Úgy tűnik, a világ sorozatkészítői még mindig képtelenek szabadulni a skandináv bűnügyi szériák hatásától. Űzött, múltja démonaitól gyötört detektív családi/érzelmi kihívásokkal, különös, a szereplőket fogva tartó, baljós környezet, múlt és jelen őrületig fajuló egymásba fonódása, egy kisközösség realista ábrázolása. A jó krimi ma már nemcsak puszta intellektuális kihívás a nézőknek, hanem az érzelmeket is bevonja a játékba.
A Bellevue-ben ugyan minden összetevő megvan, mégsem hagy maradandó nyomot a nézőben. Pont olyan, mintha kanadaiak próbáltak volna skandináv sorozatot készíteni. Az ugyan dicséretes, hogy egy hangsúlyosan női történetet látunk (a detektív főhős kislánykorában elvesztette rendőr apját, ezért lett maga is nyomozó, ráadásul egy a múltjából visszatérő titokzatos zaklató a lányával való kapcsolatát is megmérgezi), ám minden hiába, ha a nyomozó kivételével (Anna Paquin megteszi, ami tőle telik) csak kétdimenziós figurák népesítik be a nagy műgonddal megfestett városkát. Ígéretes konfliktusforrás volna maga az áldozat, egy transznemű hokijátékos, de a nonkonformizmusából eredő problémák mind sematikusak, és mellőzik a lélektani mélységet. Ráadásul nagyon zavaró a szereplők irracionális viselkedése is: hogy lehet a főhős egy kb. ezerfős kisvárosban beépített rendőr, s miért megy az éjszaka közepén egy sötét pajtába? Azt viszont el kell ismernünk, hogy a nyomozó múltjából kísértő zaklató morbid installációi, üzenetei valóban nagyon ijesztőek és pillanatokra elmossák a zsánerhatárt thriller és horror között, ami jót tesz a sorozatnak.
