Nem túl távoli jövők mindig vannak, mindig lesznek, és nemcsak az a jó bennük, hogy az alkotói fantáziának csupán a költségvetés szab határt (bár így is minden második jövő szárnyas & fejvadászos), hanem az is, hogy sosem kell kiírni: "Igaz történet alapján." Az Almost Human esetében az átlagosnál többet szántak eme nem túl távoli jövő tárgyi világának felcicomázására - fegyverek, kommunikációs kütyük, utcaképek és közlekedési eszközök terén JJ Abrams új sorozata abba a műfaji kreclibe tartozik, melyet úgy hívnak; minőségi televíziózás.
A következő műfaji megálló a robotos filmek, melyek szép példája volt legutóbb az Äkta Människor című svéd csoda (egy polgári IKEA-világban játszódó robotforradalom részletgazdag kibontása), az európai érzékenységet azonban Abrams robotjai hírből sem ismerik. A sorozat ősi sémákkal kereskedik; kevésbé érdekli a "mit ér a robot, ha majdnem ember" problémakör, mint a minden epizódra jutó nyomozómunka, melyet a buddy movie-k ősi szabályai szerint egy fehér hús-vér ember és egy fekete gépember vezényel le az ilyenkor szokásos, egyszer te szólsz be nekem, másszor én szólok be neked ritmikus nyelvgimnasztika közepette. Úgy látszik, a jövő annyira mégsem előrehaladott, hogy sikerült volna túllépni az Eddie Murphy - Nick Nolte vagy a Mel Gibson - Danny Glover formulán. De ha épp nincs jobb dolgunk, és az Äkta Människor második évadjának angol feliratai (Real Humans) is késnek, csalatkozni Karl Urban (fehér+ember) és Michael Ealy (fekete+gép) párosában sem fogunk - feltéve, ha kedveljük az agyilag-érzelmileg nem túl megerőltető, nem túl távoli jövőket.
