A fikció hitelessége nem abból fakad, hogy mennyire hat valószínűnek. Ha így lenne, horror, fantasy vagy sci-fi nem is létezhetne. Akkor fogadunk el egy történetet „igaznak”, ha az események egybevágnak a szerző maga alkotta szabályrendszerével, és ha a mégoly hihetetlen hősök hihető, átélhető konfliktusokkal és érzésekkel küszködnek. Neil Gaimant épp emiatt tarthatjuk tehetséges mesélőnek.
Amerikai istenek című regényének szokatlan, de tulajdonképpen földhözragadt kérdése, hogy mi lesz azokkal az istenekkel, akikben többé már nem hisznek. A regényből adaptált sorozat híven követi az írott szerkezetet, de nincs híján új ötleteknek sem. A látvány lehengerlő, és sok esetben el is szívja a levegőt a történetet átszövő, több szálon futó drámától. Egyes epizódok szinte kizárólag a vizualitásra fókuszálnak, majd mintha a készítők hirtelen észbe kapnának, a szereplők közti konfliktus kerül előtérbe. A vizuális zsonglőrködés kapóra is jön, hiszen jól lelassítja a cselekményt, és így több évadra elegendő a muníció. Szerencsére a sorozat is átveszi Gaiman lefojtott elbeszélői stílusát: minden új szál komótosan bomlik ki, a nézőnek meg kell dolgoznia azért, hogy megértse a történetet. Külön öröm, hogy a fő meseszálat megtörő, magyarázó epizódok is helyet kapnak az adaptációban (egy halandó és egy dzsinn szerelme, viking hajósok áldozata Odinnak, vagy egy isteni sugallatra kitörő rabszolgalázadás). Persze egy ilyen hősközpontú történet nem működne rátermett színészek nélkül (Ian McShane most is a legnagyobb: ő Szerda úr).
Magyar felirat: Ingorion & Szigony
