekik kell majd lefeküdni velük, nem nekünk. Valami GSM-akció lehet egyébként, mert a helyi művészkirályok mind aggódó arccal sietnek ki az előtérbe, amint csörögni kezd a mobiljuk - utólag megtudtuk, mindenki a dealere hívását várta.

Krisna-tudatú zenészbarátunk, Gosh, a Yaputhma Sound System alapítója a legrulezabb arc a bandában. Társa Vlad, a városba szakadt muzsikfiú archetípusa, ahogyan egyetlen öltönyében majdnem elsírja magát első mondatai alatt. Fel kell ismernünk, hogy több jobbnak szebbnek és okosabbnak tűnő nő van itt, mint az otthoni szcénában. A nettime-lista teoretikusainak érkezése hirtelen megváltásként hat: a kaliforniai Erik Davis, a mexikói-magyar Diana McCarthy, az angol Heath Bunting egyfajta transznacionális érzéssel tölt el bennünket, juhéj! Este dixóba megyünk, neve Pulkdevis, indusztriális zene, átlagos alterkocsma teljesen hétköznapi közönsége a Bose-ból bömbölő Meat Beat Manifestóra meg Front 242-re rázza. Újabb mozgáskulturális sokk elaggott idegrendszerünknek: a lett csúcsragadozók lambadáznak a Republikára. A DJ mindenfajta koncepciótól mentes, abszolúte demokratikusan ugrál stílusok és évtizedek között, ámbátor ez a táncolókat egyáltalán nem hatja meg. Na ja, ahol bölcsészhallgatók lassúznak Sepulturára, ott bármi megtörténhet. Az est konklúziója: Rigában kerüljük a zenés szórakozóhelyeket, ilyenek ugyanis nincsenek.

Szombat, november 15.

Citromos teával és Heath Bunting örök érvényű szavaival kezdődött a mai reggel: "Ameddig másokkal el tudod hitetni, hogy művész vagy, nyert ügyed van. Ha már te magad is ezt hiszed, csapdába kerültél, amiből állati nehéz kimászni." Krónikus offline-betegségemet a helyi cybercaféban próbálom gyógyítani: egy kávé-süti párosítás 18 centime, míg egy óra gépidő a Neten (MMX-es multimédia Pentium, személyes fejhallgató és mikrofon, saját videókamera, CD-Rom, Quake server) másfél latba (1 lat = 100 centimes = 300 forint) kerül. Művészekről rosszat vagy semmit, az utolsó szó jogán megjegyezném, hogy a videófesztivál elnöke öltönyéhez ízléses cowboycsizmát viselt. A zárópartin funk house meg garage szól, a kocsmában élő acid jazz (dob, bézgitár, ritmusgitár, három szaxofon és egy DJ scratch felállásban), teljesen pozitív, hogy a seventies dress code-ot megpróbálják az emberek betartani. Mi aprócska felsőben, svéd hercegünk a maga két métere mellé szintén egy zöld body fit pólót választott, jól megy katonai gyakorlójához. A nők tapadtak, még aranyosak is voltak, s bár nem vagyunk szégyenlősek, de ilyet még nem éltünk: néztek, és mi mindig veszítettünk ebben a farkasszem-viadalban. Végül megtudtuk, azt hitték, hogy melegek vagyunk. Jó lesz ide nyáron visszajönni.

Molnár Dániel

(b2men [at] c3 [dot] hu)

Köszönet a LOT-nak (Polish Airlines), a Soros C3 központjának, a rigai E-Lab-nek, valamint Kathy Rae Huffmann-nak és Diana McCarthynak.