Az első évad tizenhárom epizódja szinte kizárólag Los Alamosban játszódik, egy kivétellel csak szóbeli közlést hallunk a nagyszabású és kiterjedt Manhattan-terv többi helyszínéről. A főszereplők fikciós figurák – bár lehet találgatni, hogy kiknek az alakjából gyúrták össze egyiket-másikat –, az igazi pasasok csak a háttérben, mellékalakokként tűnnek fel néha. Ebből már nem nehéz rájönni, milyen utat választott Sam Shaw és népes forgatókönyvíró-gárdája: a magánéleti bonyodalmakat tolják az előtérbe, még szerencse, hogy ezek részben vagy egészben összefüggenek a sivatagi barakktáborba zárt, kezdetleges körülmények között dolgozó emberek munkájával.
1943-ban kezdünk: a katonaság már átvette az irányítást a tudósoktól (bár ha olyan mértékben telepedett volna rá a projektre, ahogy azt a film láttatja, akkor Hirosima és Nagaszaki nagy valószínűséggel megmenekül). Bőszen kavar a titkosszolgálat is, csak éppen a durvasága fordítottan arányos a hatékonyságával, a boszorkányüldözős jelleg már a hidegháború legszebb éveit előlegezi. A vezérkonfliktust a Thin Man (puskatípus) és az implóziós bomba versengése adja. A szembenállás nem légből kapott, csak itt a dráma kedvéért túltolják: ha így ment volna a valóságban, megint csak nem készül el időre az atomfegyver. A szereplők fejében amúgy meg-megfordul a terv erkölcsi indítékú szabotálása, a főhősök vívódnak, moralizálnak a világtörténelem legpusztítóbb eszköze felett, és a háború napról napra növekvő számú áldozatával, a náci népirtással vagy a Heisenberg irányítása alatt folyó német atomkísérleti programmal racionalizálják a tevékenységüket.
A széria legjobban kitalált alakja Frank Winter, a háttérbe szorított és válságos, megalázó helyzetekbe hozott implóziós modell kidolgozója. Ellenlábasa (majd fegyvertársa) a brit-zsidó Charlie Isaacs, akit a Thin Manre állítanak rá. Míg Isaacs nagyjából belesimul az ifjú titán kategóriába, Winter összetett és ellentmondásos figura, töméntelen gyarlósággal, megingásokkal és az esztelenségig, az amoralitásig fajuló megszállottsággal; John Benjamin Hickey több mint meggyőzően hozza a szétesésig amortizálódó, majd újra meg újra összerázódó Franket, a körülötte szatellitként forgó családtagokkal, munkatársakkal és egyéb üzletfelekkel. Ha lettek volna kétségeink Frank Winter jellemét illetően, a záró epizódban meggyőző választ kapunk, mellesleg akkora horgot helyeznek el a végén, ami a második évad indulásáig fogva tarthatja az érdeklődőket.
A WGN viszonylag új versenyző a sorozatpiacon, egy sikeres fantasy (Salem) után ez a második dobásuk. Nem is rossz.
