A zenekar vastag rózsaszín filccel kanyarította oda a nevét a rockzene sör-, vér- és spermafoltos nagykönyvébe, egyrészt azzal, hogy megírta a 80-as évek klipkorszakának egyik definitív slágerét (a We’re Not Gonna Take Itet), másrészt mert a korai lemezein kikovácsolta a hiányzó láncszemet a rúzsos-flitteres glam és a szegecses-bőrdzsekis heavy metal között – és talán mindenkinél több és hosszabb ideig tartó megpróbáltatást viselt el, mire végre átléphetett a globális siker aranyló kapuján. Andrew Horn dokumentumfilmje éppen azért képes általánosabb érvényű, távolról sem csak a rajongók számára lebilincselő utazásra invitálni a nézőt, mert szinte kizárólag a beérkezésig ívelő zeneipari robotolásra koncentrál. Amely a Twisted esetében úgy 6-8 évig eltartott.
Úgyhogy aki globális popsztár kívánna lenni, vegye figyelembe a következőket! A Twisted Sisternek már 1976-ban kész (és eredeti) volt nemcsak a zenéje, hanem az imázsa is, ráadásul egy majdnem Jagger-szintű karizmatikus ripacs állt a mikrofon előtt, aki estéről estére lehengerlő, provokatív műsort celebrált, amit persze a közönség is hamar észrevett, hiszen a zenekar pár hónap alatt az amerikai klubok királyává emelkedve mindenféle hivatalos kiadvány nélkül is brutális telt házakat csinált a keleti parton. Gyakorlatilag pihenő nélkül játszottak, s ha kellett, másfél napot utaztak egy-egy 30 perces előzenekari lehetőségért, ám pontosan erre volt szükség ahhoz, hogy magukhoz vonzzák a legfontosabb fejeket a szakmában. Igaz, ezek a szakerők aztán hol teljesen mást akartak, hol hasonlót, de mégsem ilyet, hol pedig a szerződés megkötése előtt szívrohamot kapva torlaszolták el a nagy lehetőségek ösvényét, s így a Twisted Sister első nagylemeze csupán 1982-ben jelenhetett meg – egy aprócska kiadónál, Londonban. És áttörésről, befutásról akkor még szó sem volt.
A We Are… legvilágosabb üzenete, hogy minden lépésnél a legeslegjobbnak kell lenni ahhoz, hogy az egész világ észrevegyen, legszomorúbb tanulsága pedig, hogy sokszor még ez sem elég ahhoz, hogy végül sikerüljön. A véletlenek és a gondviselés, a rejtélyes bal- és vakszerencse, az egyetlen ütemmel elvétett vagy épp eltalált lépések filmjét azért felemelő nézni, mert a szemünk előtt küszködő bohócok a végén csak megvalósítják a legvadabb álmaikat is – miközben ha csak két hajszál máshogy hajlik, máris a szemétre vethették volna az összeset.
