A 2006-os alapfilm egy erős, szociografikus mozidráma. Szubkultúrák és társadalmi konfliktusok közt őrlődő hősei a 80-as évek Thatcher-érájának jellegzetes figurái: minden téglában és vágóképben ott a korszellem, és messziről ordít, még ha mi pont nem a 80-as évek Angliájában nőttünk is fel, s a Falkland-háborúról csak a tévéhíradóban hallottunk.
1983-ban startolunk, Shaun épp elvesztette az apját a mondott háborúban, jobb terve pedig nem lévén, csatlakozik az első olyan bandához, amelyik nem löki ki a soraiból. Woody és csapata tankönyvi illusztrációként jeleníti meg a szkinhed szubkultúrát; tényleg minden adott, a deviancia, a zene, a Martens bakancs és persze a kockás ing is. Mindeddig ez egy felnövéstörténet is lehetne, ha nem arról szólna, hogyan kezd ez a szubkultúra radikalizálódni, és eltolódni rasszista, nacionalista, majd logikus fejleményként neonáci irányba. Mindez persze nem dokumentumfilmes és nem is szájbarágós; minden gesztus a szereplők bőrére megy.
Az elmondottakra épül rá a televíziós sorozatfolyam, amely már szerkezetileg is egy érdekes konstrukció: a mozifilmet követte a 86-ot feldolgozó négyrészes, majd a 88-as háromrészes, s most újra egy négyrészes, már 1990-et író mini sorozat.
Nincsenek színészváltások, s maradnak az archív-nosztalgikus vágóképek is. A film sorozatos tragédiáinak feldolgozása, az élet folytathatóságának a halvány lehetősége működteti a dramaturgiát, viszi hátán az első évadot; abban a körben, ahol a radikalizmustól elváló szubkultúra még valamennyire megmaradt. Itt már sokkal inkább a személyes drámák kerülnek középpontba, a felnövés és az identitás megtalálásának lehetősége vagy inkább lehetetlensége. A terhek már nemcsak a társadalom hibáiból, hanem az egyéni sorsokból fakadnak.
A „bandától” nem lehet elszakadni, mert nincs hátország, nincsenek követhető minták, nincs kilépés; Meadows otthonfogalma erősen roncsolt. S e roncsok közül indul a radikalizálódás is: összekapcsolódik a biztos családi háttér miatt érzett irigység és a radikalizmus. Mindenki cipel valamit, erőszaktevő apát, elveszett kapcsolatokat. Talán a 86-os év a legsűrűbb: az apa visszatér, újabb erőszak esik, s végül leszámolunk a múlttal – oly módon, ahogy a körülmények engedik. Kegyetlenül.
A 88-as egység már nagyon szigorú rendet követ, más az időkezelés: három rész, három nap; ez a kimondatlanság, az elfojtás, önmagunk elzárásának tragédiája, az előzőektől eltérően misztikus és transzcendens felhangok között. Az évad egy külön etűd, kontextusából kiragadva is megállja a helyét.
Az eddig utolsó, kilencvenes évekbe gázoló évad is sokat megőriz e megújított látásmódból, de visszatér a többszólamúsághoz. Shaun felnövése, a baráti társaság egyes köreinek különböző történetei, a rave és a szintetikus drogok világa. A történetvezetés a négy részt négy évszakra bontja, és szemérmetlen lírázásba fog; a döntő hangsúly az elnyújtott beállításokra, a kontrasztokat középpontba állító operatőri munkára kerül. A váratlanul kedélyes hangütés üzenete, ha nem is megalapozott, de egyértelmű és közhelyes: a 90-es évek beköszönte valaminek a végét s valami egész másnak a kezdetét jelenti. A This is England drámája a 80-as évekkel tényleg véget ért. Valami azonban a kilencvenes évekre sem változott meg. Ez itt továbbra sem a létező világok legjobbika.
