Ha a Kínai negyed lehetett a leghűbb Chandler-adaptáció, miközben nem is Chandler-könyvből készült, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az Utopia is odaírható a jelentős képregényfilmek közé, noha nem comicsból forgatták. A szélesebb tömegeknek szóló (de szuperhősmentes) angolszász képregények hatása nem azért meghatározó Dennis Kelly hatrészes minisorozatában, mert egy különös graphic novel testesíti meg benne a sikolyt, amely elindítja a lavinát - ez csupán elegáns beismerő vallomás. Az Utopiában a képi stílus az, ami igazán érdekes: Kelly szériája feltűnően gondosan komponált, alig vagy még annyira sem mozgatott digitális képekből (szűkebb plánokból és az olykor közéjük szúrt, a képregények double splash oldalait imitáló nagytotálokból) épül fel, melyeket utólag látványosan intenzívre színeztek, a létező angol épített környezetből pedig úgy válogattak háttereket mindehhez, hogy a mese egyszerre tűnjön elemeltnek és finoman jövőbelinek. Ez a stilizációs eljárás jól érzékelhetően a Kívülállók koncepcióját fejleszti újabb szintre, s Nathan Stewart-Jarrett felléptetésével a folytonosság végképp tagadhatatlanná válik - miközben igencsak lényeges különbség, hogy az Utopia határozott kézzel kiradírozza az összképből szellemi elődjének állandó derűjét.
Amit Kelly és társai ennek helyére tolnak, igazán nem lehet váratlan a kortárs brit szériák habzsolói számára - ezzel együtt a kifejezetten brutális erőszaknak még mindig van ereje, s így a bevetése sikeresen hozzájárul annak felfestéséhez, hogy a láttatott világban bármi megtörténhet. Az Utopia ugyanis a maga technoparanoiás, összeesküvés-elméletekkel fűtött módján éppen arról próbál beszélni, hogy a benne fellépő elegáns, minden szintet megszálló haramiák, a világosan beazonosíthatatlan, gonosz globális árnyékhatalom előtt nincs határ és nincs akadály. Így aztán remény sincs sok, de azért néhány, a feladatra a legkevésbé sem felkészült, morális tartását azonban a vérzáporban is kitartóan őrző fiatal egy bőrdzsekis-csőfarmeres női John Connor vezetésével mégis szembeszáll a fenevaddal. Az Utopia remek ifjú színészekkel életszagúvá galvanizált figurákat mozgat, de az epizódokon minden szinten eluralkodó vadsággal mégis határozottan kilép a realizmus sárköréből, s éppen ezáltal tud többet nyújtani szórakoztató sült baromságnál: akárcsak a britek másik aktuális ékessége, a Black Mirror, az Utopia is a közeljövőbe invitáló, intenzív rémálom, amely ha meseszerűnek tűnik is, nem engedi feledtetni, hogy valóságos szorongások táplálják.
