Csehov közmondásos fegyverének szerepét ma egyértelműen a gyermekekre osztják a tévés angol krimikben. Amint feltűnik egy kiskorú a színen, máris érezhetjük a nyomást valahol a gyomorszáj táján, és bár kétségtelenül üdvözlendő volna, ha valaki végre – egyszer és mindenkorra – szakítana ezzel a gyakorlattal, a tárgyát a lehető legkomolyabban kezelő The Missinget igazán nem kárhoztathatjuk azért, mert már megint a rettenetesen megkínzott apák és anyák irányába fordítja a figyelmet – a művelt nyugati világra ez most éppenséggel eléggé ráfér. A zűrzavaros körülmények között Franciaországban elrabolt angol kisfiú ügyét az időben előre és hátra ugrálva feldolgozó sorozat széles ecsetvonásokkal keni bele a nézők arcába azt a temérdek mocskot, amit egy ilyen eset a napvilágra sodor. Azok az egészen szörnyű – gyilkosságokra, pedofilhálózatokra és mindenféle bűncselekmény gátlástalan eltussolására mutató –, a közelmúltból előkerült adatok, amelyekkel a brit közvélemény szembesülni kényszerült, nyilvánvalóan ott lüktetnek a The Missing fordulatai mögött, és a sorozat képes egész világszemléletet növeszteni ezekből. Hogy ez a lehető legkeserűbb, az kevéssé meglepő – más kérdés, hogy már-már a nézhetőség határait feszegeti. De a szokás szerint világverő színészek persze odabent tartják a nézőt. James Nesbitt és Ken Stott igazán remek törpe volt a Hobbit-trilógiában, idétlen álszakállaik nélkül viszont óriásokká nőnek a szemünk előtt, hogy kusza fogú, ráncos, formátlan Brandókként ostromolják meg szakmájuk felhőket átfúró, mozgóképen ritkán látott ormait.
