Torrentmozi

Két hajszál

We Are Twisted Fucking Sister!

  • - greff -
  • 2016. szeptember 18.

Tévétorrent

Hosszú az út a csúcsra, ha rock and rollt játszanál, énekelte negyven éve az AC/DC, de a Twisted Sister sokkal hitelesebben énekelhette volna.

A zenekar vastag rózsaszín filccel kanyarította oda a nevét a rockzene sör-, vér- és spermafoltos nagykönyvébe, egyrészt azzal, hogy megírta a 80-as évek klipkorszakának egyik definitív slágerét (a We’re Not Gonna Take Itet), másrészt mert a korai lemezein kikovácsolta a hiányzó láncszemet a rúzsos-flitteres glam és a szegecses-bőrdzsekis heavy metal között – és talán mindenkinél több és hosszabb ideig tartó megpróbáltatást viselt el, mire végre átléphetett a globális siker aranyló kapuján. Andrew Horn dokumentumfilmje éppen azért képes általánosabb érvényű, távolról sem csak a rajongók számára lebilincselő utazásra invitálni a nézőt, mert szinte kizárólag a beérkezésig ívelő zeneipari robotolásra koncentrál. Amely a Twisted esetében úgy 6-8 évig eltartott.

Úgyhogy aki globális popsztár kívánna lenni, vegye figyelembe a következőket! A Twisted Sisternek már 1976-ban kész (és eredeti) volt nemcsak a zenéje, hanem az imázsa is, ráadásul egy majdnem Jagger-szintű karizmatikus ripacs állt a mikrofon előtt, aki estéről estére lehengerlő, provokatív műsort celebrált, amit persze a közönség is hamar észrevett, hiszen a zenekar pár hónap alatt az amerikai klubok királyává emelkedve mindenféle hivatalos kiadvány nélkül is brutális telt házakat csinált a keleti parton. Gyakorlatilag pihenő nélkül játszottak, s ha kellett, másfél napot utaztak egy-egy 30 perces előzenekari lehetőségért, ám pontosan erre volt szükség ahhoz, hogy magukhoz vonzzák a legfontosabb fejeket a szakmában. Igaz, ezek a szakerők aztán hol teljesen mást akartak, hol hasonlót, de mégsem ilyet, hol pedig a szerződés megkötése előtt szívrohamot kapva torlaszolták el a nagy lehetőségek ösvényét, s így a Twisted Sister első nagylemeze csupán 1982-ben jelenhetett meg – egy aprócska kiadónál, Londonban. És áttörésről, befutásról akkor még szó sem volt.

A We Are… legvilágosabb üzenete, hogy minden lépésnél a legeslegjobbnak kell lenni ahhoz, hogy az egész világ észrevegyen, legszomorúbb tanulsága pedig, hogy sokszor még ez sem elég ahhoz, hogy végül sikerüljön. A véletlenek és a gondviselés, a rejtélyes bal- és vakszerencse, az egyetlen ütemmel elvétett vagy épp eltalált lépések filmjét azért felemelő nézni, mert a szemünk előtt küszködő bohócok a végén csak megvalósítják a legvadabb álmaikat is – miközben ha csak két hajszál máshogy hajlik, máris a szemétre vethették volna az összeset.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.