Liza Garbus dokumentumfilmje éppen ezt fordítja képekké, és bár magát a korhelykedést kikerüli, amikor belelapoz abba az egészen különleges eseménysorba, amely Nina Simone élete volt, akkor sokkal, de sokkal érdekesebb részleteket talál. És egyúttal sokkal súlyosabbakat is.
Már a hangolás rokonszenves: a filmben nem jelennek meg a zenés dokuk kötelezően bornírt rétegét jelentő áradozó kortárs fejek, mivel a zongorista-énekesnő annyira nagyszabású tehetség volt, hogy az már a néhány másodperces koncertrészleteken is mindenki számára világosan átragyog. Olyan portréfilmet kapunk így, amelyben végre csak azok beszélnek, akiknek valóban beszélniük kell: az énekesnő lánya, volt férje és legközelebbi társai mellett mindenekelőtt maga a művésznő, aki több régi interjújában is hihetetlenül szuggesztívan kommentálta a saját életét. Márpedig volt és kellett is mit kommentálni, hiszen Nina Simone pályaívének vázlatos felrajzolása csak a komplex valóság meghamisításához volna elegendő. Ott kezdődik (és oda is kanyarodik a filmben vissza) minden, hogy bár egészen kivételes tehetségről beszélünk, aki össze tudta hangolni dalaiban a dzsesszt, a komolyzenét, a soult, a bluest és a radikális politikai kiállást, ez a különleges keverék csakis azért létezik, mert a csodagyerekként startoló zongoristalányt nem vették fel az akadémiára a bőrszíne miatt, amit ő sohasem bocsátott meg később a világnak. Aztán úgy folytatódik, hogy ő, a fekete polgárjogi mozgalom egyik ténylegesen az életét kockáztató, öklével több falat is átütő, pozitív és örök ikonja Martin Luther King meggyilkolása után már a feketék felfegyverzését, a polgárháborús uszítást és valamiféle zűrzavaros szeparatizmust kultivált, és rosszul volt „a fehér embertől” – miközben két legbensőségesebb barátja közül történetesen egyik sem volt fekete. Akit durván vert a férje, de sokáig mégsem vált el, és nem csupán az áldozatszindróma miatt, hanem mert (naplója tanúsága szerint) akkor volt igazán elemében, amikor közel engedte magához az erőszakot. Aki fantasztikus színpadi jelenség volt, pedig ha nem fogy el a pénze, a fellépések helyett szíve szerint az eseménytelen névtelenséget kínáló hétköznapokat választotta volna inkább Libériában.
És így tovább: egyik kényelmetlen pillanattól a másikig egy olyan filmben, amelyet mégsem a narcisztikus mítoszpusztítási vágy mozgat. Liza Garbus csupán arra az összeférhetetlen elemeket is szorosan egymáshoz fűző, eleven káoszra koncentrál, amely át- és átmossa minden eredeti személyiség belső életét – és amelynek igen feszélyező, de legalább ennyire felvillanyozó érzés is a közvetlen közelébe érni.
